A kis herceg most egészen sápadt volt az indulattól.

Il piccolo principe adesso era bianco di collera.

— Millió és millió éve, hogy a virágok tüskéket gyártanak. Millió és millió éve, hogy a bárányok mégis megeszik a virágokat. Hát akkor miért ne volna komoly dolog, ha meg akarjuk érteni, mi végre a sok fáradozás, amivel olyan tüskéket csinálnak maguknak, amelyek soha semmire sem jók? A bárányok és a virágok háborúja talán nem fontos? Nem komolyabb és nem fontosabb, mint annak a kövér, vörös úrnak a számadásai?

«Da migliaia di anni i fiori fabbricano le spine. Da migliaia di anni le pecore mangiano tuttavia i fiori. «E non è una cosa seria cercare di capire perché i fiori si danno tanto da fare per fabbricarsi delle spine che non servono a niente? Non è importante la guerra fra le pecore e i fiori? Non è più serio e più importante delle addizioni di un grosso signore rosso?

És ha én tudok egy virágot, egy egyetlen virágot az egész világon, olyat, amilyen sehol másutt nem létezik, egyedül csak az én bolygómon, aztán egy bárányka egy csapásra megsemmisítheti, csak úgy, anélkül, hogy akár csak sejtené is, hogy mit művel: ez talán nem fontos?

E se io conosco un fiore unico al mondo, che non esiste da nessuna parte, altro che nel mio pianeta, e che una piccola pecora può distruggere di colpo, così un mattino, senza rendersi conto di quello che fa, non è importante questo!»

Elpirult, folytatta:

Arrossi, poi riprese:

— Ha valaki szeret egy virágot, amely csak egyetlen példányban létezik a csillagmilliókon: ez épp elég neki, hogy boldog legyen, ha a csillagokra pillant. „Ott van valahol az én virágom” — gondolja magában. De ha a bárány megeszi a virágot: ez az ő számára olyan, mintha hirtelen valamennyi csillag kialudnék. És ez talán nem fontos?

«Se qualcuno ama un fiore, di cui esiste un solo esemplare in milioni e milioni di stelle, questo basta a farlo felice quando Io guarda.
«E lui si dice: “Il mio fiore è là in qualche luogo.”
«Ma se la pecora mangia il fiore, è come se per lui tutto a un tratto, tutte le stelle si spegnessero! E non è importante questo!»

Többet nem bírt mondani. Váratlanul kitört belőle a zokogás. Közben már leszállt az éjszaka. Letettem a szerszámaimat. Bántam is én a kalapácsomat, a csavart, a szomjúságot és a halált! Egy csillagon, egy bolygón, az enyémen, a Földön volt egy kis herceg, akit meg kellett vigasztalni! A karomba vettem, ringatni kezdtem.

Non poté proseguire. Scoppiò bruscamente in singhiozzi. Era caduta la notte. Avevo abbandonato i miei utensili. Me ne infischiavo del mio martello, del mio bullone, della sete e della morte. Su di una stella, un pianeta, il mio, la Terra, c’era un piccolo principe da consolare! Lo presi in braccio. Lo cullai. Gli dicevo:

— Ne félj — mondtam neki —, semmi veszedelem nem fenyegeti a virágot, amit szeretsz… Szájkosarat rajzolok a bárányodnak… A virágodnak meg rajzolok majd vértet… És… —

«Il fiore che tu ami non è in pericolo… Disegnerò una museruola per la tua pecora… e una corazza per il tuo fiore… Io…».

Már nem is tudtam, mint mondjak neki. Nagyon ügyetlennek éreztem magam. Nem tudtam, hogyan férkőzzem hozzá, hogyan találjak közösséget vele… Olyan titokzatos világ a könnyek országa.

Non sapevo bene che cosa dirgli. Mi sentivo molto maldestro. Non sapevo come toccarlo, come raggiungerlo… Il paese delle lacrime è così misterioso.

VIII

VIII

Rövidesen jobban is megismerhettem ezt a virágot. A kis herceg bolygóján mindig voltak virágok, nagyon egyszerű virágok, egy sor szirommal, helyet is alig foglaltak, és nem zavartak senkit. Reggel megjelentek a fűben, estére elhervadtak.

Imparai ben presto a conoscere meglio questo fiore. C’erano sempre stati sul pianeta del piccolo principe dei fiori molto semplici, ornati di una sola raggiera di petali, che non tenevano posto e non disturbavano nessuno. Apparivano un mattino nell’erba e si spegnevano la sera.

De ez egy szép napon egyszerre csak kicsírázott, magva a jó ég tudja, honnét került oda, és a kis herceg aprólékos gonddal figyelte a zsenge hajtást, amelyik semmilyen más hajtáshoz sem hasonlított. Ki tudja, nem holmi majomkenyérfa-féleség-e?

Ma questo era spuntato un giorno, da un seme venuto chissà da dove, e il piccolo principe aveva sorvegliato da vicino questo ramoscello che non assomigliava a nessun altro ramoscello. Poteva essere una nuova specie di baobab.

A vesszőcske növekedése azonban abbamaradt, és a kis növény hozzákezdett a virágkészítéshez. A kis herceg szemmel kísérte, hogyan jelenik meg rajta egy óriási bimbó, és sejtette, hogy csodálatos tünemény fog kibontakozni belőle; a virág azonban végevárhatatlanul, egyre csak szépítgette magát odabent a zöld szobájában.

Ma l’arbusto cessò presto di crescere e cominciò a preparare un fiore. Il piccolo principe, che assisteva alla formazione di un bocciolo enorme, sentiva che ne sarebbe uscita un’apparizione miracolosa, ma il fiore non smetteva più di prepararsi ad essere bello, al riparo della sua camera verde.

Nagy gonddal válogatta meg a színeit. Lassan öltözködött, egyenként igazította magára a szirmait. Nyilván nem akart olyan gyűrötten napvilágra lépni, mint a pipacsok. Nem akart megmutatkozni, csak szépsége teljes sugárzásában. Úgy bizony! Nagyon kacér virág volt!

Sceglieva con cura i suoi colori, si vestiva lentamente, aggiustava i suoi petali ad uno ad uno. Non voleva uscire sgualcito come un papavero. Non voleva apparire che nel pieno splendore della sua bellezza. Eh, sì, c’era una gran civetteria in tutto questo!

Így aztán hosszú napokon át tartott a titokzatos öltözködése. Aztán egy hajnalban, éppen napkeltekor, végre megjelent.

La sua misteriosa toeletta era durata giorni e giorni. E poi, ecco che un mattino, proprio all’ora del levar del sole, si era mostrato.

Ásított egyet, és azt mondta, ő, aki olyan aggályos pontossággal dolgozott:

E lui, che aveva lavorato con tanta precisione, disse sbadigliando:

— Ó, még szinte föl sem ébredtem… Elnézést kérek… Még meg se fésülködtem…

«Ah! mi sveglio ora. Ti chiedo scusa… sono ancora tutto spettinato…»

A kis herceg nem bírta magába fojtani a csodálkozását:

Il piccolo principe allora non poté frenare la sua ammirazione:

— Milyen szép vagy!

«Come sei bello!»

— Ugye? — felelte kedvesen a virág. — És épp egyszerre születtem a nappal…

«Vero», rispose dolcemente il fiore, «e sono nato insieme al sole…»

A kis herceg ebből könnyen kitalálta, hogy a virág nem valami szerény; viszont olyan megható volt!

Il piccolo principe indovinò che non era molto modesto, ma era così commovente!

— Azt hiszem, épp most van a reggeli ideje — tette hozzá a virág kisvártatva. — Volnál szíves gondoskodni rólam?

«Credo che sia l’ora del caffè e latte», aveva soggiunto, «vorresti pensare a me…»

A kis herceg pedig, mélységes zavarban, sietve kerített egy öntözőkannát, és kiszolgálta a virágot.

E il piccolo principe, tutto confuso, andò a cercare un innaffiatoio di acqua fresca e servi al fiore la sua colazione.

Az meg már mindjárt az elején zaklatni kezdte az ijedős hiúságával. Egy napon például, mikor a négy töviséről beszélt, azt mondta a kis hercegnek:

Così l’aveva ben presto tormentato con la sua vanità un poco ombrosa. Per esempio, un giorno, parlando delle sue quattro spine, gli aveva detto:

— Most aztán jöhetnek a tigrisek a karmaikkal!

«Possono venire le tigri, con i loro artigli!»

— Az én bolygómon nincsenek tigrisek — jegyezte meg erre a kis herceg. — A tigrisek különben sem esznek füvet.

«Non ci sono tigri sul mio pianeta», aveva obiettato il piccolo principe, «e poi le tigri non mangiano l’erba».

— Én nem vagyok fű — felelte szelíden a virág.

«Io non sono un’erba», aveva dolcemente risposto il fiore.

— Bocsáss meg…

«Scusami…»

— Különben sem félek a tigrisektől. A huzattól viszont irtózom. Nincs véletlenül valamilyen szélfogód?

«Non ho paura delle tigri, ma ho orrore delle correnti d’aria… Non avresti per caso un paravento?»

„Irtózni a huzattól — gondolta a kis herceg — elég kockázatos kilátás egy növénynek. — Furcsa egy virág ez…”

«Orrore delle correnti d’aria?
«È un po’ grave per una pianta», aveva osservato il piccolo principe. «È molto complicato questo fiore…»

— Esténként tégy majd bura alá. Nagyon hideg van itt nálad. Rosszul vagy berendezkedve. Ahonnét én jöttem…

«Alla sera mi metterai al riparo sotto a una campana di vetro. Fa molto freddo qui da te… Non è una sistemazione che mi soddisfi. Da dove vengo io…»

De nem folytatta. Hiszen mag formájában jött: más világokról nem tudhatott semmit. Szégyenében, hogy ilyen együgyű füllentésen kapatta rajta magát, kettőt-hármat köhintett, így akart fölébe kerekedni a kis hercegnek.

Ma si era interrotto. Era venuto sotto forma di seme. Non poteva conoscere nulla degli altri mondi. Umiliato di essersi lasciato sorprendere a dire una bugia così ingenua, aveva tossito due o tre volte, per mettere il piccolo principe dalla parte del torto…

— A szélfogó?

«E questo paravento?…»

— Épp azért indultam, de elkezdtél beszélni hozzám…

«Andavo a cercarlo, ma tu mi parlavi!»

Erre a virág még jobban köhécselt, hadd furdalja csak a lelkiismeret a kis herceget.

Allora aveva forzato la sua tosse per fargli venire dei rimorsi.

Annak pedig, hiába volt tele jóakaró szeretettel, előbb-utóbb mégiscsak megrendült a bizalma a virágban. Minden lényegtelen megjegyzést a szívére vett, és kezdte nagyon-nagyon boldogtalannak érezni magát.

Così il piccolo principe, nonostante tutta la buona volontà del suo amore, aveva cominciato a dubitare di lui. Aveva preso sul serio delle parole senza importanza che l’avevano reso infelice.

— Nem lett volna szabad meghallgatnom — vallotta meg egy napon. — A virágok szavát sosem szabad meghallgatni. Nézni kell őket, beszívni az illatukat. Az enyém egész bolygómat elárasztotta az illatával, mégse tudtam örülni neki. Annyira bosszantott az a tigriskaromhistória, holott inkább meg kellett volna hatódnom rajta…

«Avrei dovuto non ascoltarlo», mi confidò un giorno, «non bisogna mai ascoltare i fiori. Basta guardarli e respirarli. Il mio, profumava il mio pianeta, ma non sapevo rallegrarmene. Quella storia degli artigli, che mi aveva tanto raggelato, avrebbe dovuto intenerirmi».

Aztán:

E mi confidò ancora:

— Bizony, nagyon értelmetlen voltam én akkor! A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. Sosem lett volna szabad megszöknöm! Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna!

«Non ho saputo capire niente allora! Avrei dovuto giudicarlo dagli atti, non dalle parole. Mi profumava e mi illuminava. Non avrei mai dovuto venirmene via! Avrei dovuto indovinare la sua tenerezza dietro le piccole astuzie. I fiori sono così contraddittori! Ma ero troppo giovane per saperlo amare».

IX

IX

Szökéséhez, azt hiszem, a vadmadarak húzását használta föl. Indulása reggelén szépen rendbe tette a bolygóját. Gondosan kipucolta a működő vulkánjait. Két ilyen működő vulkánja volt szerencsére: kényelmesen megfőzhette rajtuk a reggelijét.

Io credo che egli approfittò, per venirsene via, di una migrazione di uccelli selvatici. Il mattino della partenza mise bene in ordine il suo pianeta. Spazzò accuratamente il camino dei suoi vulcani in attività. Possedeva due vulcani in attività. Ed era molto comodo per far scaldare la colazione del mattino.

Volt egy kialudt vulkánja is. De mert úgy gondolta: „Sosem lehet tudni!”, kipucolta ezt a kialudt vulkánt is. A vulkánok, ha jól kipucolják őket, szabályosan, enyhe lánggal égnek, kitörések nélkül. A vulkánkitörések olyanok, mint a mi kéménytüzeink.

E possedeva anche un vulcano spento. Ma, come lui diceva, «non si sa mai» e così spazzò anche il camino del vulcano spento. Se i camini sono ben puliti, bruciano piano piano, regolarmente, senza eruzioni. Le eruzioni vulcaniche sono come gli scoppi nei caminetti.

Mi itt a Földön nyilván túl kicsinyek vagyunk hozzá, hogy rendesen kipucoljuk a vulkánjainkat. Ezért okoznak annyi bajt.

È evidente che sulla nostra terra noi siamo troppo piccoli per poter spazzare il camino dei nostri vulcani ed è per questo che ci danno tanti guai.

A kis herceg némi kis szomorúsággal kigyomlálta az utolsó majomkenyérfa-hajtásokat is. Szentül hitte, hogy soha nem fog visszatérni többé. De aznap reggel nagyon-nagyon jólestek neki ezek a megszokott munkák.

Il piccolo principe strappò anche con una certa malinconia gli ultimi germogli dei baobab. Credeva di non ritornare più. Ma tutti quei lavori consueti gli sembravano, quel mattino, estremamente dolci.

S amikor utoljára öntözte meg a virágot, és be akarta borítani a burájával, egyszeriben sírhatnékja támadt.

E quando innaffiò per l’ultima volta il suo fiore, e si preparò a metterlo al riparo sotto la campana di vetro, scopri che aveva una gran voglia di piangere.

— Isten veled — mondta a virágnak.

«Addio», disse al fiore.

A virág azonban nem felelt.

Ma il fiore non rispose.

— Isten veled — ismételte.

«Addio», ripeté.

A virág köhintett. Ezúttal azonban nem azért, mintha megfázott volna.

Il fiore tossi. Ma non era perché fosse raffreddato.

— Ostoba voltam — mondta végül a kis hercegnek. — Kérlek, ne haragudjál rám. Próbálj meg boldog lenni.

«Sono stato uno sciocco», disse finalmente, «scusami, e cerca di essere felice».

A kis herceget meglepte, hogy nem kap semmiféle szemrehányást. Tanácstalanul állt, kezében a burával. Sehogy sem értette a virágnak ezt a kedves szelídségét.

Fu sorpreso dalla mancanza di rimproveri. Ne rimase sconcertato, con la campana di vetro per aria. Non capiva quella calma dolcezza.

— Hát igen, szeretlek — mondta a virág. — Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni… Hagyd békén azt a burát. Nem kell.

«Ma sì, ti voglio bene», disse il fiore, «e tu non l’hai saputo per colpa mia. Questo non ha importanza, ma sei stato sciocco quanto me. Cerca di essere felice. Lascia questa campana di vetro, non la voglio più».

— De a szél…

«Ma il vento…»

— Egyáltalán nem vagyok olyan náthás… Virág vagyok: jót fog tenni az éjszaka hűs levegője.

«Non sono così raffreddato. L’aria fresca della notte mi farà bene. Sono un fiore».

— De az állatok…

«Ma le bestie…»

— Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat. Állítólag olyan szépek. Meg aztán ki más látogatna meg? Mert ami téged illet, te messze leszel. A vadállatoktól pedig egy csöppet sem félek. Nekem is vannak karmaim.

«Devo pur sopportare qualche bruco se voglio conoscere le farfalle, sembra che siano così belle. Se no chi verrà a farmi visita? Tu sarai lontano e delle grosse bestie non ho paura. Ho i miei artigli».

És ártatlanul megmutatta a négy tövisét.

E mostrava ingenuamente le sue quattro spine. Poi continuò:

— Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan — tette hozzá. — Idegesítő… Elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj.

«Non indugiare così, è irritante. Hai deciso di partire e allora vattene».

Nem akarta, hogy a kis herceg sírni lássa. Kevély virág volt.

Perché non voleva che io lo vedessi piangere. Era un fiore così orgoglioso…

X

X

Ez a 325-ös, 326-os, 327-es, 328-as, 329-es és 330-as kisbolygók vidéke volt; a kis herceg tehát azzal kezdte, hogy sorra látogatta őket, foglalkozást keresni meg művelődni is.

Il piccolo principe si trovava nella regione degli asteroidi 325, 326, 327, 328, 329 e 330. Cominciò a visitarli per cercare un’occupazione e per istruirsi.

Az elsőn egy király lakott. A király, bíborban és hermelinben, egy nagyon egyszerű, de méltóságteljes trónuson ült.

Il primo asteroide era abitato da un re. Il re, vestito di porpora e d’ermellino, sedeva su un trono molto semplice e nello stesso tempo maestoso.

— Hohó! Itt egy alattvaló! — kiáltott föl, amikor megpillantotta a kis herceget.

«Ah! ecco un suddito», esclamò il re appena vide il piccolo principe.

„Hogyan ismerhet meg — gondolta magában a kis herceg —, ha még soha életében nem látott?”

E il piccolo principe si domandò: «Come può riconoscermi se non mi ha mai visto?»

Nem tudta, hogy a királyok szemében a világ fölöttébb egyszerű: minden ember alattvaló.

Non sapeva che per i re il mondo è molto semplificato. Tutti gli uomini sono dei sudditi.

— Gyere közelebb, hogy jobban szemügyre vehesselek — mondta a király, és nagyon büszke volt rá, hogy végre valaki fölött királykodhatik.

«Avvicinati che ti veda meglio», gli disse il re che era molto fiero di essere finalmente re per qualcuno.

A kis herceg körülnézett, hová ülhetne le, de a bolygót mindenestül beborította a pompás hermelin palást. Állva maradt hát, és mert fáradt volt, ásított egyet.

Il piccolo principe cercò con gli occhi dove potersi sedere, ma il pianeta era tutto occupato dal magnifico manto di ermellino. Dovette rimanere in piedi, ma era tanto stanco che sbadigliò.

— Az etikett megtiltja, hogy a király jelenlétében ásítsanak — mondta az uralkodó. — Megtiltom.

«È contro all’etichetta sbadigliare alla presenza di un re», gli disse il monarca, «te lo proibisco».

— Nem bírom megállni ásítás nélkül — felelte a kis herceg zavartan. — Nagy utat tettem meg, és nem aludtam…

«Non posso farne a meno», rispose tutto confuso il piccolo principe. «Ho fatto un lungo viaggio e non ho dormito…»

— Akkor megparancsolom, hogy ásíts — mondta a király. — Hosszú esztendők óta senkit sem láttam ásítani. Az ilyesmi ritka szórakozás nekem. Tessék, ásíts még egyet! Parancsolom.

«Allora», gli disse il re, «ti ordino di sbadigliare. Sono anni che non vedo qualcuno che sbadiglia, e gli sbadigli sono una curiosità per me. Avanti! Sbadiglia ancora. È un ordine».

— Csakhogy ettől lámpalázas lettem. Nem megy… — felelte a kis herceg, és elpirult.

«Mi avete intimidito… non posso più», disse il piccolo principe arrossendo.

— Hm… hm… — tűnődött a király. — Hát akkor… megparancsolom, hogy hol ásíts, hol meg…

«Hum! hum!» rispose il re. «Allora io… io ti ordino di sbadigliare un po’ e un po’…»

Dünnyögött valamit, szemlátomást feszengve.

Borbottò qualche cosa e sembrò seccato.

Mert a király föltétlenül ragaszkodott hozzá, hogy tiszteljék a királyi tekintélyét. Semmiféle engedetlenséget nem tűrt: abszolút uralkodó volt. De mivel ugyanakkor jóságos is volt, értelmes parancsokat osztogatott.

Perché il re teneva assolutamente a che la sua autorità fosse rispettata. Non tollerava la disubbidienza. Era un monarca assoluto. Ma siccome era molto buono, dava degli ordini ragionevoli.

„Ha egy generálisnak megparancsolnám — mondogatta —, hogy változzék tengeri madárrá, és a generális nem engedelmeskednék: ebben nem ő lenne a hibás. Én lennék a hibás miatta.”

«Se ordinassi», diceva abitualmente, «se ordinassi a un generale di trasformarsi in un uccello marino, e se il generale non ubbidisse, non sarebbe colpa del generale. Sarebbe colpa mia».

— Leülhetek? — kérdezte a kis herceg félénken.

«Posso sedermi?» s’informò timidamente il piccolo principe.

— Parancsolom, hogy ülj le — felelte a király, és méltóságteljesen odébb húzta egy kicsit a hermelin palástja szegélyét.

«Ti ordino di sederti», gli rispose il re che ritirò maestosamente una falda del suo mantello di ermellino.

A kis herceg elcsodálkozott: a bolygó egészen parányi volt. Vajon min uralkodik akkor a király?

Il piccolo principe era molto stupito. Il pianeta era piccolissimo e allora su che cosa il re poteva regnare?

— Fölség — mondta —, engedelmet kérek, de kérdeznék fölségedtől valamit…

«Sire», gli disse, «scusatemi se vi interrogo…»

— Parancsolom, hogy kérdezz tőlem valamit — mondta sietve a király.

«Ti ordino di interrogarmi», si affrettò a rispondere il re.

— Fölséged… min uralkodik?

«Sire, su che cosa regnate?»

— Mindenen — válaszolta mérhetetlen egyszerűséggel a király.

«Su tutto», rispose il re con grande semplicità.

— Mindenen?

«Su tutto?»

A király futó kis mozdulattal végigmutatott a bolygóján meg a többi bolygón meg a csillagokon.

Il re con un gesto discreto indicò il suo pianeta, gli altri pianeti, e le stelle.

— Ezen mind? — kérdezte a kis herceg.

«Su tutto questo?» domandò il piccolo principe.

— Ezen mind — felelte a király.

«Su tutto questo…» rispose il re.

Mert nemcsak abszolút uralkodó volt, hanem egyetemes is.

Perché non era solamente un monarca assoluto, ma era un monarca universale.

— És a csillagok engedelmeskednek fölségednek?

«E le stelle vi ubbidiscono?»

— Természetesen — mondta a király. — Azon nyomban. Semmi fegyelmezetlenséget nem tűrök.

«Certamente», gli disse il re. «Mi ubbidiscono immediatamente. Non tollero l’indisciplina».

A kis herceg elámult ekkora nagy hatalmon. Ha neki ilyen hatalma lenne, napjában nem negyvennégy naplementét láthatna, hanem hetvenkettőt, sőt százat vagy akár kétszázat is, és még csak odébb se kellene húznia a székét!

Un tale potere meravigliò il piccolo principe. Se l’avesse avuto lui, avrebbe potuto assistere non a quarantatre, ma a settantadue, o anche a cento, a duecento tramonti nella stessa giornata, senza dover spostare mai la sua sedia!

S mivel egy kicsit szomorú volt, mert eszébe jutott az elhagyott bolygócskája, olyannyira nekibátorodott, hogy egy kegyet merészelt kérni a királytól:

E sentendosi un po’ triste al pensiero del suo piccolo pianeta abbandonato, si azzardò a sollecitare una grazia dal re:

— Úgy szeretnék naplementét látni… Örvendeztessen meg fölséged. Parancsolja meg a napnak, hogy nyugodjék le…

«Vorrei tanto vedere un tramonto… Fatemi questo piacere… Ordinate al sole di tramontare…»