De ő nem felelt a kérdésemre. Egyszerűen csak ennyit mondott:

Ma non rispose alla mia domanda. Mi disse semplicemente:

— Néha a szívnek is jó a víz…

«Un po’ d’acqua può far bene anche al cuore…»

Nem értettem a válaszát, de nem szóltam többet. Tudtam, hogy őt sosem szabad faggatni.

Non compresi la sua risposta, ma stetti zitto… sapevo bene che non bisognava interrogarlo.

Elfáradt. Leült. Én melléje ültem. Akkor némi csönd után azt mondta:

Era stanco. Si sedette. Mi sedetti accanto a lui. E dopo un silenzio disse ancora:

— A csillagok szépek. Attól, hogy van rajtuk egy láthatatlan virág…

«Le stelle sono belle per un fiore che non si vede…»

Olyasmit feleltem, hogy „persze, persze”, aztán szótlanul bámultam a holdfényben a homok redőit.

Risposi: «Già», e guardai, senza parlare, le pieghe della sabbia sotto la luna.

— A sivatag is szép — tette hozzá.

«Il deserto è bello», soggiunse.

Igaza volt. Mindig szerettem a sivatagot. Az ember leül egy homokdombra. Nem lát semmit. Nem hall semmit. Valami mégis csöndesen sugárzik…

Ed era vero. Mi è sempre piaciuto il deserto. Ci si siede su una duna di sabbia. Non si vede nulla. Non si sente nulla. E tuttavia qualche cosa risplende in silenzio…

— Az teszi széppé a sivatagot — mondta a kis herceg —, hogy valahol egy kutat rejt…

«Ciò che abbellisce il deserto», disse il piccolo principe, «è che nasconde un pozzo in qualche luogo…»

Meglepődtem, mert egyszerre megértettem a homoknak ezt a titokzatos sugárzását. Gyerekkoromban egy régi házban laktam; a legenda szerint valahol kincs volt elásva benne. Igaz, soha senki nem jött a nyomára; meglehet, nem is kereste soha senki. Mégis elvarázsolta az egész házat. Titkot rejtett valahol a szíve mélyén…

Fui sorpreso di capire d’un tratto quella misteriosa irradiazione della sabbia. Quando ero piccolo abitavo in una casa antica, e la leggenda raccontava che c’era un tesoro nascosto. Naturalmente nessuno ha mai potuto scoprirlo, né forse l’ha mai cercato. Eppure incantava tutta la casa. La mia casa nascondeva un segreto nel fondo del suo cuore…

— Igen — mondtam a kis hercegnek —, akár egy házról van szó, akár a csillagokról, akár a sivatagról: ami széppé teszi őket, az láthatatlan.

«Sì», dissi al piccolo principe, «che si tratti di una casa, delle stelle o del deserto, quello che fa la loro bellezza è invisibile».

— Örülök neki, hogy egy véleményen vagy a rókámmal — mondta a kis herceg.

«Sono contento», disse il piccolo principe, «che tu sia d’accordo con la mia volpe».

És mert elaludt, a karomba vettem, és úgy folytattam utamat. Meghatottságot éreztem: mintha törékeny kincset vittem volna. Sőt, mintha törékenyebb dolog egyáltalán nem is lett volna a Földön.

Incominciava ad addormentarsi, io lo presi tra le braccia e mi rimisi in cammino. Ero commosso. Mi sembrava di portare un fragile tesoro. Mi sembrava pure che non ci fosse niente di più fragile sulla Terra.

Néztem a holdvilágban ezt a sápadt homlokot, ezt a csukott szempárt, ezeket a szélben meg-megrezdülő aranyfürtöket, és azt gondoltam magamban: „Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan…”

Guardavo, alla luce della luna, quella fronte pallida, quegli occhi chiusi, quelle ciocche di capelli che tremavano al vento, e mi dicevo: «Questo che io vedo non è che la scorza. Il più importante è invisibile…»

S mivel nyitott ajkai körül valami mosolyféle derengett, még ezt is gondoltam: „Ebben az alvó kis hercegben a legjobban a virágjához való hűsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor is úgy ragyog benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik…” És ettől még törékenyebbnek tűnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa őket…

E siccome le sue labbra semiaperte abbozzavano un mezzo sorriso mi dissi ancora: «Ecco ciò che mi commuove di più in questo piccolo principe addormentato: è la sua fedeltà a un fiore, è l’immagine di una rosa che risplende in lui come la fiamma di una lampada, anche quando dorme…» E lo pensavo ancora più fragile. Bisogna ben proteggere le lampade: un colpo di vento le può spegnere…

Mentem, mentem, és hajnalban rábukkantam a kútra.

E così, camminando, scoprii il pozzo al levar del sole.

XXV

XXV

— Az emberek — mondta a kis herceg — gyorsvonatokon zötykölődnek, de már nem tudják, mit keresnek. Erre elkezdenek ágálni, és csak forognak körbe-körbe…

«Gli uomini», disse il piccolo principe, «si imbucano nei rapidi, ma non sanno più che cosa cercano. Allora si agitano, e girano intorno a se stessi…»

Aztán még hozzátette:

E soggiunse:

— Nem éri meg…

«Non vale la pena…»

A kút, amit találtunk, nem hasonlított a szaharai kutakhoz. A szaharai kutak egyszerűen homokba ásott lyukak. Ez meg olyan volt, mint egy falusi kút. Holott falunak nyoma sem volt, úgyhogy azt hittem, káprázik a szemem.

Il pozzo che avevamo raggiunto non assomigliava ai pozzi sahariani. I pozzi sahariani sono dei semplici buchi scavati nella sabbia. Questo assomigliava a un pozzo di villaggio. Ma non c’era alcun villaggio intorno, e mi sembrava di sognare.

— Nem furcsa? — mondta a kis herceg. — Minden készen van: csiga, vödör, kötél…

«E strano», dissi al piccolo principe, «è tutto pronto: la carrucola, il secchio e la corda…»

Nevetett, megfogta a kötelet, megmozgatta a csigát. A csiga nyikorgott, mint egy öreg szélkakas, ha hosszú szünet után fölébred a szél.

Rise, toccò la corda, mise in moto la carrucola. E la carrucola gemette come geme una vecchia banderuola dopo che il vento ha dormito a lungo.

— Hallod? — mondta a kis herceg. — Fölébresztjük a kutat, ő meg énekel…

«Senti», disse il piccolo principe, «noi svegliamo questo pozzo e lui canta…»

Nem akartam, hogy megerőltesse magát.

Non volevo che facesse uno sforzo.

— Hagyd, majd én — mondtam. — Neked ez túl nehéz.

«Lasciami fare», gli dissi, «è troppo pesante per te».

Lassan fölvontam a vödröt a káváig. Ráállítottam a kávára, jó szilárdan. Fülemben még tartott a csiga éneke; a vödörben még remegett a víz, és benne, láttam, ott remegett a nap.

Lentamente issai il secchio fino all’orlo del pozzo. Lo misi bene in equilibrio. Nelle mie orecchie perdurava il canto della carrucola e nell’acqua che tremava ancora, vedevo tremare il sole.

— Éppen erre a vízre szomjazom — mondta a kis herceg. — Adj innom…

«Ho sete di questa acqua», disse il piccolo principe, «dammi da bere…»

Egyszerre megértettem, hogy mit keresett!

E capii quello che aveva cercato!

Ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan volt ez, mint egy ünnep. Ez a víz más volt, több volt puszta italnál. A csillagok alatti vándorlásból született, a csiga énekéből, a karom megfeszített erejéből. Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék.

Sollevai il secchio fino alle sue labbra. Bevette con gli occhi chiusi. Era dolce come una festa. Quest’acqua era ben altra cosa che un alimento. Era nata dalla marcia sotto le stelle, dal canto della carrucola, dallo sforzo delle mie braccia. Faceva bene al cuore, come un dono.

Mikor gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa fénye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa.

Quando ero piccolo, le luci dell’albero di Natale, la musica della Messa di mezzanotte, la dolcezza dei sorrisi, facevano risplendere i doni di Natale che ricevevo.

— Nálatok — mondta a kis herceg — az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.

«Da te, gli uomini», disse il piccolo principe, «coltivano cinquemila rose nello stesso giardino… e non trovano quello che cercano…»

— Nem találják meg — mondtam.

«Non lo trovano», risposi.

— Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák…

«E tuttavia quello che cercano potrebbe essere trovato in una sola rosa o in un po’ d’acqua…»

— Minden bizonnyal — feleltem.

«Certo», risposi.

E il piccolo principe soggiunse:

— Csakhogy a szem vak — tette hozzá a kis herceg. — A szívünkkel kell keresni.

«Ma gli occhi sono ciechi. Bisogna cercare col cuore».

Én is ittam. Megkönnyebbültem tőle. Mikor a nap fölkel, mézszíne van a homoknak. Most ennek a mézszínnek is örültem. Miért is ért utol aztán a szenvedés…

Avevo bevuto. Respiravo bene. La sabbia, al levar del sole, era color del miele. Ero felice anche di questo color di miele. Perché mi sentivo invece angustiato?

— Meg kell tartanod, amit ígértél — mondta szelíden a kis herceg, és már újra ott ült mellettem.

«Devi mantenere la tua promessa», mi disse dolcemente il piccolo principe, che di nuovo si era seduto vicino a me.

— Mit ígértem?

«Quale promessa?»

— Tudod… szájkosarat a bárányomnak… hiszen felelős vagyok a virágomért!

«Sai… una museruola per la mia pecora… sono responsabile di quel fiore!»

Előszedtem a zsebemből a rajzaimat. A kis herceg rájuk pillantott, és elnevette magát.

Tirai fuori dalla tasca i miei schizzi. Il piccolo principe li vide e disse ridendo:

— Ó, a majomkenyérfáid! — mondta. — Mint a káposztafejek…

«I tuoi baobab assomigliano un po’ a dei cavoli…»

— Ugyan! Pedig olyan büszke voltam a majomkenyérfáimra!

«Oh!» Io, che ero così fiero dei baobab!

— A rókád meg… a fülei… inkább mintha szarvak volnának… meg aztán túl nagyok is!

«La tua volpe… le sue orecchie… assomigliano un po’ a delle corna… e sono troppo lunghe!»

És megint nevetett.

E rise ancora.

— Igazságtalan vagy, barátocskám; megmondtam, hogy nem tudok egyebet rajzolni, mint nyitott meg csukott óriáskígyót.

«Sei ingiusto, ometto, non sapevo disegnare altro che boa dal di dentro e dal di fuori».

— Semmi hiba — mondta. — A gyerekek megértik.

«Oh, andrà bene», disse, «i bambini capiscono».

Rajzoltam hát egy szájkosarat. És elszorult a szívem, ahogy átnyújtottam neki.

Disegnai dunque una museruola. E avevo il cuore stretto consegnandogliela:

— Neked valami titkos terved van…

«Hai dei progetti che ignoro…»

Nem felelt. Azt mondta:

Ma non mi rispose. Mi disse:

— Tudod… holnap lesz egy éve, hogy a Földre estem…

«Sai, la mia caduta sulla Terra… sarà domani l’anniversario…»

Majd némi szünet után:

Poi, dopo un silenzio, disse ancora:

— Egészen közel ide…

«Ero caduto qui vicino…»

Elpirult.

Ed arrossi.

S engem, magam sem tudom, miért, elfogott valami sötét szomorúság.

Di nuovo, senza capire il perché, provai uno strano dispiacere.

Egyszerre fölötlött bennem egy kérdés:
— Akkor hát egy hete reggel, amikor megismertelek, nem csak úgy véletlenül kószáltál itt, egyszál-egyedül, ezer mérföldnyire minden lakott helytől? Oda akartál visszamenni, ahová leestél?

Tuttavia una domanda mi venne alle labbra: «Allora, non è per caso, che il mattino in cui ti ho conosciuto, tu passeggiavi tutto solo a mille miglia da qualsiasi regione abitata! Ritornavi verso il punto della tua caduta?»

A kis herceg újra elpirult.

Il piccolo principe arrossi ancora.

Én pedig habozva hozzátettem:

E aggiunsi, esitando:

— Csak nem az évforduló miatt?

«Per l’anniversario, forse?»

A kis herceg még jobban elpirult. Felelni nem felelt a kérdéseimre; de ha valaki elpirul, az ugye azt jelenti, hogy „igen”.

Il piccolo principe arrossi di nuovo. Non rispondeva mai alle domande, ma quando si arrossisce vuol dire «sì», non è vero?

— Ó — mondtam neki —, attól félek…

«Ah!» gli dissi, «ho paura…»

Azt felelte:

Ma mi rispose:

— Neked most dolgoznod kell. Vissza kell menned a gépedhez. Itt várlak majd, gyere vissza holnap este…

«Ora devi lavorare. Devi riandare dal tuo motore. Ti aspetto qui. Ritorna domani sera…»

Én azonban nyugtalan maradtam. Eszembe jutott a róka. Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele…

Ma non ero rassicurato. Mi ricordavo della volpe. Si arrischia di piangere un poco se ci si è lasciati addomesticare…

XXVI

XXVI

A kút mellett romladozó kőfal húzódott. Mikor másnap este, munkám után visszajöttem, már messziről észrevettem a kis herceget: lábát lógatva fönt ült a fal tetején. És hallottam, hogy beszél valakivel.

C’era a fianco del pozzo un vecchio muro di pietra in rovina. Quando ritornai dal mio lavoro, l’indomani sera, vidi da lontano il mio piccolo principe che era seduto là sopra, le gambe penzoloni. Lo udii che parlava.

— Hát nem emlékszel rá? — mondta. — Nem egészen itt volt!

«Non te ne ricordi più?» diceva, «non è proprio qui!»

Erre egy másik hang felelhetett neki valamit, mert ő megint erősködni kezdett:

Un’altra voce senza dubbio gli rispondeva, perché egli replicò:

— Igen, igen! A napja ma van, de a helye nem egészen ez…

«Sì! sì! è proprio questo il giorno, ma non è qui il luogo…»

Mentem tovább a fal felé. Kívüle még mindig nem láttam, nem hallottam senkit. Ő azonban tovább vitatkozott:

Continuai il mio cammino verso il muro. Non vedevo, né udivo ancora l’altra persona. Tuttavia il piccolo principe replicò di nuovo:

— …Úgy bizony. Nézd csak meg, hol kezdődik a nyomom a homokban. És csak várj rám. Ma éjszaka ott leszek.

«… Sicuro. Verrai dove incominciano le mie tracce nella sabbia. Non hai che da attendermi là. Ci sarò questa notte».

Már csak húszméternyire voltam a faltól, de még most sem láttam semmit.

Ero a venti metri dal muro e non vedevo ancora nulla.

A kis herceg egy darabig hallgatott, aztán azt kérdezte:

Il piccolo principe disse ancora, dopo un silenzio:

— Jó mérged van? Biztos vagy benne, hogy nem fogok sokáig szenvedni?

«Hai del buon veleno? Sei sicuro di non farmi soffrire troppo tempo?»

Megtorpantam, elszorult a szívem, de még mindig nem értettem a dolgot.

Mi arrestai, il cuore stretto, ma ancora non capivo.

— Most pedig menj el — mondta a kis herceg. — Le akarok jönni innét!

«Ora vattene,» disse, «voglio ridiscendere!»

Erre magam is a fal tövébe néztem, hirtelen hőköléssel. Mert egy kígyó ágaskodott ott a kis herceg felé, egyike azoknak a sárga kígyóknak, amelyek harminc másodperc alatt végeznek az emberrel.

Allora anch’io abbassai gli occhi ai piedi del muro e feci un salto! C’era là, drizzato verso il piccolo principe, uno di quei serpenti gialli che ti uccidono in trenta secondi.

Kezemet a zsebembe mélyesztettem, hogy előrántsam a revolveremet, és futni kezdtem feléjük; lépteim zajára azonban a kígyó puhán visszaernyedt a homokba, olyasformán, mint egy szökőkút elhaló sugara, és sietség nélkül, fémes kis nesszel eltűnt a kövek közt.

Pur frugando in tasca per prendere il revolver, mi misi a correre, ma al rumore che feci, il serpente si lasciò scivolare dolcemente nella sabbia, come un getto d’acqua che muore, e senza troppo affrettarsi si infilò tra le pietre con un leggero rumore metallico.

Épp jókor értem a falhoz, hogy a butácska hercegecskét fölfogjam a karomban. Sápadt volt, mint a hó.

Arrivai davanti al muro giusto in tempo per ricevere fra le braccia il mio ometto, pallido come la neve.

— Hát ez meg mi volt? Most már kígyókkal társalkodol?

«Che cos’è questa storia! Adesso parli coi serpenti!»

Kibontottam aranyszínű sálját, amit örökké a nyaka köré tekerve hordott. Megnedvesítettem a halántékát, és itattam vele pár kortyot. De kérdezni már nem mertem tőle semmit. Komolyan nézett rám, karját a nyakamba fonta. Éreztem a szívét: úgy vert, mint egy meglőtt madáré.

Avevo disfatto la sua sciarpa d’oro. Gli avevo bagnato le tempie e l’avevo fatto bere. Ed ora non osavo più domandargli niente. Mi guardò gravemente e mi strinse le braccia al collo. Sentivo battere il suo cuore come quello di un uccellino che muore, quando l’hanno colpito col fucile. Mi disse:

— Örülök neki, hogy sikerült megjavítanod a gépedet. Most aztán hazatérhetsz…

«Sono contento che tu abbia trovato quello che mancava al tuo motore. Puoi ritornare a casa tua…»

— Honnan tudod?

«Come lo sai?»

Éppen azt akartam elújságolni neki, hogy minden várakozás ellenére mégiscsak zöld ágra vergődtem a munkámmal.

Stavo appunto per annunciargli che, insperatamente, ero riuscito nel mio lavoro!

Nem felelt a kérdésemre. Aztán azt mondta:

Non rispose alla mia domanda, ma soggiunse:

— Én is hazamegyek ma… —

«Anch’io, oggi, ritorno a casa…»

És szomorkásan hozzátette:

Poi, melanconicamente:

— De az sokkal messzebb van… és sokkal nehezebb…

«È molto più lontano… è molto più difficile…»

Éreztem, hogy valami rendkívüli dolog történik. Úgy szorítottam a karomba, mint egy gyereket; közben mégis olyan volt, mintha függőlegesen elfolynék valami szakadékba, és én mit sem tehetek, hogy visszatartsam…

Sentivo che stava succedendo qualche cosa di straordinario. Lo stringevo fra le braccia come un bimbetto, eppure mi sembrava che scivolasse verticalmente in un abisso, senza che io potessi fare nulla per trattenerlo…

Tekintete komoly volt, és valahol a messzeségben járt.

Aveva lo sguardo serio, perduto lontano:

— Mim van? A bárányod. Meg a bárány ládája. Meg a szájkosár…

«Ho la tua pecora. E ho la cassetta per la pecora. E ho la museruola…»

Szomorúan elmosolyodott.

E sorrise con malinconia.

Vártam, hosszan, sokáig. Éreztem, hogy lassacskán átmelegszik.

Attesi a lungo. Sentivo che a poco a poco si riscaldava:

— Kedves kis barátom, te féltél…

«Ometto caro, hai avuto paura…»

Igen, félt, de még mennyire félt! Hanem azért szelíden fölnevetett.

Aveva avuto sicuramente paura! Ma rise con dolcezza:

— Este sokkal jobban fogok félni…

«Avrò ben più paura questa sera…»

Megint belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. És tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.

Mi sentii gelare di nuovo per il sentimento dell’irreparabile. E capii che non potevo sopportare l’idea di non sentire più quel riso. Era per me come una fontana nel deserto.