Fordította: Rónay György

LÉON WERTH-NEK

LÉONU WERTHOVI

Kérem a gyerekeket, ne haragudjanak, amiért ezt a könyvet egy fölnőttnek ajánlom. Komoly mentségem van rá: ez a fölnőtt széles e világon a legjobb barátom. De van egy másik mentségem is: ez a fölnőtt mindent meg tud érteni, még a gyerekeknek szóló könyveket is. Harmadik mentségem pedig a következő: ez a fölnőtt Franciaországban él, s ott éhezik és fázik. Nagy szüksége van vigasztalásra.

Odpusťte, děti, že jsem věnoval tuto knihu dospělému! Mám závažnou omluvu: Ten dospělý je můj nejlepší přítel. Mám ještě jednu omluvu: ten dospělý dovede všechno pochopit, dokonce i knihy pro děti. A mám ještě třetí omluvu: ten dospělý bydlí ve Francii, trpí tam hladem a zimou. Velice potřebuje, aby ho někdo potěšil.

Ha pedig ez a sok mentség nem elegendő, akkor annak a gyereknek ajánlom könyvemet, aki valaha ez a fölnőtt volt. Mert előbb minden fölnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.) Ajánlásomat tehát kijavítom, ilyesformán:

Nestačí-li všechny tyhle omluvy, rád věnuji tuto knihu dítěti, kterým kdysi ten dospělý byl. Všichni dospělí byli nejdříve dětmi. (Ale málokdo se na to pamatuje.) Opravuji tedy své věnování:

LÉON WERTH-NEK, AMIKOR MÉG KISFIÚ VOLT.

LÉONU WERTHOVI, KDYŽ BYL MALÝM CHLAPCEM

I

I — HROZNÝŠ

Hatéves koromban egy könyvben, mely az őserdőről szólt, és Igaz Történetek volt a címe, láttam egy nagyszerű képet. Óriáskígyót ábrázolt, amint egy vadállatot nyel el. Tessék, itt a rajz másolata.

Když mi bylo šest let, viděl jsem jednou nádherný obrázek v knize o pralese, která se jmenovala Příběhy ze života. Na obrázku byl hroznýš, jak polyká šelmu. Tohle je kopie kresby:

A könyvben ez állt: „Az óriáskígyó egészben, rágás nélkül nyeli le zsákmányát. Utána moccanni sem bír, és az emésztés hat hónapját végigalussza.”

V knížce stálo: „Hroznýši svou kořist nežvýkají, polykají ji celou. Potom se nemohou ani hnout a celého půl roku spí a tráví.“

Akkoriban sokat tűnődtem a dzsungelek kalandjain, és egy színes ceruzával nekem is sikerült megrajzolnom első rajzomat. Az 1. számút. Ilyesformán:

Hodně jsem tehdy přemýšlel o dobrodružstvích v džungli a také se mně podařilo nakreslit pastelkou první kresbu. Kresbu číslo 1. Vypadala takhle:

Remekművemet megmutattam a fölnőtteknek, és megkérdeztem őket, nem félnek-e tőle.

Ukázal jsem své veledílo dospělým a ptal jsem se jich, nahání-li jim má kresba strach.

— Miért kellene félni egy kalaptól? — válaszolták.

Odpověděli mi:
„Proč by klobouk naháněl strach?“

Az én rajzom azonban nem kalapot ábrázolt. Óriáskígyót ábrázolt, amint épp egy elefántot emészt. Erre lerajzoltam az óriáskígyót belülről is, hogy a fölnőttek megérthessék, miről van szó. Mert nekik mindig mindent meg kell magyarázni. Ez a 2. számú rajz ilyesforma volt:

Ale on to nebyl klobouk. Byl to hroznýš, jak zažívá slona. Nakreslil jsem tedy vnitřek hroznýše, aby to dospělí pochopili. Oni totiž potřebují vždycky nějaká vysvětlení. Má kresba číslo 2 vypadala takhle:

Most aztán a fölnőttek azt ajánlották, ne rajzoljak többé óriáskígyót se nyitva, se csukva, hanem inkább foglalkozzam földrajzzal, történelemmel, számtannal és nyelvtannal. Így mondtam le hatéves koromban nagyszerű festői pályafutásomról.

Dospělí mi však poradili, aby nechal toho kreslení otevřených a zavřených hroznýšů a zajímal se raději o zeměpis, počty a mluvnici. Tak se stalo, že jsem se v šesti letech vzdal skvělé malířské kariéry.

Kedvemet szegte 1. és 2. számú rajzom kudarca. A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.

Neúspěch mé kresby číslo 1 a kresby číslo 2 mě odradil. Dospělí sami nikdy nic nechápou a děti to hrozně unavuje, stále a stále jim něco vysvětlovat.

Más mesterséget kellett választanom tehát: megtanultam repülőgépet vezetni. Nagyjából az egész világot berepültem. És való igaz, hogy közben nagy hasznát vettem a földrajznak.

Musel jsem si tedy vybrat jiné povolání a naučil jsem se řídit letadlo. Létal jsem tak trochu po celém světě. A pravda je, že mi zeměpis hodně posloužil.

Első pillantásra meg tudtam különböztetni Kínát Arizonától. Ez pedig fölöttébb hasznos dolog, ha éjszaka eltéved az ember.

Dovedl jsem na první pohled rozeznat Čínu od Arizony. Je to velice užitečné, když člověk v noci zabloudí.

Így aztán életem folyamán nagyon sokszor kerültem kapcsolatba komoly emberekkel. Jócskán akadt dolgom a fölnőttekkel. Közvetlen közelből láthattam őket. És nem mondhatnám, hogy ettől jobb lett róluk a véleményem.

A tak jsem se v životě setkal se spoustou vážných lidí. Žil jsem hodně s dospělými, poznal jsem je velice zblízka. Ale mé mínění o nich se valně nezměnilo.

Ha olyannal találkoztam, aki kicsit értelmesebbnek látszott, kipróbáltam rajta 1. számú rajzomat, mert azt mindig magamnál tartottam. Meg akartam tudni, valóban megérti-e a dolgokat.

Když jsem mezi nimi potkal někoho, kdo se mi zdál trochu bystrý, ověřil jsem si na něm svou zkušenost s kresbou číslo 1, kterou mám stále schovanou. Chtěl jsem vědět, je-li opravdu chápavý.

De a válasz mindig így hangzott: „Ez egy kalap.”

Ale vždycky mi odpověděl: „To je klobouk.“

Erre aztán nem beszéltem neki se óriáskígyókról, se őserdőkről, se csillagokról. Alkalmazkodtam hozzá. Bridzsről beszéltem neki, meg golfról meg politikáról és nyakkendőkről. Az illető fölnőtt pedig nagyon örült neki, hogy ilyen okos emberrel került ismeretségbe.

Nepovídal jsem mu tedy ani o hroznýších, ani o pralesích, ani o hvězdách. Přizpůsobil jsem se mu. Mluvil jsem s ním o bridži, golfu, politice a o kravatách. A dospělý byl velice spokojen, že poznal tak rozumného člověka.

II

II — BERÁNEK

Így éltem magányosan, anélkül, hogy igazában bárkivel is szót érthettem volna, míg egyszer, hat esztendővel ezelőtt, kényszerleszállást nem kellett végeznem a Szaharában.

Tak jsem žil sám a neměl jsem nikoho, s kým bych si mohl opravdu popovídat. Tu se mi jednou před šesti lety v poušti na Sahaře porouchal motor.

Valami eltörött a motoromban. És mivel se gépészem nem volt, se utasom, magamnak kellett nekilátnom, hogy zöld ágra vergődjem valahogyan, és kijavítsam a súlyos hibát.

Něco se v něm polámalo. A poněvadž jsem neměl s sebou mechanika ani cestující, chtěl jsem se do té nesnadné opravy pustit sám.

Élet és halál kérdése volt ez számomra. Alig egy hétre való ivóvizem volt.

Byla to pro mne otázka života nebo smrti. Měl jsem pitnou vodu sotva na týden.

Ott dőltem álomra az első este a homokon, ezermérföldnyire minden lakott helytől. Elhagyatottabb voltam, mint tutaján a hajótörött az óceán közepén.

První večer jsem tedy usnul v písku, na tisíc mil daleko od jakékoliv obydlené končiny. Byl jsem opuštěnější než trosečník na voru uprostřed oceánu.

Elképzelhető hát, mennyire meglepődtem, amikor hajnalban egy fura kis hang ébresztett föl. Azt mondta:

Dovedete si proto představit, jaké bylo mé překvapení, když mě na úsvitě probudil zvláštní hlásek:

— Légy szíves, rajzolj nekem egy bárányt!

„Prosím pěkně … nakresli mi beránka…“

— Micsoda?

„Cože?“

— Rajzolj nekem egy bárányt…

„Nakresli mi beránka…“

Fölugrottam, mintha villám csapott volna le mellettem. Megdörgöltem a szememet, aztán jól kimeresztettem. És egy apró emberkét láttam, egy teljességgel rendkívüli kis emberkét, amint komoly figyelemmel szemlél.

Vyskočil jsem, jako by do mne hrom uhodil. Dobře jsem si protřel oči. Pozorně jsem se podíval a spatřil jsem prazvláštního človíčka, který si mě vážně prohlížel.

Itt a legjobb kép, amit később csinálnom sikerült róla.

Toto je jeho nejlepší portrét, jaký se mi podařilo později nakreslit.

Csakhogy az én rajzom kétségkívül sokkal kevésbé elragadó, mint amilyen a mintája volt. Igaz, nem az én hibámból. Mert ami festői pályafutásomat illeti, attól már hatesztendős koromban elvették a kedvemet a fölnőttek, így aztán nem is tanultam meg rajzolni, kivéve a csukott meg a nyitott óriáskígyókat.

Má kresba ovšem není zdaleka tak půvabná jako model. Ale za to já nemohu. Dospělí mě odradili od malířské kariéry, když mi bylo šest let, a proto jsem se nenaučil kreslit nic jiného než zavřené a otevřené hroznýše.

Ámulattól kerek szemmel néztem hát a különös tüneményt. Ne feledjük el: ezer mérföldre voltam minden lakott vidéktől. Emberkémen pedig semmi jele nem volt annak, mintha eltévedt volna, vagy halálosan fáradt, halálosan éhes, halálosan szomjas lenne, esetleg halálosan félne.

Udiveně jsem se díval na ten zjev. Považte jen, že jsem byl na tisíc mil od jakéhokoliv obydleného kraje. A můj človíček nevypadal, jako by zabloudil ani jako by byl na smrt unavený nebo vyhladovělý, polomrtvý žízní nebo na smrt vylekán.

Egyáltalán nem úgy festett, mint egy szerencsétlen gyerek, aki eltévedt a sivatagban, ezermérföldnyire minden lakott helytől. Mikor végre szavamra leltem, azt kérdeztem tőle:

Vůbec nevypadal jako dítě ztracené v poušti, na tisíc mil daleko od nějakého obydleného kraje. Když jsem konečně byl schopen promluvit, řekl jsem mu:

— De hát… hogy kerülsz te ide?

„Ale … co tu děláš?“

Erre szelíden, és mintha valami nagyon komoly dolgot kérne, megismételte:

A tu mi docela tiše, jako něco nesmírně vážného, opakoval:

— Légy szíves, rajzolj nekem egy bárányt…

„Prosím pěkně … nakresli mi beránka…“

Ha valami nagyon lenyűgözően rejtélyes, az ember nem meri megtenni, hogy ne engedelmeskedjék. Akármilyen képtelenségnek találtam, hogy ezer mérföldre minden lakott helytől és ráadásul halálos veszedelemben: elővettem a zsebemből egy darab papirost meg a töltőtollamat.

Když stojíme před příliš velkou záhadou, neodvážíme se neuposlechnout. Ačkoli se mi to zdálo zde — na tisíce mil ode všech obydlených míst a v nebezpečí smrti — nesmyslné, vytáhl jsem z kapsy list papíru plnící pero.

Hanem akkor eszembe jutott, hogy én főként földrajzot, történelmet, számtant és nyelvtant tanultam, és egy kicsit kedvetlenül közöltem az emberkémmel, hogy nem tudok rajzolni.

Ale tu jsem si vzpomněl, že jsem studoval především zeměpis, dějepis, počty a mluvnici, a řekl jsem človíčkovi (trochu mrzutě), že neumím kreslit. Odpověděl mi:

— Annyi baj legyen — felelte. — Rajzolj nekem egy bárányt.

„To nevadí. Nakresli mi beránka.“

Minthogy bárányt soha életemben nem rajzoltam, papírra vetettem neki a két rajz közül, amire egyáltalán képes voltam, az egyiket: a csukott óriáskígyót. De hogy elképedtem, mikor az emberke azt mondta rá:

Poněvadž jsem nikdy nekreslil beránka, nakreslil jsem mu jednu z těch dvou kreseb, které jsem uměl. Obrázek zavřeného hroznýše. A užasl jsem, když jsem slyšel, jak mi ten človíček povídá:

— Nem! Nem! Nem elefántot akarok óriáskígyóban! Az óriáskígyó nagyon veszedelmes, az elefánt meg olyan behemót nagy. Nálam odahaza minden apró. Nekem bárányka kell. Rajzolj nekem egy bárányt.

„Ale ne, já nechci slona v hroznýši. Hroznýš je moc nebezpečný a slon zabere hodně místa. U mne doma je všechno malinké. Potřebuji beránka. Nakresli mi beránka.“

Hát erre rajzoltam egyet.

Tak jsem tedy kreslil.

Figyelmesen szemügyre vette, aztán:

Díval se pozorně a řekl:

— Nem! — mondta. — Ez már nagyon beteg. Csinálj egy másikat nekem.

„Ne! Tenhle je už moc nemocný. Udělej mi jiného.“

Rajzoltam egy másikat.

Nakreslil jsem tento obrázek:

Kis barátom kedvesen, de elnézően mosolygott.

Můj přítel se mile, shovívavě usmál:

— Jó, jó… Csakhogy ez nem bárány, hanem kos. Ennek szarva van.

„Ale podívej se … to není beránek, to je beran. Má rohy…“

Megint újat rajzoltam.

Tak jsem kresbu znovu předělal.

Ez se volt jó neki, akárcsak az előzők.

On ji však zase odmítl jako ty předcházející:

— Nagyon öreg. Nekem olyan bárány kell, amelyik sokáig él.

„Ten je moc starý. Já chci takového, aby dlouho žil.“

Erre már kifogytam a türelemből. Mielőbb neki akartam kezdeni a motorom szétszerelésének; ráfirkáltam hát a papírra a mellékelt rajzot.

A tu, protože jsem ztratil trpělivost a protože jsem spěchal, abych se co nejdřív pustil do rozebírání motoru, načmáral jsem tuhle kresbu:

A prohlásil jsem:

— Tessék — mondtam. — Ez itt a ládája. Benne van a bárány, amit akarsz.

„To je bedýnka. Beránek, kterého chceš, je uvnitř.“

Nagy meglepetésemre egyszeriben fölragyogott az arca.

Ale byl jsem velice překvapen, když se obličej malého soudce rozzářil.

— Ez az! Éppen így akartam! Mit gondolsz, sok fű kell ennek a báránynak?

„Právě tak jsem to chtěl. Myslíš, že ten beránek bude potřebovat hodně trávy?“

— Miért?

„Proč?“

— Hát mert nálam odahaza minden olyan kicsi…

„Protože u mne doma je všechno malinké…“

— Biztosan elég lesz neki. Egészen kicsi bárány.

„Jistě to postačí. Dal jsem ti docela malého beránka.“

A rajz fölé hajolt.
— Nem is olyan kicsi… Nézd csak! Elaludt…

Sklonil se nad kresbu.
„No, není tak moc malý … Jé, podívej se, on usnul…“

Így ismerkedtem meg a kis herceggel.

A tak jsem se seznámil s malým princem.

III

III — PLANETA

Hosszú időbe tellett, míg megértettem, honnét jött. A kis herceg ugyanis engem elhalmozott kérdésekkel, az enyéimet azonban mintha meg se hallotta volna.

Dlouho to trvalo, než jsem pochopil, odkud přichází. Zdálo se, jako by malý princ, který se mě stále na něco vyptával, moje otázky nikdy neslyšel.

Lassanként, véletlenül elejtett szavakból tudtam meg, amit megtudtam. Így mikor először látta meg a repülőmet (nem rajzolom le: repülőgépet rajzolni az én számomra túl fogas föladat volna), azt kérdezte:

Všechno mi poznenáhlu objasnila jen slova náhodně pronesená. Tak když jsem poprvé spatřil mé letadlo (nebudu kreslit letadlo, je to pro mne příliš složité), zeptal se mě:

— Hát ez meg mi a szösz?

„Co to je za věc?“

— Ez nem szösz. Ez repül. Repülőgép. Az én repülőgépem.

„To není věc. To létá. Je to letadlo … Moje letadlo.“

Szinte hetvenkedtem neki azzal, hogy repülök.

A byl jsem hrdý, že mohu říci, že létám. A tu zvolal:

— Hogyan?! — kiáltott föl. — Az égből pottyanttál le?

„Jejda. Ty jsi spadl z nebe!“

— Igen — feleltem szerényen.

„Ano,“ odpověděl jsem skromně.

— Hát ez furcsa…

„Jé, to je divné…“

És fölkacagott, gyöngyöző kacagással; ez határozottan bosszantott. Megkívánom, hogy komolyan vegyék a szerencsétlenségeimet.

A malý princ se roztomile zasmál. To mě hrozně pohněvalo. Chci, aby se mé nehody braly vážně. Potom dodal:

— Szóval te is az égből jöttél? — tette hozzá. — Melyik bolygóról való vagy?

„Tak ty taky přicházíš z nebe! Z které planety?“

Mintha hirtelen fény világította volna meg rejtélyes jelenlétét.

Hned mi svitlo trochu světla do záhady jeho příchodu a rychle jsem se otázal:

— Eszerint egy másik bolygóról való vagy? — szegeztem neki a kérdést.

„Ty tedy přicházíš z jiné planety?“

Nem felelt. Csak a fejét csóválta lassan, és a repülőmet nézte.

Neodpověděl mi. Zavrtěl mírně hlavou a stále se díval na mé letadlo:

— Igaz, ezen nem jöhetsz valami messziről…

„Pravda, na tomhle jsi nemohl přijít z moc velké dálky…“

És hosszas töprengésbe merült. Aztán elővette zsebéből a bárányomat, és kincse szemlélésébe mélyedt.

A nadlouho se ponořil do snění. Potom vyndal mého beránka z kapsy a zabral se do pozorování svého pokladu.

Képzelhetni, hogy izgatott ez az elharapott vallomás a „másik bolygóról”. Próbáltam hát többet is megtudni.

Dovedete si představit, jakou zvědavost ve mně probudila jeho zmínka o jiných planetách. Pokusil jsem se proto dovědět se o tom více.

— Honnét jöttél, emberkém? Hol van az az „odahaza”? Hová akarod magaddal vinni a bárányomat?

„Odkud přicházíš, človíčka? Kde je to tvé doma? Kam chceš odvést svého beránka?“

Tűnődve hallgatott, aztán azt mondta:

Na chvíli se zamyslil a pak odpověděl:

— Az a jó ebben a ládában, amit adtál, hogy éjszakára háznak is megfelel neki.

„Dobře, že jsi mi dal tu bedýnku, v noci to bude jeho domeček…“

— Persze, persze. Ha jó leszel, kötelet is adok, amivel megkötheted. Meg egy karót.

„Ovšem. A budeš-li hodný, dám ti také provázek, abys ho mohl ve dne přivázat. A kolík.“

Ajánlatom szemlátomást meghökkentette a kis herceget.

Zdálo se, že tento návrh malého prince zarazil.

— Megkötni? Milyen ostoba ötlet!

„Přivázat? To je ale podivný nápad!“

— De ha nem kötöd meg, elkószál, elvész…

„Víš, když ho neuvážeš, půjde, kam mu napadne, a ztratí se.“

Kis barátom erre megint fölkacagott.

Můj přítel se znovu zasmál:

— Elkószál? Hová?

„A kampak by šel?“

— Mit tudom én. Az orra után…

„Kamkoli. Stále rovně…“

A kis herceg elkomolyodott.

Tu malý princ vážně poznamenal:

— Annyi baj legyen. Hiszen nálam odahaza olyan kicsi minden… —

„To nevadí, u mne je to velice malé!“

És mintha egy kis szomorúság bujkált volna a hangjában, ahogy hozzátette:

A tak trochu smutně dodal:

— Nem valami sokáig mehet az orra után az ember…

„Když jde člověk stále rovně, daleko nedojde…“