A kis herceg most egészen sápadt volt az indulattól.

Malý princ byl teď hněvem celý bledý.

— Millió és millió éve, hogy a virágok tüskéket gyártanak. Millió és millió éve, hogy a bárányok mégis megeszik a virágokat. Hát akkor miért ne volna komoly dolog, ha meg akarjuk érteni, mi végre a sok fáradozás, amivel olyan tüskéket csinálnak maguknak, amelyek soha semmire sem jók? A bárányok és a virágok háborúja talán nem fontos? Nem komolyabb és nem fontosabb, mint annak a kövér, vörös úrnak a számadásai?

„Už miliony let si květiny tvoří trny. A beránci je přesto po milióny let okusují. A to není vážná věc, snažíme-li se pochopit, proč se květiny tolik namáhají, aby měly trny, když ty trny na nic nejsou? Copak boj beránků a květin není důležitý? Není to vážnější a důležitější než počítání toho tlustého červeného pána?

És ha én tudok egy virágot, egy egyetlen virágot az egész világon, olyat, amilyen sehol másutt nem létezik, egyedül csak az én bolygómon, aztán egy bárányka egy csapásra megsemmisítheti, csak úgy, anélkül, hogy akár csak sejtené is, hogy mit művel: ez talán nem fontos?

A co když já znám květinu, jedinou na světě, protože neroste nikde jinde než na mé planetě? A co když mi tu květinu nějaký beránek rázem zničí, jen tak, jednou zrána, a ani si neuvědomí, co dělá? To že není důležité?“

Elpirult, folytatta:

Zarděl jsem se a po chvíli pokračoval:

— Ha valaki szeret egy virágot, amely csak egyetlen példányban létezik a csillagmilliókon: ez épp elég neki, hogy boldog legyen, ha a csillagokra pillant. „Ott van valahol az én virágom” — gondolja magában. De ha a bárány megeszi a virágot: ez az ő számára olyan, mintha hirtelen valamennyi csillag kialudnék. És ez talán nem fontos?

„Má-li někdo rád květinu, jedinou tohoto druhu na miliónech a miliónech hvězd, stačí mu, aby byl šťasten, když se na hvězdy dívá. Řekne si: Tam někde je má květina… Ale sežere-li beránek květinu, bude to, jako by najednou všechny hvězdy pohasly! A to že není důležité!“

Többet nem bírt mondani. Váratlanul kitört belőle a zokogás. Közben már leszállt az éjszaka. Letettem a szerszámaimat. Bántam is én a kalapácsomat, a csavart, a szomjúságot és a halált! Egy csillagon, egy bolygón, az enyémen, a Földön volt egy kis herceg, akit meg kellett vigasztalni! A karomba vettem, ringatni kezdtem.

Nemohl už dál mluvit. Propukl náhle v pláč. Nastala noc. Odhodil jsem nářadí. Nezáleželo mi už na kladivu, svorníku, žízni ani smrti. Na jedné hvězdě, na planetě, na té mé, na Zemi, bylo nutno utěšit malého prince. Vzal jsem ho do náruče. Kolébal jsem ho. Říkal jsem mu:

— Ne félj — mondtam neki —, semmi veszedelem nem fenyegeti a virágot, amit szeretsz… Szájkosarat rajzolok a bárányodnak… A virágodnak meg rajzolok majd vértet… És… —

„Květině, kterou máš rád, nehrozí nebezpečí… Nakreslím tvému beránkovi náhubek. Nakreslím ti pro tvou květinu ohrádku… Udělám…“

Már nem is tudtam, mint mondjak neki. Nagyon ügyetlennek éreztem magam. Nem tudtam, hogyan férkőzzem hozzá, hogyan találjak közösséget vele… Olyan titokzatos világ a könnyek országa.

Nevěděl jsem už pořádně, co říci. Připadal jsem si strašně nešikovný. Nevěděl jsem, jak se mu přiblížit, jak se k němu dostat… Svět slz je tak záhadný.

VIII

VIII — KVĚTINA

Rövidesen jobban is megismerhettem ezt a virágot. A kis herceg bolygóján mindig voltak virágok, nagyon egyszerű virágok, egy sor szirommal, helyet is alig foglaltak, és nem zavartak senkit. Reggel megjelentek a fűben, estére elhervadtak.

Květinu malého prince jsem poznal velice brzy lépe. Na jeho planetě rostly prosté květiny, ozdobené jedinou řadou okvětních plátků. Nezabíraly místo a nikoho nerušily. Jednoho rána se vždy objevily v trávě a potom večer uvadaly.

De ez egy szép napon egyszerre csak kicsírázott, magva a jó ég tudja, honnét került oda, és a kis herceg aprólékos gonddal figyelte a zsenge hajtást, amelyik semmilyen más hajtáshoz sem hasonlított. Ki tudja, nem holmi majomkenyérfa-féleség-e?

Ale tahle květina vyklíčila jeden den ze semene přivátého bůhvíodkud a malý princ bděl velmi pozorně nad tímto výhonkem, který se nepodobal jiným produktům. Mohl to být nějaký nový druh baobabu.

A vesszőcske növekedése azonban abbamaradt, és a kis növény hozzákezdett a virágkészítéshez. A kis herceg szemmel kísérte, hogyan jelenik meg rajta egy óriási bimbó, és sejtette, hogy csodálatos tünemény fog kibontakozni belőle; a virág azonban végevárhatatlanul, egyre csak szépítgette magát odabent a zöld szobájában.

Keřík však náhle přestal růst a začal hnát do květu. Malý princ, který byl při tom, když vyrašil obrovský pupen, dobře tušil, že z něho vypučí něco zázračného, ale květina se ve svém zeleném příbytku krášlila nekonečně dlouho.

Nagy gonddal válogatta meg a színeit. Lassan öltözködött, egyenként igazította magára a szirmait. Nyilván nem akart olyan gyűrötten napvilágra lépni, mint a pipacsok. Nem akart megmutatkozni, csak szépsége teljes sugárzásában. Úgy bizony! Nagyon kacér virág volt!

Pečlivě si vybírala barvy. Oblékala se pomalu, upravovala si okvětní plátky jeden po druhém. Nechtěla se ukázat celá pomačkaná jako vlčí máky. Chtěla se objevit až teprve v plné kráse. Ó ano, byla to parádnice!

Így aztán hosszú napokon át tartott a titokzatos öltözködése. Aztán egy hajnalban, éppen napkeltekor, végre megjelent.

Její tajemná toaleta trvala mnoho a mnoho dní. Až jednoho rána se ukázala právě při východu slunce.

Ásított egyet, és azt mondta, ő, aki olyan aggályos pontossággal dolgozott:

A květina, která se tak pečlivě připravovala, řekla zívajíc:

— Ó, még szinte föl sem ébredtem… Elnézést kérek… Még meg se fésülködtem…

„Ach, právě jsem se probudila… Promiňte, prosím… Jsem ještě celá rozcuchaná…“

A kis herceg nem bírta magába fojtani a csodálkozását:

Malý princ nemohl v té chvíli skrýt svůj obdiv:

— Milyen szép vagy!

„Jak jste krásná!“

— Ugye? — felelte kedvesen a virág. — És épp egyszerre születtem a nappal…

„Že ano,“ odpověděla tiše květina. „A přišla jsem na svět zároveň se sluncem…“

A kis herceg ebből könnyen kitalálta, hogy a virág nem valami szerény; viszont olyan megható volt!

Malý princ správně uhodl, že není moc skromná. Ale tolik dojímala!

— Azt hiszem, épp most van a reggeli ideje — tette hozzá a virág kisvártatva. — Volnál szíves gondoskodni rólam?

„Myslím, že je čas posnídat,“ dodala po chvilce, „byl byste tak hodný a postaral se o mne…“

A kis herceg pedig, mélységes zavarban, sietve kerített egy öntözőkannát, és kiszolgálta a virágot.

A malý princ, celý zmaten, šel pro konev s čerstvou vodou a obsloužil květinu.

Az meg már mindjárt az elején zaklatni kezdte az ijedős hiúságával. Egy napon például, mikor a négy töviséről beszélt, azt mondta a kis hercegnek:

Tak ho velice brzy potrápila svou poněkud plachou marnivostí. Například jednoho dne, když mluvila o svých čtyřech trnech, řekla malému princi:

— Most aztán jöhetnek a tigrisek a karmaikkal!

„Jen ať si přijdou tygři se svými drápy!“

— Az én bolygómon nincsenek tigrisek — jegyezte meg erre a kis herceg. — A tigrisek különben sem esznek füvet.

„Na mé planetě přece nejsou tygři,“ namítl malý princ, „a tygři trávu ani nežerou.“

— Én nem vagyok fű — felelte szelíden a virág.

„Já nejsem tráva,“ odpověděla jemně květina.

— Bocsáss meg…

„Ó, promiňte…“

— Különben sem félek a tigrisektől. A huzattól viszont irtózom. Nincs véletlenül valamilyen szélfogód?

„Já se tygrů vůbec nebojím, ale mám hrůzu z průvanu. Nemáte, prosím, nějakou zástěnu?“

„Irtózni a huzattól — gondolta a kis herceg — elég kockázatos kilátás egy növénynek. — Furcsa egy virág ez…”

Hrůzu z průvanu… Pro rostlinu to není právě šťastné, řekl si malý princ. S touhle květinou je potíž…

— Esténként tégy majd bura alá. Nagyon hideg van itt nálad. Rosszul vagy berendezkedve. Ahonnét én jöttem…

„A večer mě dejte pod poklop. U vás je veliká zima. Je to tu špatně položené. Tam, odkud přicházím…“

De nem folytatta. Hiszen mag formájában jött: más világokról nem tudhatott semmit. Szégyenében, hogy ilyen együgyű füllentésen kapatta rajta magát, kettőt-hármat köhintett, így akart fölébe kerekedni a kis hercegnek.

Ale zarazila se. Přišla jako semeno. Nemohla z jiných světů nic poznat. Zahanbena, že se nechala chytit při pokusu o tak prostinkou lež, dvakrát nebo třikrát zakašlala, aby malého prince upozornila, že udělal chybu:

— A szélfogó?

„A co ta zástěna?“

— Épp azért indultam, de elkezdtél beszélni hozzám…

„Chtěl jsem pro ni jít, ale mluvila jste se mnou!“

Erre a virág még jobban köhécselt, hadd furdalja csak a lelkiismeret a kis herceget.

Tu nuceně zakašlala, aby v něm přece jen probudila výčitky svědomí.

Annak pedig, hiába volt tele jóakaró szeretettel, előbb-utóbb mégiscsak megrendült a bizalma a virágban. Minden lényegtelen megjegyzést a szívére vett, és kezdte nagyon-nagyon boldogtalannak érezni magát.

A tak malý princ, ačkoliv měl dobrou vůli mít ji rád, brzy o ní zapochyboval. Bral vážně bezvýznamná slova, a byl proto velice nešťasten.

— Nem lett volna szabad meghallgatnom — vallotta meg egy napon. — A virágok szavát sosem szabad meghallgatni. Nézni kell őket, beszívni az illatukat. Az enyém egész bolygómat elárasztotta az illatával, mégse tudtam örülni neki. Annyira bosszantott az a tigriskaromhistória, holott inkább meg kellett volna hatódnom rajta…

„Neměl jsem ji poslouchat,“ svěřil se mi jednoho dne. „Květiny nesmíme nikdy poslouchat. Musíme se na ně dívat a vdechovat jejich vůni. Moje květina naplňovala vůní celou planetu, ale nedovedl jsem se z toho těšit. Historka s drápy, která mě tak dopálila, měla ve mně vzbudit vlastně něhu…“

Aztán:

A ještě se mi svěřil:

— Bizony, nagyon értelmetlen voltam én akkor! A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. Sosem lett volna szabad megszöknöm! Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna!

„Tehdy jsem nedovedl nic pochopit. Měl jsem ji posuzovat podle jednání, ne podle slov. Obklopovala mě vůní a jasem. Neměl jsem, myslím, kdy utéci. Měl jsem pod jejími chabými lstmi vytušit něžnost. Květiny si tak odporují! Ale byl jsem příliš mladý, abych ji dovedl mít rád.“

IX

IX — ODLET

Szökéséhez, azt hiszem, a vadmadarak húzását használta föl. Indulása reggelén szépen rendbe tette a bolygóját. Gondosan kipucolta a működő vulkánjait. Két ilyen működő vulkánja volt szerencsére: kényelmesen megfőzhette rajtuk a reggelijét.

Aby mohl planetu opustil, využil, myslím, tahu divokých ptáků. Ráno před odchodem dal planetu pěkně do pořádku. Pečlivě vymetl nevyhaslé sopky. Dvě byly v činnosti. A bylo to ohromně pohodlné, když bylo potřebí ráno ohřát snídani.

Volt egy kialudt vulkánja is. De mert úgy gondolta: „Sosem lehet tudni!”, kipucolta ezt a kialudt vulkánt is. A vulkánok, ha jól kipucolják őket, szabályosan, enyhe lánggal égnek, kitörések nélkül. A vulkánkitörések olyanok, mint a mi kéménytüzeink.

Měl také jednu vyhaslou sopku. Ale vždycky říkával: „Člověk nikdy neví!“, a tak vymetl i tu vyhaslou. Jsou-li sopky dobře vymeteny, hoří mírně a pravidelně, nevybuchují. Sopečné výbuchy jsou jako oheň v krbu.

Mi itt a Földön nyilván túl kicsinyek vagyunk hozzá, hogy rendesen kipucoljuk a vulkánjainkat. Ezért okoznak annyi bajt.

Na naší Zemi jsme ovšem příliš malí, abychom si mohli vymetat sopky. Proto nám způsobují řadu nepříjemností.

A kis herceg némi kis szomorúsággal kigyomlálta az utolsó majomkenyérfa-hajtásokat is. Szentül hitte, hogy soha nem fog visszatérni többé. De aznap reggel nagyon-nagyon jólestek neki ezek a megszokott munkák.

Malý princ vytrhl trochu smutně také poslední výhonky baobabů. Myslel, že se snad už nikdy nevrátí. Ale všechny tyto obvyklé práce se mu zdály toho rána nesmírně milé.

S amikor utoljára öntözte meg a virágot, és be akarta borítani a burájával, egyszeriben sírhatnékja támadt.

A když naposledy zalil květinu a chystal se ji zakrýt poklopem, zjistil, že je mu do pláče.

— Isten veled — mondta a virágnak.

„Sbohem,“ řekl květině.

A virág azonban nem felelt.

Květina však neodpověděla.

— Isten veled — ismételte.

„Sbohem,“ opakoval.

A virág köhintett. Ezúttal azonban nem azért, mintha megfázott volna.

Květina zakašlala. Ale ne proto, že byla nachlazená.

— Ostoba voltam — mondta végül a kis hercegnek. — Kérlek, ne haragudjál rám. Próbálj meg boldog lenni.

„Byla jsem hloupá,“ řekla mu konečně. „Odpusť mi to. Snaž se být šťasten.“

A kis herceget meglepte, hogy nem kap semmiféle szemrehányást. Tanácstalanul állt, kezében a burával. Sehogy sem értette a virágnak ezt a kedves szelídségét.

Byl překvapen, že mu nic nevyčítá. Stál tu ve velkých rozpacích, s poklopem v ruce. Nechápal tu klidnou mírnost.

— Hát igen, szeretlek — mondta a virág. — Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni… Hagyd békén azt a burát. Nem kell.

„No ano, mám tě ráda,“ řekla květina. „Tys o tom vůbec nevěděl. A byla to má chyba. To nevadí. Ale tys byl zrovna tak hloupý jako já. Hleď, abys byl šťasten… Nech ten poklop, já už ho nechci.“

— De a szél…

„Ale vítr…“

— Egyáltalán nem vagyok olyan náthás… Virág vagyok: jót fog tenni az éjszaka hűs levegője.

„Nejsem tak nachlazená… Čerstvý noční vítr mi udělá dobře. Jsem přece květina.“

— De az állatok…

„Ale zvířata…“

— Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat. Állítólag olyan szépek. Meg aztán ki más látogatna meg? Mert ami téged illet, te messze leszel. A vadállatoktól pedig egy csöppet sem félek. Nekem is vannak karmaim.

„Musím přece snést dvě nebo tři housenky, když chci poznat motýly. Je prý to tak krásné. Kdo by mě jinak navštěvoval? Ty budeš daleko. Velkých zvířat se vůbec nebojím. Mám drápy.“

És ártatlanul megmutatta a négy tövisét.

A naivně ukázala čtyři trny. Potom dodala:

— Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan — tette hozzá. — Idegesítő… Elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj.

„Neotálej tolik, rozčiluje mě to. Rozhodl ses odejít, tak jdi!“

Nem akarta, hogy a kis herceg sírni lássa. Kevély virág volt.

Nechtěla totiž, aby ji viděl plakat. Byla to nesmírně pyšná květina.

X

X — KRÁL

Ez a 325-ös, 326-os, 327-es, 328-as, 329-es és 330-as kisbolygók vidéke volt; a kis herceg tehát azzal kezdte, hogy sorra látogatta őket, foglalkozást keresni meg művelődni is.

Žil v oblasti asteroidů 325, 326, 327, 328, 329 a 330. Nejdříve se tedy vypravil na ně, aby tam hledal nějakou práci a poučení.

Az elsőn egy király lakott. A király, bíborban és hermelinben, egy nagyon egyszerű, de méltóságteljes trónuson ült.

Na prvním bydlel král. Oblečen v purpur a hermelín, seděl na velmi prostém, a přece majestátním trůně.

— Hohó! Itt egy alattvaló! — kiáltott föl, amikor megpillantotta a kis herceget.

„Ale hleďme, poddaný,“ zvolal král, když uviděl malého prince.

„Hogyan ismerhet meg — gondolta magában a kis herceg —, ha még soha életében nem látott?”

A malý princ se ptal sám sebe: Jak mě může znát, když mě ještě nikdy neviděl?

Nem tudta, hogy a királyok szemében a világ fölöttébb egyszerű: minden ember alattvaló.

Nevěděl, že králové vidí svět velice zjednodušen. Všichni lidé jsou pro ně poddaní.

— Gyere közelebb, hogy jobban szemügyre vehesselek — mondta a király, és nagyon büszke volt rá, hogy végre valaki fölött királykodhatik.

„Pojď blíž, ať tě lépe vidím,“ řekl mu král a byl moc pyšný, že konečně někomu kraluje.

A kis herceg körülnézett, hová ülhetne le, de a bolygót mindenestül beborította a pompás hermelin palást. Állva maradt hát, és mert fáradt volt, ásított egyet.

Malý princ se díval, kam si sednout, ale planeta byla celá zaplněna nádherným hermelínovým pláštěm. Zůstal tedy stát, a protože byl unaven, zívl.

— Az etikett megtiltja, hogy a király jelenlétében ásítsanak — mondta az uralkodó. — Megtiltom.

„Zívat v přítomnosti krále se nesluší,“ řekl mu mocnář. „Zakazuji ti to.“

— Nem bírom megállni ásítás nélkül — felelte a kis herceg zavartan. — Nagy utat tettem meg, és nem aludtam…

„Nemohu se udržet,“ odpověděl malý princ celý zmatený. „Byl jsem dlouho na cestě a nespal jsem…“

— Akkor megparancsolom, hogy ásíts — mondta a király. — Hosszú esztendők óta senkit sem láttam ásítani. Az ilyesmi ritka szórakozás nekem. Tessék, ásíts még egyet! Parancsolom.

„Nařizuji ti tedy, abys zíval,“ řekl král. „Již léta jsem neviděl nikoho zívat. Je to pro mne něco nového. Tak jen zívej dál. Nařizuji ti to.“

— Csakhogy ettől lámpalázas lettem. Nem megy… — felelte a kis herceg, és elpirult.

„Teď se bojím… už nemohu…,“ odpověděl malý princ a po uši se začervenal.

— Hm… hm… — tűnődött a király. — Hát akkor… megparancsolom, hogy hol ásíts, hol meg…

„Hm, hm,“ odpověděl král. „Tak… tak ti nařizuji chvílemi zívat a chvílemi…“

Dünnyögött valamit, szemlátomást feszengve.

Trochu breptal a zdál se pohněván.

Mert a király föltétlenül ragaszkodott hozzá, hogy tiszteljék a királyi tekintélyét. Semmiféle engedetlenséget nem tűrt: abszolút uralkodó volt. De mivel ugyanakkor jóságos is volt, értelmes parancsokat osztogatott.

Králi totiž šlo o to, aby se uznávala jeho autorita. Nestrpěl neposlušnost. Byl to absolutistický mocnář. Ale byl také velký dobrák, a proto dával rozkazy rozumné.

„Ha egy generálisnak megparancsolnám — mondogatta —, hogy változzék tengeri madárrá, és a generális nem engedelmeskednék: ebben nem ő lenne a hibás. Én lennék a hibás miatta.”

„Kdybych nařídil,“ říkal obvykle, „kdybych nařídil generálovi, aby se proměnil v mořského ptáka, a on neuposlechl, nebyla by to vina generálova, ale moje.“

— Leülhetek? — kérdezte a kis herceg félénken.

„Mohu se posadit?“ zeptal se nesměle malý princ.

— Parancsolom, hogy ülj le — felelte a király, és méltóságteljesen odébb húzta egy kicsit a hermelin palástja szegélyét.

„Nařizuji ti, aby ses posadil,“ odpověděl král a přitáhl si majestátně cíp svého hermelínového pláště.

A kis herceg elcsodálkozott: a bolygó egészen parányi volt. Vajon min uralkodik akkor a király?

Malý princ žasl. Planeta byla maličká. Nad čímpak mohl tak vládnout?

— Fölség — mondta —, engedelmet kérek, de kérdeznék fölségedtől valamit…

„Vaše Veličenstvo,“ pravil, „prosím o prominutí, že se vás ptám…“

— Parancsolom, hogy kérdezz tőlem valamit — mondta sietve a király.

„Nařizuji ti, aby ses mě ptal,“ řekl honem král.

— Fölséged… min uralkodik?

„Vaše Veličenstvo, čemu vládnete?“

— Mindenen — válaszolta mérhetetlen egyszerűséggel a király.

„Všemu,“ odpověděl král velmi prostě.

— Mindenen?

„Všemu?“

A király futó kis mozdulattal végigmutatott a bolygóján meg a többi bolygón meg a csillagokon.

Král rozvážně ukázal na svou planetu, na ostatní planety a na hvězdy.

— Ezen mind? — kérdezte a kis herceg.

„Tomu všemu?“

— Ezen mind — felelte a király.

„Ano, tomu všemu,“ odpověděl král.

Mert nemcsak abszolút uralkodó volt, hanem egyetemes is.

Byl to totiž vladař nejen absolutistický, ale i vševládnoucí.

— És a csillagok engedelmeskednek fölségednek?

„A hvězdy vás poslouchají?“

— Természetesen — mondta a király. — Azon nyomban. Semmi fegyelmezetlenséget nem tűrök.

„Ovšem,“ řekl mu král. „Uposlechnou ihned. Nesnesu nekázeň.“

A kis herceg elámult ekkora nagy hatalmon. Ha neki ilyen hatalma lenne, napjában nem negyvennégy naplementét láthatna, hanem hetvenkettőt, sőt százat vagy akár kétszázat is, és még csak odébb se kellene húznia a székét!

Taková moc malého prince oslnila. Kdyby on ji měl, viděl by ne čtyřiatřicet, ale dvaasedmdesát nebo sto, nebo dokonce dvě stě západů slunce v týž den, aniž by musel posunout židli!

S mivel egy kicsit szomorú volt, mert eszébe jutott az elhagyott bolygócskája, olyannyira nekibátorodott, hogy egy kegyet merészelt kérni a királytól:

A poněvadž mu bylo trochu smutno při pomyšlení na jeho malou, opuštěnou planetu, dodal si odvahy a požádal krále o laskavost:

— Úgy szeretnék naplementét látni… Örvendeztessen meg fölséged. Parancsolja meg a napnak, hogy nyugodjék le…

„Chtěl bych vidět západ slunce… Udělejte mi tu radost… Nařiďte slunci, aby zapadlo…“