Fordította: Rónay György

LÉON WERTH-NEK

LÉONOVI WERTHOVI

Kérem a gyerekeket, ne haragudjanak, amiért ezt a könyvet egy fölnőttnek ajánlom. Komoly mentségem van rá: ez a fölnőtt széles e világon a legjobb barátom. De van egy másik mentségem is: ez a fölnőtt mindent meg tud érteni, még a gyerekeknek szóló könyveket is. Harmadik mentségem pedig a következő: ez a fölnőtt Franciaországban él, s ott éhezik és fázik. Nagy szüksége van vigasztalásra.

Prosím deti, aby mi prepáčili, že som túto knižku venoval dospelému človeku. Mám veľmi závažný dôvod: ten dospelý je mojím najlepším priateľom na celom svete. Mám aj druhý dôvod: ten dospelý vie všetko pochopiť, dokonca i knižky pre deti. Mám ešte tretí dôvod: ten dospelý býva vo Francúzsku, kde zakúsil dosť hladu i zimy. Veľmi potrebuje, aby ho niečo potešilo.

Ha pedig ez a sok mentség nem elegendő, akkor annak a gyereknek ajánlom könyvemet, aki valaha ez a fölnőtt volt. Mert előbb minden fölnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.) Ajánlásomat tehát kijavítom, ilyesformán:

Ak všetky tieto dôvody nestačia, pristanem na to, že túto knižku venujem dieťaťu, ktorým ten dospelý človek kedysi bol. Všetci dospelí boli najprv deťmi. (Ale máloktorý z nich sa na to pamätá.) Opravujem teda svoje venovanie:

LÉON WERTH-NEK, AMIKOR MÉG KISFIÚ VOLT.

LÉONOVI WERTHOVI, KEĎ BOL MALÝM CHLAPCOM

I

I

Hatéves koromban egy könyvben, mely az őserdőről szólt, és Igaz Történetek volt a címe, láttam egy nagyszerű képet. Óriáskígyót ábrázolt, amint egy vadállatot nyel el. Tessék, itt a rajz másolata.

Keď som mal šesť rokov, videl som raz v knižke o pralese, čo sa volala „Pravdivé príbehy“, nádherný obrázok. Bol na ňom veľhad kráľovský, ako prehĺta akéhosi dravca. Tu je kópia tej kresby:

A könyvben ez állt: „Az óriáskígyó egészben, rágás nélkül nyeli le zsákmányát. Utána moccanni sem bír, és az emésztés hat hónapját végigalussza.”

V knižke sa vravelo: „Veľhady prehĺtajú svoju korisť celú, nerozhryzú ju. Potom sa nemôžu ani pohnúť a pri jej trávení prespia aj šesť mesiacov.“

Akkoriban sokat tűnődtem a dzsungelek kalandjain, és egy színes ceruzával nekem is sikerült megrajzolnom első rajzomat. Az 1. számút. Ilyesformán:

Veľa som vtedy premýšľal o dobrodružstvách v džungli a potom sa i mne podarilo farebnou ceruzkou načrtnúť prvú kresbu. Moju kresbu číslo jeden. Bola takáto:

Remekművemet megmutattam a fölnőtteknek, és megkérdeztem őket, nem félnek-e tőle.

Ukázal som svoje majstrovské dielo dospelým a spýtal som sa, či im kresba naháňa strach.

— Miért kellene félni egy kalaptól? — válaszolták.

Odpovedali mi: „Prečo by mal klobúk naháňať strach?“

Az én rajzom azonban nem kalapot ábrázolt. Óriáskígyót ábrázolt, amint épp egy elefántot emészt. Erre lerajzoltam az óriáskígyót belülről is, hogy a fölnőttek megérthessék, miről van szó. Mert nekik mindig mindent meg kell magyarázni. Ez a 2. számú rajz ilyesforma volt:

Moja kresba nepredstavovala klobúk. Predstavovala veľhada kráľovského, ako trávi slona. Nakreslil som teda vnútrajšok veľhada, aby to dospelí mohli pochopiť. Vždy potrebujú nejaké vysvetlenia. Moja kresba číslo dva bola takáto:

Most aztán a fölnőttek azt ajánlották, ne rajzoljak többé óriáskígyót se nyitva, se csukva, hanem inkább foglalkozzam földrajzzal, történelemmel, számtannal és nyelvtannal. Így mondtam le hatéves koromban nagyszerű festői pályafutásomról.

Dospelí mi poradili, aby som prestal kresliť otvorené alebo zatvorené veľhady a aby som sa radšej zaujímal o zemepis, dejepis, počty a gramatiku. Tak som sa teda vo veku šiestich rokov vzdal skvelej maliarskej kariéry.

Kedvemet szegte 1. és 2. számú rajzom kudarca. A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.

Odradil ma neúspech mojej kresby číslo jeden a mojej kresby číslo dva. Dospelí sami nikdy nič nechápu a deti to unavuje, keď im treba stále a stále čosi vysvetľovať.

Más mesterséget kellett választanom tehát: megtanultam repülőgépet vezetni. Nagyjából az egész világot berepültem. És való igaz, hogy közben nagy hasznát vettem a földrajznak.

Musel som si teda vybrať iné povolanie a naučil som sa pilotovať lietadlo. Lietal som skoro po celom svete. A len čo je pravda, zemepis mi bol veľmi na osoh.

Első pillantásra meg tudtam különböztetni Kínát Arizonától. Ez pedig fölöttébb hasznos dolog, ha éjszaka eltéved az ember.

Na prvý pohľad som rozoznal Čínu od Arizony. Je to naozaj užitočné, keď človek v noci zablúdi.

Így aztán életem folyamán nagyon sokszor kerültem kapcsolatba komoly emberekkel. Jócskán akadt dolgom a fölnőttekkel. Közvetlen közelből láthattam őket. És nem mondhatnám, hogy ettől jobb lett róluk a véleményem.

Tak som mal v živote veľmi mnoho príležitostí stýkať sa s množstvom vážnych ľudí. Žil som dlho s dospelými. Pozoroval som ich celkom zblízka. Moju mienku to priveľmi nezlepšilo.

Ha olyannal találkoztam, aki kicsit értelmesebbnek látszott, kipróbáltam rajta 1. számú rajzomat, mert azt mindig magamnál tartottam. Meg akartam tudni, valóban megérti-e a dolgokat.

Keď som medzi nimi stretol niekoho, čo sa mi zdal trochu bystrejší, skúsil som to uňho s kresbou číslo jeden, ktorú som si stále schovával. Chcel som vedieť, či je naozaj chápavý.

De a válasz mindig így hangzott: „Ez egy kalap.”

Ale zakaždým mi odpovedal: „To je klobúk.“

Erre aztán nem beszéltem neki se óriáskígyókról, se őserdőkről, se csillagokról. Alkalmazkodtam hozzá. Bridzsről beszéltem neki, meg golfról meg politikáról és nyakkendőkről. Az illető fölnőtt pedig nagyon örült neki, hogy ilyen okos emberrel került ismeretségbe.

A tak som mu nerozprával ani o veľhadoch, ani o pralesoch, ani o hviezdach. Prispôsobil som sa jeho chápavosti. Rozprával som mu o bridži, o golfe, o politike a o kravatách. A dospelý bol veľmi spokojný, že spoznal takého rozumného človeka.

II

II

Így éltem magányosan, anélkül, hogy igazában bárkivel is szót érthettem volna, míg egyszer, hat esztendővel ezelőtt, kényszerleszállást nem kellett végeznem a Szaharában.

Tak som žil samotársky a nemal som nikoho, s kým by som si vážne pohovoril, až do tých čias, kým ma pred šiestimi rokmi nepostihla na saharskej púšti porucha motora.

Valami eltörött a motoromban. És mivel se gépészem nem volt, se utasom, magamnak kellett nekilátnom, hogy zöld ágra vergődjem valahogyan, és kijavítsam a súlyos hibát.

Čosi sa v ňom polámalo. A pretože som nemal so sebou ani mechanika, ani cestujúcich, chystal som sa, že sa tú neľahkú opravu pokúsim urobiť sám.

Élet és halál kérdése volt ez számomra. Alig egy hétre való ivóvizem volt.

Bola to pre mňa otázka života alebo smrti. Pitnú vodu som mal sotva na osem dní.

Ott dőltem álomra az első este a homokon, ezermérföldnyire minden lakott helytől. Elhagyatottabb voltam, mint tutaján a hajótörött az óceán közepén.

Prvý večer som teda zaspal na piesku, tisíc míľ od akéhokoľvek obývaného kraja. Bol som oveľa opustenejší ako stroskotanec na plti uprostred oceána.

Elképzelhető hát, mennyire meglepődtem, amikor hajnalban egy fura kis hang ébresztett föl. Azt mondta:

Tak si viete predstaviť, aký som bol prekvapený, keď ma na svitaní zobudil čudný hlások. Povedal:

— Légy szíves, rajzolj nekem egy bárányt!

— Prosím… nakresli mi ovečku!

— Micsoda?

— Čože?

— Rajzolj nekem egy bárányt…

— Nakresli mi ovečku…

Fölugrottam, mintha villám csapott volna le mellettem. Megdörgöltem a szememet, aztán jól kimeresztettem. És egy apró emberkét láttam, egy teljességgel rendkívüli kis emberkét, amint komoly figyelemmel szemlél.

Vyskočil som na rovné nohy, akoby do mňa udrel blesk. Poriadne som si pretrel oči. Dobre som sa podíval. A zazrel som veľmi zvláštneho chlapčeka, ktorý ma vážne pozoroval.

Itt a legjobb kép, amit később csinálnom sikerült róla.

Toto je jeho najlepší portrét, aký sa mi neskôr podarilo urobiť.

Csakhogy az én rajzom kétségkívül sokkal kevésbé elragadó, mint amilyen a mintája volt. Igaz, nem az én hibámból. Mert ami festői pályafutásomat illeti, attól már hatesztendős koromban elvették a kedvemet a fölnőttek, így aztán nem is tanultam meg rajzolni, kivéve a csukott meg a nyitott óriáskígyókat.

Prirodzene, moja kresba nie je ani zďaleka taká očarujúca ako jej model. Ja za to nemôžem. Dospelí mi vzali odvahu stať sa slávnym maliarom, keď som mal šesť rokov, a ja som sa naučil kresliť iba zatvorené a otvorené veľhady.

Ámulattól kerek szemmel néztem hát a különös tüneményt. Ne feledjük el: ezer mérföldre voltam minden lakott vidéktől. Emberkémen pedig semmi jele nem volt annak, mintha eltévedt volna, vagy halálosan fáradt, halálosan éhes, halálosan szomjas lenne, esetleg halálosan félne.

Začudovane som teda vyvaľoval oči na to zjavenie. Nezabúdajte, že som bol na tisíc míľ ďaleko od akéhokoľvek obývaného kraja. A ten chlapček sa mi nezdal ani zmätený, ani na smrť unavený, ani polomŕtvy od hladu, ani polomŕtvy od smädu, ani na smrť vyľakaný.

Egyáltalán nem úgy festett, mint egy szerencsétlen gyerek, aki eltévedt a sivatagban, ezermérföldnyire minden lakott helytől. Mikor végre szavamra leltem, azt kérdeztem tőle:

Vôbec nevyzeral ako dieťa, čo sa stratilo uprostred púšte, tisíc míľ od akéhokoľvek obývaného kraja. Keď sa mi napokon podarilo prehovoriť, povedal som mu:

— De hát… hogy kerülsz te ide?

—Ale… čo tu robíš?

Erre szelíden, és mintha valami nagyon komoly dolgot kérne, megismételte:

A tu mi celkom tichučko, ako čosi veľmi vážne, zopakoval:

— Légy szíves, rajzolj nekem egy bárányt…

— Prosím… nakresli mi ovečku…

Ha valami nagyon lenyűgözően rejtélyes, az ember nem meri megtenni, hogy ne engedelmeskedjék. Akármilyen képtelenségnek találtam, hogy ezer mérföldre minden lakott helytől és ráadásul halálos veszedelemben: elővettem a zsebemből egy darab papirost meg a töltőtollamat.

Keď na nás tajomstvo silne zapôsobí, neopovážime sa neposlúchnuť. Aj keď sa mi to zdalo na tomto mieste, vzdialenom tisíc míľ od všetkých obývaných miest, a v nebezpečenstve smrti nezmyselné, vytiahol som z vrecka papier a plniace pero.

Hanem akkor eszembe jutott, hogy én főként földrajzot, történelmet, számtant és nyelvtant tanultam, és egy kicsit kedvetlenül közöltem az emberkémmel, hogy nem tudok rajzolni.

Ale vtom som si spomenul, že som sa učil najmä zemepis, dejepis, počty a gramatiku, a povedal som chlapčekovi (trochu namrzene), že neviem kresliť. Odpovedal mi:

— Annyi baj legyen — felelte. — Rajzolj nekem egy bárányt.

— To nič. Nakresli mi ovečku.

Minthogy bárányt soha életemben nem rajzoltam, papírra vetettem neki a két rajz közül, amire egyáltalán képes voltam, az egyiket: a csukott óriáskígyót. De hogy elképedtem, mikor az emberke azt mondta rá:

Pretože som nikdy nekreslil ovečku, načrtol som mu jednu z tých dvoch kresieb, čo som bol schopný urobiť. Toto je jeho najlepší portrét, aký sa mi neskôr podarilo urobiť. Tú so zatvoreným veľhadom. A celý ohromený som počúval, ako mi chlapček vraví:

— Nem! Nem! Nem elefántot akarok óriáskígyóban! Az óriáskígyó nagyon veszedelmes, az elefánt meg olyan behemót nagy. Nálam odahaza minden apró. Nekem bárányka kell. Rajzolj nekem egy bárányt.

— Nie! Nie! Ja nechcem slona vo veľhadovi. Veľhad je veľmi nebezpečný a slon zaberie veľa miesta. U mňa je všetko maličké. Potrebujem ovečku. Nakresli mi ovečku.

Hát erre rajzoltam egyet.

Tak som nakreslil.

Figyelmesen szemügyre vette, aztán:

Pozorne si ju prezrel, potom povedal:

— Nem! — mondta. — Ez már nagyon beteg. Csinálj egy másikat nekem.

— Nie! Táto je už veľmi chorá. Urob mi druhú.

Rajzoltam egy másikat.

Nakreslil som.

Kis barátom kedvesen, de elnézően mosolygott.

Môj priateľ sa milo, zhovievavé usmial.

— Jó, jó… Csakhogy ez nem bárány, hanem kos. Ennek szarva van.

— Ale veď vidíš… to nie je ovečka, to je baran. Má rohy…

Megint újat rajzoltam.

Nuž som kresbu opäť prerábal:

Ez se volt jó neki, akárcsak az előzők.

No odmietol ju ako predošlé:

— Nagyon öreg. Nekem olyan bárány kell, amelyik sokáig él.

— Táto je veľmi stará. Chcem takú ovečku, čo bude dlho žiť.

Erre már kifogytam a türelemből. Mielőbb neki akartam kezdeni a motorom szétszerelésének; ráfirkáltam hát a papírra a mellékelt rajzot.

Už som strácal trpezlivosť, pretože som sa ponáhľal, aby som sa mohol pustiť do odmontovania motora, tak som iba načarbal kresbu:

A vyhlásil som:

— Tessék — mondtam. — Ez itt a ládája. Benne van a bárány, amit akarsz.

— To je debnička. Vnútri je ovečka, akú chceš.

Nagy meglepetésemre egyszeriben fölragyogott az arca.

No bol som naozaj prekvapený, keď som videl, ako sa tvár môjho malého kritika rozžiarila:

— Ez az! Éppen így akartam! Mit gondolsz, sok fű kell ennek a báránynak?

— Je celkom taká, akú som chcel! Myslíš, že táto ovečka bude potrebovať veľa trávy?

— Miért?

— Prečo?

— Hát mert nálam odahaza minden olyan kicsi…

— Pretože u mňa je všetko maličké…

— Biztosan elég lesz neki. Egészen kicsi bárány.

— Určite jej postačí. Dal som ti celkom malú ovečku. Sklonil hlavu nad kresbu:

A rajz fölé hajolt.
— Nem is olyan kicsi… Nézd csak! Elaludt…

— Nie je až taká maličká… Pozri! Zaspala…

Így ismerkedtem meg a kis herceggel.

Takto som sa zoznámil s Malým princom.

III

III

Hosszú időbe tellett, míg megértettem, honnét jött. A kis herceg ugyanis engem elhalmozott kérdésekkel, az enyéimet azonban mintha meg se hallotta volna.

Dlho mi trvalo, kým som pochopil, odkiaľ prišiel. Malý princ mi kládol veľa otázok, no zdalo sa mi, akoby tie moje nikdy nepočul.

Lassanként, véletlenül elejtett szavakból tudtam meg, amit megtudtam. Így mikor először látta meg a repülőmet (nem rajzolom le: repülőgépet rajzolni az én számomra túl fogas föladat volna), azt kérdezte:

Všetko mi postupne odhalili slová, čo mu náhodou vykĺzli. Tak napríklad, keď zazrel po prvý raz moje lietadlo (nenakreslím lietadlo, pre mňa je to priveľmi zložitá kresba), spýtal sa ma:

— Hát ez meg mi a szösz?

— Čo je to za vec?

— Ez nem szösz. Ez repül. Repülőgép. Az én repülőgépem.

— To nie je vec. To lieta. Je to lietadlo… Moje lietadlo.

Szinte hetvenkedtem neki azzal, hogy repülök.

A bol som hrdý, že mu môžem oznámiť, že lietam. Vtom vykríkol:

— Hogyan?! — kiáltott föl. — Az égből pottyanttál le?

— Čože! Ty si spadol z neba!

— Igen — feleltem szerényen.

— Áno, — skromne som odpovedal.

— Hát ez furcsa…

— Ach? To je smiešne…

És fölkacagott, gyöngyöző kacagással; ez határozottan bosszantott. Megkívánom, hogy komolyan vegyék a szerencsétlenségeimet.

A Malý princ vybuchol do veľkého smiechu, čo ma strašne rozhorčilo. Želám si, aby sa moje nehody brali vážne. Potom dodal:

— Szóval te is az égből jöttél? — tette hozzá. — Melyik bolygóról való vagy?

— Tak aj ty prichádzaš z neba! A z ktorej planéty?

Mintha hirtelen fény világította volna meg rejtélyes jelenlétét.

Hneď som vytušil, že tým vrhá trochu svetla do tajomstva svojej prítomnosti na tomto mieste, a rýchlo som sa spýtal:

— Eszerint egy másik bolygóról való vagy? — szegeztem neki a kérdést.

— Teda ty prichádzaš z nejakej inej planéty?

Nem felelt. Csak a fejét csóválta lassan, és a repülőmet nézte.

No neodpovedal mi. Mierne pokrútil hlavou a neprestal hľadieť na moje lietadlo. O chvíľu sa ozval:

— Igaz, ezen nem jöhetsz valami messziről…

— To je pravda, na tomto si nemohol prísť z veľkej diaľky…

És hosszas töprengésbe merült. Aztán elővette zsebéből a bárányomat, és kincse szemlélésébe mélyedt.

A nadlho sa zasníval. Potom si vytiahol z vrecka moju ovečku a zahĺbil sa do obdivovania svojho pokladu.

Képzelhetni, hogy izgatott ez az elharapott vallomás a „másik bolygóról”. Próbáltam hát többet is megtudni.

Viete si predstaviť, akú zvedavosť mohlo vo mne vzbudiť jeho polopriznanie o „iných planétach“. Pokúsil som sa teda dozvedieť o tom viac:

— Honnét jöttél, emberkém? Hol van az az „odahaza”? Hová akarod magaddal vinni a bárányomat?

— Odkiaľ prichádzaš, milý chlapček? Kde je to tvoje „u mňa“? Kam chceš odniesť moju ovečku?

Tűnődve hallgatott, aztán azt mondta:

Odpovedal mi po chvíli tichého zamyslenia:

— Az a jó ebben a ládában, amit adtál, hogy éjszakára háznak is megfelel neki.

— Debnička, čo si mi dal, je naozaj dobrá, v noci ju môže používať ako domček.

— Persze, persze. Ha jó leszel, kötelet is adok, amivel megkötheted. Meg egy karót.

— Pravdaže. A keď budeš dobrý, dám ti aj povrázok, aby si ju cez deň mohol priviazať. A kolík.

Ajánlatom szemlátomást meghökkentette a kis herceget.

Tento návrh akoby Malého princa pohoršil.

— Megkötni? Milyen ostoba ötlet!

— Priviazať? To je čudný nápad!

— De ha nem kötöd meg, elkószál, elvész…

— No ak ju nepriviažeš, hocikam zájde a stratí sa.

Kis barátom erre megint fölkacagott.

A môj priateľ zase vybuchol do smiechu:

— Elkószál? Hová?

— Ale kam by mala ísť!

— Mit tudom én. Az orra után…

— Hocikam. Rovno dopredu…

A kis herceg elkomolyodott.

Tu Malý princ vážne poznamenal:

— Annyi baj legyen. Hiszen nálam odahaza olyan kicsi minden… —

— Nič sa nestane, u mňa je to také malé!

És mintha egy kis szomorúság bujkált volna a hangjában, ahogy hozzátette:

A možno trochu skľúčene dodal:

— Nem valami sokáig mehet az orra után az ember…

— Ak ide človek rovno dopredu, ďaleko nezájde…