Но той не отговори на въпроса ми. Той каза простичко:

De ő nem felelt a kérdésemre. Egyszerűen csak ennyit mondott:

— Водата също тъй помага на сърцето…

— Néha a szívnek is jó a víz…

Аз не разбрах неговия отговор, но млъкнах… Знаех, че не бива да го разпитвам.

Nem értettem a válaszát, de nem szóltam többet. Tudtam, hogy őt sosem szabad faggatni.

Той беше уморен. Седна. Аз седнах до него. И след кратко мълчание той добави:

Elfáradt. Leült. Én melléje ültem. Akkor némi csönd után azt mondta:

— Звездите са хубави поради едно цвете, което не се вижда…

— A csillagok szépek. Attól, hogy van rajtuk egy láthatatlan virág…

Аз отговорих — „разбира се“ и без да кажа нещо, погледнах гънките на пясъка, огрени от луната.

Olyasmit feleltem, hogy „persze, persze”, aztán szótlanul bámultam a holdfényben a homok redőit.

— Пустинята е хубава — добави той.

— A sivatag is szép — tette hozzá.

Това беше вярно. Аз винаги съм обичал пустинята. Сядаш върху някоя пясъчна дюна. Не виждаш нищо. Не чуваш нищо. И все пак нещо мълчаливо свети…

Igaza volt. Mindig szerettem a sivatagot. Az ember leül egy homokdombra. Nem lát semmit. Nem hall semmit. Valami mégis csöndesen sugárzik…

— Пустинята е хубава — каза малкият принц — от това, че някъде в нея има скрит кладенец…

— Az teszi széppé a sivatagot — mondta a kis herceg —, hogy valahol egy kutat rejt…

Аз се изненадах, като разбрах изведнъж отде идеше тая тайнствена светлина на пясъка. Когато бях малко момченце, живеех в една старинна къща, за която поверието казваше, че в нея има заровено имане. Разбира се, никой никога не можа да го намери, нито може би го е и потърсил. Но то омагьосваше цялата къща. Моята къща криеше в дъното на сърцето си една тайна…

Meglepődtem, mert egyszerre megértettem a homoknak ezt a titokzatos sugárzását. Gyerekkoromban egy régi házban laktam; a legenda szerint valahol kincs volt elásva benne. Igaz, soha senki nem jött a nyomára; meglehet, nem is kereste soha senki. Mégis elvarázsolta az egész házat. Titkot rejtett valahol a szíve mélyén…

— Да — казах аз на малкия принц, — все едно дали се отнася за къща или за звездите, или за пустинята: онова, което им дава красота, е невидимо!

— Igen — mondtam a kis hercegnek —, akár egy házról van szó, akár a csillagokról, akár a sivatagról: ami széppé teszi őket, az láthatatlan.

— Доволен съм — каза той, — че си съгласен с моята лисица!

— Örülök neki, hogy egy véleményen vagy a rókámmal — mondta a kis herceg.

Тъй като малкият принц заспиваше, аз го взех на ръце и отново тръгнах. Бях развълнуван. Струваше ми се, че нося крехко съкровище. Струваше ми се дори, че на Земята няма нищо по-крехко.

És mert elaludt, a karomba vettem, és úgy folytattam utamat. Meghatottságot éreztem: mintha törékeny kincset vittem volna. Sőt, mintha törékenyebb dolog egyáltalán nem is lett volna a Földön.

Гледах под лунната светлина това бледо чело, тия затворени очи, тия кичури коси, полюшвани от вятъра, и си казвах: „Това, което виждам, е само обвивка. Най-важното е невидимо.“

Néztem a holdvilágban ezt a sápadt homlokot, ezt a csukott szempárt, ezeket a szélben meg-megrezdülő aranyfürtöket, és azt gondoltam magamban: „Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan…”

И тъй като полуотворените му устни очертаха една смътна усмивка, аз си казах още: „Онова, което толкова ме вълнува в тоя малък спящ принц, то е неговата вярност към едно цветче, то е образът на розата, която свети в него като пламък на лампа, дори когато той спи…“ И усещах, че той е още по-крехък. Трябва добре да пазим лампите: един повей на вятъра може да ги угаси…

S mivel nyitott ajkai körül valami mosolyféle derengett, még ezt is gondoltam: „Ebben az alvó kis hercegben a legjobban a virágjához való hűsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor is úgy ragyog benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik…” És ettől még törékenyebbnek tűnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa őket…

И вървейки така, призори намерих кладенеца.

Mentem, mentem, és hajnalban rábukkantam a kútra.

XXV

XXV

— Хората — каза малкият принц — се пъхат в бързите влакове, но не знаят вече какво търсят. И затова почват да се движат, но се въртят в кръг…

— Az emberek — mondta a kis herceg — gyorsvonatokon zötykölődnek, de már nem tudják, mit keresnek. Erre elkezdenek ágálni, és csak forognak körbe-körbe…

И добави:

Aztán még hozzátette:

— Напразно…

— Nem éri meg…

Кладенецът, до който бяхме стигнали, не приличаше на сахарските кладенци. Сахарските кладенци са обикновени дупки, изкопани в пясъка. Тоя приличаше на селски кладенец. Но тук нямаше никакво село и мен ми се стори, че сънувам.

A kút, amit találtunk, nem hasonlított a szaharai kutakhoz. A szaharai kutak egyszerűen homokba ásott lyukak. Ez meg olyan volt, mint egy falusi kút. Holott falunak nyoma sem volt, úgyhogy azt hittem, káprázik a szemem.

— Чудно нещо — казах аз на малкия принц, — всичко е готово: и чекръкът, и кофата, и въжето…

— Nem furcsa? — mondta a kis herceg. — Minden készen van: csiga, vödör, kötél…

Той се засмя, пипна въжето, завъртя чекръка. И чекръкът заскрибуца като някой стар ветропоказател, който отдавна не е бил въртян от вятъра.

Nevetett, megfogta a kötelet, megmozgatta a csigát. A csiga nyikorgott, mint egy öreg szélkakas, ha hosszú szünet után fölébred a szél.

— Чуваш ли — рече малкият принц, — ние събудихме тоя кладенец и той пее…

— Hallod? — mondta a kis herceg. — Fölébresztjük a kutat, ő meg énekel…

Аз не исках малкия принц да се изморява:

Nem akartam, hogy megerőltesse magát.

— Остави ме аз да въртя — казах му аз, — много е тежко за тебе.

— Hagyd, majd én — mondtam. — Neked ez túl nehéz.

Изкарах бавно кофата до ръба на кладенеца. И я закрепих там здраво. Песента на чекръка продължаваше в ушите ми, а във водата, която още трептеше, виждах как трепти слънцето.

Lassan fölvontam a vödröt a káváig. Ráállítottam a kávára, jó szilárdan. Fülemben még tartott a csiga éneke; a vödörben még remegett a víz, és benne, láttam, ott remegett a nap.

— Жаден съм тъкмо за тая вода — каза малкият принц, — дай ми да пия…

— Éppen erre a vízre szomjazom — mondta a kis herceg. — Adj innom…

И аз разбрах какво бе търсил той!

Egyszerre megértettem, hogy mit keresett!

Дигнах кофата до устните му. Той пи със затворени очи. Това беше приятно, като празник. Тая вода беше нещо съвсем различно от обикновената вода за пиене. Тя се бе родила от дългия вървеж под звездите, от песента на чекръка, от усилията на ръцете ми. Тя беше благодатна за сърцето, като подарък.

Ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan volt ez, mint egy ünnep. Ez a víz más volt, több volt puszta italnál. A csillagok alatti vándorlásból született, a csiga énekéből, a karom megfeszített erejéből. Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék.

Когато бях малко момченце светлината от коледната елха, музиката от среднощната църковна служба, нежността на усмивката, — всичко това правеше моя коледен подарък лъчезарен.

Mikor gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa fénye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa.

— Хората, между които живееш ти — каза малкият принц, — отглеждат пет хиляди рози в една и съща градина… и не намират онова, което търсят…

— Nálatok — mondta a kis herceg — az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.

— Не го намират — отговорих аз.

— Nem találják meg — mondtam.

— И все пак онова, което търсят, може да се намери в една-единствена роза или в малко вода…

— Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák…

— Разбира се — отговорих аз.

— Minden bizonnyal — feleltem.

И малкият принц добави:

— Но очите са слепи! Човек трябва да търси със сърцето си.

— Csakhogy a szem vak — tette hozzá a kis herceg. — A szívünkkel kell keresni.

Аз пих вода. Дишах добре. Призори пясъкът има цвят на мед. Чувствувах се щастлив от тоя цвят на мед. Защо би трябвало да ми бъде тъжно…

Én is ittam. Megkönnyebbültem tőle. Mikor a nap fölkel, mézszíne van a homoknak. Most ennek a mézszínnek is örültem. Miért is ért utol aztán a szenvedés…

— Трябва да изпълниш обещанието си — каза ми тихичко малкият принц, който отново бе седнал до мене.

— Meg kell tartanod, amit ígértél — mondta szelíden a kis herceg, és már újra ott ült mellettem.

— Какво обещание?

— Mit ígértem?

— Нали знаеш… един намордник за овцата ми… аз съм отговорен за онова цветче!

— Tudod… szájkosarat a bárányomnak… hiszen felelős vagyok a virágomért!

Извадих от джоба скицника си. Малкият принц го видя и каза разсмян:

Előszedtem a zsebemből a rajzaimat. A kis herceg rájuk pillantott, és elnevette magát.

— Я, какви са твоите баобаби, те приличат май на зелки…

— Ó, a majomkenyérfáid! — mondta. — Mint a káposztafejek…

— О-о!
А пък аз толкова се гордеех с моите баобаби!

— Ugyan! Pedig olyan büszke voltam a majomkenyérfáimra!

— А лисицата ти… ушите й… те май приличат на рога… и са толкова дълги!

— A rókád meg… a fülei… inkább mintha szarvak volnának… meg aztán túl nagyok is!

И пак се разсмя.

És megint nevetett.

— Ти си несправедливо, мило мое, аз не можех да рисувам нищо друго освен змии боа — както изглеждат отвън и отвътре.

— Igazságtalan vagy, barátocskám; megmondtam, hogy nem tudok egyebet rajzolni, mint nyitott meg csukott óriáskígyót.

— О-о! — рече той. — И така е добре, децата знаят.

— Semmi hiba — mondta. — A gyerekek megértik.

Аз изрисувах с молив един намордник. И като го давах на малкия принц, сърцето ми се сви.

Rajzoltam hát egy szájkosarat. És elszorult a szívem, ahogy átnyújtottam neki.

— Ти имаш някакви планове, които аз не зная…

— Neked valami titkos terved van…

Но той не ми отговори.

Nem felelt. Azt mondta:

Той ми каза:
— Знаеш ли, утре ще стане една година, откак паднах на земята…

— Tudod… holnap lesz egy éve, hogy a Földre estem…

Сетне помълча и рече:

Majd némi szünet után:

— Паднах съвсем близо оттук…

— Egészen közel ide…

И се изчерви.

Elpirult.

И отново, без да разбирам защо, усетих странна тъга.

S engem, magam sem tudom, miért, elfogott valami sötét szomorúság.

Но хрумна ми един въпрос:
— Значи не беше случайно, че в оная сутрин преди осем дни ти се разхождаше така, съвсем самичък, далеч на хиляда мили от всички населени области! Върна се пак там, дето си паднал?

Egyszerre fölötlött bennem egy kérdés:
— Akkor hát egy hete reggel, amikor megismertelek, nem csak úgy véletlenül kószáltál itt, egyszál-egyedül, ezer mérföldnyire minden lakott helytől? Oda akartál visszamenni, ahová leestél?

Малкият принц отново се изчерви.

A kis herceg újra elpirult.

А аз добавих с колебание:

Én pedig habozva hozzátettem:

— Може би поради годишнината?

— Csak nem az évforduló miatt?

Малкият принц пак се изчерви. Той не отговаряше нищо на въпросите, но когато човек се изчервява, това означава „да“, нали?

A kis herceg még jobban elpirult. Felelni nem felelt a kérdéseimre; de ha valaki elpirul, az ugye azt jelenti, hogy „igen”.

— Ах! — казах му аз. — Страх ме е…

— Ó — mondtam neki —, attól félek…

Но той ми отговори:

Azt felelte:

— Сега ти трябва да работиш. Трябва да отидеш при машината си. Аз ще те чакам тук. Ела утре вечер…

— Neked most dolgoznod kell. Vissza kell menned a gépedhez. Itt várlak majd, gyere vissza holnap este…

Но аз не бях успокоен. Спомних си за лисицата. Оставиш ли се да те опитомят, има опасност да поплачеш…

Én azonban nyugtalan maradtam. Eszembe jutott a róka. Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele…

XXVI

XXVI

Встрани до кладенеца имаше развалини от стара каменна стена. На следната вечер, когато се върнах след работа, видях още отдалеч моя малък принц седнал горе на развалините провесил нозе. И го чух, като казваше:

A kút mellett romladozó kőfal húzódott. Mikor másnap este, munkám után visszajöttem, már messziről észrevettem a kis herceget: lábát lógatva fönt ült a fal tetején. És hallottam, hogy beszél valakivel.

— Та не си ли спомняш? То не е точно тук!

— Hát nem emlékszel rá? — mondta. — Nem egészen itt volt!

И сигурно някой друг глас му се обади, защото той отвърна:

Erre egy másik hang felelhetett neki valamit, mert ő megint erősködni kezdett:

— Да! Да! Денят е този, но мястото не е това…

— Igen, igen! A napja ma van, de a helye nem egészen ez…

Продължих да вървя към стената. Все така не виждах, нито чувах някого. Но малкият принц отново отвърна:

Mentem tovább a fal felé. Kívüle még mindig nem láttam, nem hallottam senkit. Ő azonban tovább vitatkozott:

— … Разбира се. Ще видиш де започват следите ми в пясъка. Ще трябва само да ме почакаш там. Аз ще дойда тая нощ.

— …Úgy bizony. Nézd csak meg, hol kezdődik a nyomom a homokban. És csak várj rám. Ma éjszaka ott leszek.

Аз бях на двадесет метра от стената и все тъй не виждах нищо.

Már csak húszméternyire voltam a faltól, de még most sem láttam semmit.

След кратко мълчание малкият принц продължи:

A kis herceg egy darabig hallgatott, aztán azt kérdezte:

— Имаш ли хубава отрова? Уверена ли си, че няма да ме накараш да се мъча дълго?

— Jó mérged van? Biztos vagy benne, hogy nem fogok sokáig szenvedni?

Спрях със свито сърце, но все още не можех да разбера.

Megtorpantam, elszorult a szívem, de még mindig nem értettem a dolgot.

— Сега отивай си — каза той — … искам да сляза.

— Most pedig menj el — mondta a kis herceg. — Le akarok jönni innét!

Тогава и аз сам наведох очи към подножието на стената и подскочих! Там, насочена към малкия принц, се бе изправила една от ония жълти змии, които умъртвяват човека в тридесет секунди.

Erre magam is a fal tövébe néztem, hirtelen hőköléssel. Mert egy kígyó ágaskodott ott a kis herceg felé, egyike azoknak a sárga kígyóknak, amelyek harminc másodperc alatt végeznek az emberrel.

Бъркайки в джоба, за да измъкна револвера си, аз хукнах, но от шума на стъпките ми змията тихичко се плъзна по пясъка, като ручейче, което замира, и без много да бърза, мушна се с лек металичен звук между два камъка.

Kezemet a zsebembe mélyesztettem, hogy előrántsam a revolveremet, és futni kezdtem feléjük; lépteim zajára azonban a kígyó puhán visszaernyedt a homokba, olyasformán, mint egy szökőkút elhaló sugara, és sietség nélkül, fémes kis nesszel eltűnt a kövek közt.

Стигнах до стената точно навреме, за да мога да взема на ръце моя мъничък принц, бял като сняг.

Épp jókor értem a falhoz, hogy a butácska hercegecskét fölfogjam a karomban. Sápadt volt, mint a hó.

— Каква е тая работа? Сега разговаряш със змиите!

— Hát ez meg mi volt? Most már kígyókkal társalkodol?

Развих златното му шалче, което той постоянно носеше. Намокрих слепите му очи и го накарах да пие вода. И не смеех да го попитам нищо. Той ме погледна сериозно и обви ръце около шията ми. Усещах, че сърцето му бие като сърце на умиращо птиче, ударено с пушка. Той ми каза:

Kibontottam aranyszínű sálját, amit örökké a nyaka köré tekerve hordott. Megnedvesítettem a halántékát, és itattam vele pár kortyot. De kérdezni már nem mertem tőle semmit. Komolyan nézett rám, karját a nyakamba fonta. Éreztem a szívét: úgy vert, mint egy meglőtt madáré.

— Доволен съм, че си разбрал в какво се състои повредата на машината ти. Сега ще можеш да си отидеш у вас…

— Örülök neki, hogy sikerült megjavítanod a gépedet. Most aztán hazatérhetsz…

— Отде знаеш?

— Honnan tudod?

Аз тъкмо смятах да му кажа, че въпреки всяко очакване бях успял да поправя повредата.

Éppen azt akartam elújságolni neki, hogy minden várakozás ellenére mégiscsak zöld ágra vergődtem a munkámmal.

Той не отговори на въпроса ми, но добави:

Nem felelt a kérdésemre. Aztán azt mondta:

— И аз също тъй днес се връщам в къщи.

— Én is hazamegyek ma… —

Сетне каза тъжно:

És szomorkásan hozzátette:

— То е много по-далеч… много по-мъчно…

— De az sokkal messzebb van… és sokkal nehezebb…

Чувствувах ясно, че ставаше нещо необикновено. Стисках го в прегръдките си като малко дете и все пак струваше ми се, че той се изплъзва от мене, смъква се отвесно в някаква пропаст и аз не мога да сторя нищо, за да го задържа…

Éreztem, hogy valami rendkívüli dolog történik. Úgy szorítottam a karomba, mint egy gyereket; közben mégis olyan volt, mintha függőlegesen elfolynék valami szakadékba, és én mit sem tehetek, hogy visszatartsam…

Погледът му бе сериозен, зареян много надалеч.

Tekintete komoly volt, és valahol a messzeségben járt.

— Аз имам твоята овца. Имам и сандъка за овцата. Имам и намордника…

— Mim van? A bárányod. Meg a bárány ládája. Meg a szájkosár…

И се усмихна тъжно.

Szomorúan elmosolyodott.

Аз чаках дълго. Усещах, че той постепенно се затопля.

Vártam, hosszan, sokáig. Éreztem, hogy lassacskán átmelegszik.

— Мило мое, тебе те беше страх…

— Kedves kis barátom, te féltél…

Него, разбира се, го беше страх, но той се засмя тихичко:

Igen, félt, de még mennyire félt! Hanem azért szelíden fölnevetett.

— Довечера много повече ще ме е страх…

— Este sokkal jobban fogok félni…

Отново се усетих смразен от усещането на нещо непоправимо. И разбрах, че не можех да понеса мисълта — да не чуя никога вече тоя смях. За мене той беше като извор в пустинята.

Megint belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. És tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.