Węgiersko-czeska dwujęzyczna książka
De ő nem felelt a kérdésemre. Egyszerűen csak ennyit mondott:
Neodpověděl mi na otázku. Řekl pouze:
— Néha a szívnek is jó a víz…
„Voda může dělat dobře i srdci…“
Nem értettem a válaszát, de nem szóltam többet. Tudtam, hogy őt sosem szabad faggatni.
Nerozuměl jsem jeho odpovědi, ale mlčel jsem… Dobře jsem věděl, že se ho nesmím ptát.
Elfáradt. Leült. Én melléje ültem. Akkor némi csönd után azt mondta:
Byl unaven. Sedl si. Já jsem si sedl vedle něho. Chvíli mlčel a pak ještě řekl:
— A csillagok szépek. Attól, hogy van rajtuk egy láthatatlan virág…
„Hvězdy jsou krásné, protože je na nich květina, kterou není vidět…“
Olyasmit feleltem, hogy „persze, persze”, aztán szótlanul bámultam a holdfényben a homok redőit.
„Ano, jistě,“ řekl jsem a mlčky jsem pozoroval vlny písku ve svitu měsíce.
— A sivatag is szép — tette hozzá.
„Poušť je krásná…,“ dodal.
Igaza volt. Mindig szerettem a sivatagot. Az ember leül egy homokdombra. Nem lát semmit. Nem hall semmit. Valami mégis csöndesen sugárzik…
A měl pravdu. Vždycky jsem miloval poušť. Usedneme na pískový přesyp… Nevidíme nic… Neslyšíme nic… A přece něco září v tichu…
— Az teszi széppé a sivatagot — mondta a kis herceg —, hogy valahol egy kutat rejt…
„Poušť je krásná právě tím, že někde skrývá studnu…,“ řekl malý princ.
Meglepődtem, mert egyszerre megértettem a homoknak ezt a titokzatos sugárzását. Gyerekkoromban egy régi házban laktam; a legenda szerint valahol kincs volt elásva benne. Igaz, soha senki nem jött a nyomára; meglehet, nem is kereste soha senki. Mégis elvarázsolta az egész házat. Titkot rejtett valahol a szíve mélyén…
Byl jsem překvapen, že pojednou chápu to tajemné záření písku. Když jsem byl malým chlapcem, bydlil jsem ve starobylém domě a pověst vyprávěla, že je tam zakopán poklad. Nikdy jej ovšem nikdo nedovedl objevit a snad jej ani nehledal. Ale dodával kouzlo celému tomu domu. Můj dům skrýval ve svých hlubinách tajemství…
— Igen — mondtam a kis hercegnek —, akár egy házról van szó, akár a csillagokról, akár a sivatagról: ami széppé teszi őket, az láthatatlan.
„Ano,“ řekl jsem malému princi, „ať už je to dům, hvězdy nebo poušť, to, co je dělá krásnými, je neviditelné!“
— Örülök neki, hogy egy véleményen vagy a rókámmal — mondta a kis herceg.
„Jsem rád, že souhlasíš s mou liškou,“ pravil.
És mert elaludt, a karomba vettem, és úgy folytattam utamat. Meghatottságot éreztem: mintha törékeny kincset vittem volna. Sőt, mintha törékenyebb dolog egyáltalán nem is lett volna a Földön.
Poněvadž malý princ usínal, vzal jsem ho do náruče a vydal jsem se znovu na cestu. Byl jsem dojat. Měl jsem pocit, jako bych nesl křehký poklad. Zdálo se mi dokonce, že není na Zemi nic křehčího.
Néztem a holdvilágban ezt a sápadt homlokot, ezt a csukott szempárt, ezeket a szélben meg-megrezdülő aranyfürtöket, és azt gondoltam magamban: „Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan…”
Ve svitu měsíce jsem pozoroval to bledé čelo, zavřené oči, kadeře chvějící se ve větru a říkal jsem si: Co zde vidím, je jen skořápka. To nejdůležitější je neviditelné…
S mivel nyitott ajkai körül valami mosolyféle derengett, még ezt is gondoltam: „Ebben az alvó kis hercegben a legjobban a virágjához való hűsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor is úgy ragyog benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik…” És ettől még törékenyebbnek tűnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa őket…
A poněvadž se jeho pootevřené rty slabě usmívaly, řekl jsem si také: Co mě na spícím malém princi tolik dojímá, je jeho věrnost ke květině, ten obraz růže, který v něm září jako plamínek lampy, i když spí… A tušil jsem, že je ještě křehčí. Lampy musíme dobře chránit: stačí závan větru a lampa zhasne…
Mentem, mentem, és hajnalban rábukkantam a kútra.
A jak jsem tak kráčel, objevil jsem na úsvitě studnu.
XXV
XXV — STUDNA
— Az emberek — mondta a kis herceg — gyorsvonatokon zötykölődnek, de már nem tudják, mit keresnek. Erre elkezdenek ágálni, és csak forognak körbe-körbe…
„Lidé se natlačí do rychlíků,“ řekl malý princ, ale potom už nevědí, co hledají. A tak se rozčilují a točí se kolem dokola…“
Aztán még hozzátette:
A dodal:
— Nem éri meg…
„Nestojí to za to…“
A kút, amit találtunk, nem hasonlított a szaharai kutakhoz. A szaharai kutak egyszerűen homokba ásott lyukak. Ez meg olyan volt, mint egy falusi kút. Holott falunak nyoma sem volt, úgyhogy azt hittem, káprázik a szemem.
Studna, ke které jsme přišli, se nepodobala saharským studnám. Studny na Sahaře jsou pouhé jámy vyhloubené v písku. Tahle se podobala studni na vesnici. Ale nebyla tam žádná vesnice a myslil jsem, že se mi to jen zdá.
— Nem furcsa? — mondta a kis herceg. — Minden készen van: csiga, vödör, kötél…
„To je zvláštní,“ řekl jsem malému princi, „všechno je připraveno: rumpál, vědro i provaz…“
Nevetett, megfogta a kötelet, megmozgatta a csigát. A csiga nyikorgott, mint egy öreg szélkakas, ha hosszú szünet után fölébred a szél.
Zasmál se, dotkl se provazu a uvedl rumpál do pohybu. A rumpál skřípal, jako skřípe stará korouhvička, když vítr dlouho spal.
— Hallod? — mondta a kis herceg. — Fölébresztjük a kutat, ő meg énekel…
Slyšíš,“ řekl malý princ, „probouzíme tuto studnu a ona zpívá…“
Nem akartam, hogy megerőltesse magát.
Nechtěl jsem, aby se namáhal.
— Hagyd, majd én — mondtam. — Neked ez túl nehéz.
„Počkej,“ řekl jsem mu, „pro tebe je to příliš těžké.“
Lassan fölvontam a vödröt a káváig. Ráállítottam a kávára, jó szilárdan. Fülemben még tartott a csiga éneke; a vödörben még remegett a víz, és benne, láttam, ott remegett a nap.
Pomalu jsem vytahoval vědro až k okraji. Postavil jsem je na roubení pěkně do rovnováhy. V uších mi stále zněl zpěv rumpálu a ve vodě, která se dosud chvěla, jsem viděl chvějící se slunce.
— Éppen erre a vízre szomjazom — mondta a kis herceg. — Adj innom…
„Toužím po té vodě,“ řekl malý princ, „dej mi, prosím, napít…“
Egyszerre megértettem, hogy mit keresett!
A tu jsem pochopil, co hledal.
Ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan volt ez, mint egy ünnep. Ez a víz más volt, több volt puszta italnál. A csillagok alatti vándorlásból született, a csiga énekéből, a karom megfeszített erejéből. Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék.
Zvedl jsem vědro až k jeho rtům. Pil se zavřenýma očima. Bylo to líbezné jako sváteční den. Ale tato voda byla docela něco jiného než obyčejný pokrm. Zrodila se z pochodu pod hvězdnou oblohou, ze zpěvu rumpálu a z úsilí mých paží. Byla srdci tak milá jako nějaký dárek.
Mikor gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa fénye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa.
Když jsem byl malý chlapec, světlo vánočního stromku a něha úsměvů, to vše dodávalo vždycky zvláštní záři vánočnímu dárku, který jsem dostal.
— Nálatok — mondta a kis herceg — az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.
„U vás lidé pěstují pět tisíc růží v jedné zahradě,“ řekl malý princ, „a přece tam nenalézají to, co hledají…“
— Nem találják meg — mondtam.
„Nenalézají…,“ odpověděl jsem.
— Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák…
„A přesto by mohli najít, co hledají, v jediné růži nebo v trošce vody…“
— Minden bizonnyal — feleltem.
„Jistě,“ odpověděl jsem.
A malý princ dodal:
— Csakhogy a szem vak — tette hozzá a kis herceg. — A szívünkkel kell keresni.
„Ale oči jsou slepé. Musíme hledat srdcem.“
Én is ittam. Megkönnyebbültem tőle. Mikor a nap fölkel, mézszíne van a homoknak. Most ennek a mézszínnek is örültem. Miért is ért utol aztán a szenvedés…
Napil jsem se. Dobře se mi dýchalo. Písek má za úsvitu barvu medu. Radoval jsem se i z té medové barvy. Proč jen jsem pocítil tíseň…
— Meg kell tartanod, amit ígértél — mondta szelíden a kis herceg, és már újra ott ült mellettem.
„Musíš dodržet slib,“ řekl tichounce malý princ a zase si sedl ke mně.
— Mit ígértem?
„Jaký slib?“
— Tudod… szájkosarat a bárányomnak… hiszen felelős vagyok a virágomért!
„Víš, náhubek pro beránka… jsem zodpovědný za tu květinu!“
Előszedtem a zsebemből a rajzaimat. A kis herceg rájuk pillantott, és elnevette magát.
Vytáhl jsem z kapsy své náčrty. Malý princ je uviděl a zasmál se:
— Ó, a majomkenyérfáid! — mondta. — Mint a káposztafejek…
„Ty tvé baobaby se trochu podobají hlávkám zelí…“
— Ugyan! Pedig olyan büszke voltam a majomkenyérfáimra!
„Ó!“ A já na ně byl tak hrdý!
— A rókád meg… a fülei… inkább mintha szarvak volnának… meg aztán túl nagyok is!
„Ta tvá liška… její uši… ty se trochu podobají růžkům… a jsou hrozně dlouhé!“
És megint nevetett.
A znovu se zasmál.
— Igazságtalan vagy, barátocskám; megmondtam, hogy nem tudok egyebet rajzolni, mint nyitott meg csukott óriáskígyót.
„Jsi nespravedlivý, človíčku, neuměl jsem kreslit nic jiného než zavřené a otevřené hroznýše.
— Semmi hiba — mondta. — A gyerekek megértik.
„Ale to bude dobré,“ řekl, „děti jsou chápavé.“
Rajzoltam hát egy szájkosarat. És elszorult a szívem, ahogy átnyújtottam neki.
Nakreslil jsem mu tedy náhubek. Když jsem mu ho podával, měl jsem srdce sevřené:
— Neked valami titkos terved van…
„Ty máš nějaké plány, které neznám…“
Nem felelt. Azt mondta:
Ale neodpověděl mi na to. Řekl:
— Tudod… holnap lesz egy éve, hogy a Földre estem…
„Víš, můj příchod na Zemi… zítra bude jeho výročí…“
Majd némi szünet után:
Chvilku mlčel a potom ještě dodal:
— Egészen közel ide…
„Spadl jsem nedaleko odtud…“
Elpirult.
A začervenal se.
S engem, magam sem tudom, miért, elfogott valami sötét szomorúság.
Znovu jsem pocítil, aniž jsem věděl proč, zvláštní bolest.
Egyszerre fölötlött bennem egy kérdés:
— Akkor hát egy hete reggel, amikor megismertelek, nem csak úgy véletlenül kószáltál itt, egyszál-egyedül, ezer mérföldnyire minden lakott helytől? Oda akartál visszamenni, ahová leestél?
Přesto mi napadla otázka:
„Tak to není náhodou, že ses procházel tenkrát ráno, když jsem tě před týdnem poznal, jen tak sám, na tisíce mil ode všech obydlených krajů! Vracel ses k místu, kam jsi spadl?“
A kis herceg újra elpirult.
Malý princ se opět začervenal.
Én pedig habozva hozzátettem:
A váhavě jsem dodal:
— Csak nem az évforduló miatt?
„Snad kvůli tomu výročí?…“
A kis herceg még jobban elpirult. Felelni nem felelt a kérdéseimre; de ha valaki elpirul, az ugye azt jelenti, hogy „igen”.
Malý princ se znovu začervenal. Nikdy neodpovídal na otázky, ale když se někdo červená, znamená to „ano“, viďte?
— Ó — mondtam neki —, attól félek…
„Ach!“ řekl jsem. „Mám strach…“
Azt felelte:
Ale on odpověděl:
— Neked most dolgoznod kell. Vissza kell menned a gépedhez. Itt várlak majd, gyere vissza holnap este…
„Musíš teď pracovat. Musíš se vrátit ke svému stroji. Budu tady na tebe čekat. Vrať se zítra večer…“
Én azonban nyugtalan maradtam. Eszembe jutott a róka. Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele…
Nebyl jsem však uklidněn. Vzpomněl jsem si na lišku. Člověk se vydává v nebezpečí, že bude trochu plakat, když se nechal ochočit…
XXVI
XXVI — ODCHOD
A kút mellett romladozó kőfal húzódott. Mikor másnap este, munkám után visszajöttem, már messziről észrevettem a kis herceget: lábát lógatva fönt ült a fal tetején. És hallottam, hogy beszél valakivel.
Vedle studný stála stará, pobořená kamenná zeď. Když jsem se druhý den večer vracel od své práce, viděl jsem zdálky malého prince, jak sedí nahoře, nohy svěšeny. A slyšel jsem, že říká:
— Hát nem emlékszel rá? — mondta. — Nem egészen itt volt!
„Tak ty už si na to nevzpomínáš? Tady to přece nebylo!“
Erre egy másik hang felelhetett neki valamit, mert ő megint erősködni kezdett:
Nějaký hlas mu zřejmě odpověděl, protože malý princ namítl:
— Igen, igen! A napja ma van, de a helye nem egészen ez…
„Ale ano, je to ten den, ale ne to místo…“
Mentem tovább a fal felé. Kívüle még mindig nem láttam, nem hallottam senkit. Ő azonban tovább vitatkozott:
Šel jsem dál ke zdi. Stále jsem nikoho neviděl ani neslyšel. Přesto malý princ někomu zase řekl:
— …Úgy bizony. Nézd csak meg, hol kezdődik a nyomom a homokban. És csak várj rám. Ma éjszaka ott leszek.
„…Jistě. Uvidíš, kde začíná v písku moje stopa. Jen tam na mne čekej. Budu tam dnes v noci.“
Már csak húszméternyire voltam a faltól, de még most sem láttam semmit.
Byl jsem už jen dvacet metrů od zdi a stále jsem nic neviděl.
A kis herceg egy darabig hallgatott, aztán azt kérdezte:
Po chvíli mlčení malý princ ještě dodal:
— Jó mérged van? Biztos vagy benne, hogy nem fogok sokáig szenvedni?
„Máš dobrý jed? Jsi jist, že mě nenecháš dlouho trpět?“
Megtorpantam, elszorult a szívem, de még mindig nem értettem a dolgot.
Zastavil jsem se, srdce se mi sevřelo, ale stále jsem tomu nerozuměl.
— Most pedig menj el — mondta a kis herceg. — Le akarok jönni innét!
„A teď jdi pryč!“ řekl. „…Já chci zase dolů!“
Erre magam is a fal tövébe néztem, hirtelen hőköléssel. Mert egy kígyó ágaskodott ott a kis herceg felé, egyike azoknak a sárga kígyóknak, amelyek harminc másodperc alatt végeznek az emberrel.
Podíval jsem se dolů ke zdi a vyskočil jsem! Proti malému princi se tam zvedal jeden z těch žlutých hadů, kteří vás v půlminutě sprovodí ze světa.
Kezemet a zsebembe mélyesztettem, hogy előrántsam a revolveremet, és futni kezdtem feléjük; lépteim zajára azonban a kígyó puhán visszaernyedt a homokba, olyasformán, mint egy szökőkút elhaló sugara, és sietség nélkül, fémes kis nesszel eltűnt a kövek közt.
Sáhl jsem do kapsy pro revolver a rozběhl jsem se. Ale had, sotva mě zaslechl, vklouzl tiše do písku, jako opadá tryskající pramen, a bez velkého spěchu se protáhl mezi kameny, zanechávaje za sebou lehký kovový šelest.
Épp jókor értem a falhoz, hogy a butácska hercegecskét fölfogjam a karomban. Sápadt volt, mint a hó.
Doběhl jsem ke zdi právě včas, abych zachytil do náruče svého malého prince, bledého jako sníh.
— Hát ez meg mi volt? Most már kígyókkal társalkodol?
„Copak to znamená? Ty se teď dáváš do řeči s hady?“
Kibontottam aranyszínű sálját, amit örökké a nyaka köré tekerve hordott. Megnedvesítettem a halántékát, és itattam vele pár kortyot. De kérdezni már nem mertem tőle semmit. Komolyan nézett rám, karját a nyakamba fonta. Éreztem a szívét: úgy vert, mint egy meglőtt madáré.
Sundal jsem mu zlatě žlutý šátek, který věčně nosil na krku. Smočil jsem mu spánky a dal jsem mu napít. Neodvažoval jsem se ho teď už na nic ptát. Díval se na mne vážně a objal mě kolem krku. Cítil jsem jeho srdce tlouci jako srdíčko postřeleného, umírajícího ptáčka. Řekl mi:
— Örülök neki, hogy sikerült megjavítanod a gépedet. Most aztán hazatérhetsz…
„To jsem rád, žes přišel na to, co tvému stroji chybí. Budeš moci domů…“
— Honnan tudod?
„Jak to víš?“
Éppen azt akartam elújságolni neki, hogy minden várakozás ellenére mégiscsak zöld ágra vergődtem a munkámmal.
Právě jsem mu přicházel oznámit, že proti všemu očekávání se mi práce zdařila.
Nem felelt a kérdésemre. Aztán azt mondta:
Neodpověděl na mou otázku, ale dodal:
— Én is hazamegyek ma… —
„Já se dnes také vrátím domů…“
És szomorkásan hozzátette:
Potom připojil posmutněle:
— De az sokkal messzebb van… és sokkal nehezebb…
„Mám to mnohem dál… A mnohem nesnadnější…“
Éreztem, hogy valami rendkívüli dolog történik. Úgy szorítottam a karomba, mint egy gyereket; közben mégis olyan volt, mintha függőlegesen elfolynék valami szakadékba, és én mit sem tehetek, hogy visszatartsam…
Dobře jsem cítil, že se děje něco neobyčejného. Tiskl jsem ho v náručí jako malé dítě, a přesto se mi zdálo, že sklouzává někam dolů do propasti a že nemohu nic udělat, abych ho zadržel…
Tekintete komoly volt, és valahol a messzeségben járt.
Jeho pohled byl vážný, zahleděný do veliké dálky:
— Mim van? A bárányod. Meg a bárány ládája. Meg a szájkosár…
„Mám od tebe beránka. Mám bedýnku pro toho beránka. A náhubek…“
Szomorúan elmosolyodott.
A tesklivě se usmál.
Vártam, hosszan, sokáig. Éreztem, hogy lassacskán átmelegszik.
Dlouho jsem čekal. Cítil jsem, jak se mu krev pomalu vrací do žil.
— Kedves kis barátom, te féltél…
„Tys měl strach, človíčku…“
Igen, félt, de még mennyire félt! Hanem azért szelíden fölnevetett.
Měl strach, toť se ví! Ale lehounce se zasmál:
— Este sokkal jobban fogok félni…
„Dnes večer se budu bát ještě mnohem víc…“
Megint belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. És tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.
Znovu mě zamrazilo pocitem něčeho nenapravitelného. Uvědomil jsem si, jak by to bylo hrozné, kdybych už nikdy neslyšel ten smích. Byl mi studánkou v poušti.
Reklama