Но след като помисли, добави:

Némi tűnődés után azonban hozzátette:

— Какво значи „да опитомяваш?“

— Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

— Ти не си тукашен — каза лисицата, — какво търсиш насам?

— Te nem vagy idevalósi — mondta a róka. — Mit keresel?

— Търся хората — каза малкият принц. — Какво значи „да опитомяваш“?

— Az embereket keresem — mondta a kis herceg. — Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

— Хората имат пушка — каза лисицата — и ходят на лов. Това е много неприятно! Те също тъй отглеждат кокошки. Те се интересуват само от това. Да не търсиш кокошки?

— Az embereknek — mondta a róka — puskájuk van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel?

— Не — каза малкият принц. — Аз търся приятели. Какво значи „да опитомяваш“?

— Nem — mondta a kis herceg. — Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

— То е нещо отдавна забравено. То значи „да се свържеш с другите“.

— Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek — mondta a róka. — Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.

— Да се свържеш с другите ли?

— Kapcsolatokat teremteni?

— Разбира се — каза лисицата. — За мене сега ти си само едно момченце, което прилича досущ на сто хиляди други момченца. И не си ми потребен. А и аз също тъй не съм ти потребна. За тебе аз съм една лисица, която прилича досущ на сто хиляди други лисици. Но ако ти ме опитомиш, ние ще сме си потребни един на друг. За мене ти ще бъдеш единствен в света. За тебе аз ще бъда единствена в света…

— Úgy bizony — mondta a róka. — Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz— meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz— meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…

— Започвам да разбирам — каза малкият принц. — Има едно цветче… мисля, че то ме е опитомило.

— Kezdem érteni — mondta a kis herceg. — Van egy virág… az, azt hiszem, megszelídített engem…

— Възможно е — каза лисицата. — На земята могат да се видят най-различни неща…

— Lehet — mondta a róka. — Annyi minden megesik a Földön…

— О, то не е на земята — каза малкият принц.

— Ó, ez nem a Földön volt — mondta a kis herceg.

Любопитството на лисицата се изостри:

A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.

— На друга планета ли?

— Egy másik bolygón?

— Да.

— Igen.

— Има ли ловци на тая планета?

— Vannak azon a bolygón vadászok?

— Не.

— Nincsenek.

— Виж, това е интересно! Ами кокошки?

— Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?

— Не.

— Nincsenek.

— В света нищо не е съвършено — въздъхна лисицата.

— Semmi sem tökéletes — sóhajtott a róka.

Но тя пак се върна на мисълта си:

De aztán visszatért a gondolatára:

— Животът ми е еднообразен. Аз ходя на лов за кокошки, хората ходят на лов за лисици. Всички кокошки си приличат и всички хора си приличат. Затова малко ми е тежичко. Но ако ти ме опитомиш, животът ми ще стане като пронизан от слънце. Аз ще разпознавам шум от стъпки, който ще бъде съвсем различен от всички други. Другите шумове ме карат да се пъхам под земята, шумът от твоите стъпки ще ме повиква като музика да изляза от дупката.

— Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból.

И освен това погледни! Виждаш ли нататък житните нивя? Аз не ям хляб. За мене житото е безполезно. Житните нивя не ми припомнят нищо. А това е тъжно! Но ти имаш коса с цвят на злато. И когато ме опитомиш, ще бъде чудесно! Житото, което е златисто, ще ми спомня за тебе. И шумоленето на вятъра в житата ще ми бъде приятно…

Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását…

Лисицата млъкна и дълго гледа малкия принц.

A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.

— Моля ти се… опитоми ме — каза тя.

— Légy szíves, szelídíts meg! — mondta.

— На драго сърце — отговори малкият принц, — но нямам много време. Трябва да потърся приятели и да проумея много неща.

— Kész örömest — mondta a kis herceg —, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!

— Само нещата, които си опитомил, можеш да проумееш — каза лисицата. — Хората нямат вече време да проумяват нищо. Те купуват от търговците готови неща. Но тъй като няма никакви търговци на приятели, хората нямат вече приятели. Ако искаш да си имаш приятел — опитоми ме!

— Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít — mondta a róka. — Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.

— Какво трябва да направя? — каза малкият принц.

— Jó, jó, de hogyan? — kérdezte a kis herceg.

— Трябва да бъдеш много търпелив — отговори лисицата. — Отначало ще седнеш малко по-далечко от мене, ей така, в тревата. Аз ще те гледам с крайчеца на окото си и ти няма да казваш нищо. Езикът е извор на недоразумения. Но всеки нов път ти ще можеш да сядаш малко по-близко…

— Sok-sok türelem kell hozzá — felelte a róka. — Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…

На другата сутрин малкият принц пак дойде там.

Másnap visszajött a kis herceg.

— Ще бъде по-добре да дохождаш по едно и също време — каза лисицата: — Ако дохождаш например в четири часа следобед, аз още от три часа ще почна да се чувствувам щастлива. Колкото по наближава времето, толкова по-щастлива ще се чувствувам. В четири часа вече ще се вълнувам и безпокоя; аз ще узная цената на щастието! Но ако дохождаш в различно време, никога не ще зная за кое време да приготвя сърцето си… Необходими са обреди.

— Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz — mondta a róka. — Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet… Szükség van bizonyos szertartásokra is.

— Какво е обред? — каза малкият принц.

— Mi az, hogy szertartás? — kérdezte a kis herceg.

— И това също тъй е едно отдавна забравено нещо — каза лисицата. — То е онова, което прави един ден различен от другите дни и един час — различен от другите часове. Например тукашните ловци имат един обред. В четвъртък те танцуват със селските момичета. И ето, че четвъртък става един чудесен ден! Аз отивам да се разходя чак до лозята. Ако ловците танцуваха, когато им хрумне, всичките дни биха си приличали и аз нямаше да имам почивка.

— Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek — mondta a róka. — Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.

Така малкият принц опитоми лисицата. И когато наближи часът на заминаването, лисицата каза:

Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:

— Ах! … Аз ще плача.

— Ó! — mondta a róka. — Sírnom kell majd.

— Ти си виновна — каза малкият принц, — аз не ти желаех никакво зло, но ти поиска да те опитомя…

— Te vagy a hibás — mondta a kis herceg. — Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.

— Разбира се — каза лисицата.

— Igaz, igaz — mondta a róka.

— Но ще плачеш! — каза малкият принц.

— Mégis sírni fogsz! — mondta a kis herceg.

— Разбира се — каза лисицата.

— Igaz, igaz — mondta a róka.

— Но тогаз ти не печелиш нищо!

— Akkor semmit sem nyertél az egésszel.

— Печеля — каза лисицата — поради цвета на узрялото жито.

— De nyertem — mondta a róka. — A búza színe miatt. —

И добави:

Majd hozzáfűzte:

— Иди да видиш отново розите. Ти ще разбереш, че твоята е единствена в света. Сетне ще се върнеш да си вземеш сбогом и аз ще ти подаря една тайна.

— Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.

Малкият принц отиде да види пак розите.

A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.

— Вие никак не приличате на моята роза, вие не сте още нищо — каза им той. — Никой не ви е опитомил и вие не сте опитомили никого. Вие сте сега такива, каквато бе моята лисица. Тя беше лисица, подобна на сто хиляди други лисици. Но аз я направих мой приятел и сега тя е единствена в света.

— Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz — mondta nekik. — Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz— meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.

И розите се почувствуваха много смутени.

A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:

— Вие сте хубави, но празни — каза им малкият принц. — За вас не може да се умре. Разбира се, някой обикновен минувач ще помисли, че моята роза прилича на вас. Но тя сама има много по-голямо значение, отколкото вие всички, защото тъкмо нея съм поливал аз. Защото тъкмо нея съм поставял под стъклен похлупак. Защото тъкмо нея съм пазил с параван. Защото тъкмо върху нея убих гъсениците (освен две-три, за да излязат пеперуди). Защото тъкмо нея слушах да се оплаква, да се хвали или дори понякога да мълчи. Защото тя е моята роза.

— Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

И се върна пак при лисицата:

Azzal visszament a rókához.

— Сбогом… — каза той.

— Isten veled — mondta.

— Сбогом — каза лисицата. — Ето моята тайна. Тя е много проста: най-хубавото се вижда само със сърцето. Най-същественото е невидимо за очите.

— Isten veled — mondta a róka. — Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

— Най-същественото е невидимо за очите — повтори малкият принц, за да го запомни.

— Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan — ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

— Твоята роза ти е толкова ценна поради времето, което си загубил за нея.

— Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.

— Моята роза ми е ценна поради загубеното време… — рече малкият принц, за да го запомни.

— Az idő, amit a rózsámra vesztegettem… — ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

— Хората са забравили тая истина — каза лисицата. — Но ти не трябва да я забравяш. Ти ставаш отговорен завинаги за всичко, което си опитомил. Ти си отговорен за твоята роза…

— Az emberek elfelejtették ezt az igazságot — mondta a róka. — Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért…

— Аз съм отговорен за моята роза… — повтори малкият принц, за да го запомни.

— Felelős vagyok a rózsámért — ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

XXII

XXII

— Добър ден — каза малкият принц.

— Jó napot! — mondta a kis herceg.

— Добър ден — каза стрелочникът.

— Jó napot! — mondta a váltóőr.

— Какво правиш тук? — каза малкият принц.

— Mit csinálsz te itt? — kérdezte a kis herceg.

— Разпределям пътниците на групи от по хиляда — рече стрелочникът. — Изпращам влаковете, които ги отвозват, било вдясно, било вляво.

— Rostálom az utasokat, ezresével — mondta a váltóőr. — Hol jobbra küldöm a vonatokat, amik viszik őket, hol meg balra.

Един светнал бърз влак, затрещял като гръмотевица, раздруса будката на стрелочника.

És egy kivilágított gyorsvonat rázkódtatta meg mennydörgő robajjal a váltóházat.

— Много бързат — рече малкият принц. — Какво търсят те?

— De sürgős nekik — mondta a kis herceg. — Mit keresnek?

— И човекът на локомотива не знае това — каза стрелочникът.

— Azt maga a mozdonyvezető se tudja — mondta a váltóőr.

Друг светнал бърз влак, в посока обратна на първата, загърмоля.

Ellenkező irányból eldübörgött egy másik kivilágított gyorsvonat.

— Връщат ли се вече? — попита малкият принц.

— Máris visszajöttek? — kérdezte a kis herceg.

— Те не са същите — каза стрелочникът. — Те се разминават тук.

— Ezek nem ugyanazok — mondta a váltóőr. — Ez egy ellenvonat.

— Не са ли били доволни там, дето са били?

— Nem érezték jól magukat ott, ahol voltak?

— Човек никога не е доволен там, дето е — каза стрелочникът.

— Az ember sosem érzi jól magát ott, ahol éppen van — mondta a váltóőr.

Трети светнал бърз влак протътна като гръмотевица.

Földübörgött egy harmadik kivilágított gyorsvonat.

— Тия искат да догонят първите ли? — попита малкият принц.

— Ezek az első vonatnak az utasait üldözik? — kérdezte a kis herceg.

— Нищо не искат да догонят — каза стрелочникът. — Те спят вътре или се прозяват. Само децата притискат носовете си о стъклата.

— Egyáltalán nem üldöznek semmit — mondta a váltóőr. — Alusznak odabent vagy ásítoznak. Csak a gyerekek nyomják az orrukat az ablaküveghez.

— Само децата знаят какво търсят — каза малкият принц. — Те си губят времето за някоя парцалена кукла и тя става много ценна, и ако им я вземат, те плачат…

— Mert csak a gyerekek tudják, hogy mit keresnek — mondta a kis herceg. — Időt vesztegetnek egy rongybabára, amitől egyszerre nagyon fontos lesz az a rongybaba, és ha elveszik tőlük, sírnak…

— Те са късметлии — каза стрелочникът.

— Könnyű nekik — mondta a váltóőr.

XXIII

XXIII

— Добър ден — каза малкият принц.

— Jó napot! — mondta a kis herceg.

— Добър ден — каза търговецът.

— Jó napot! — mondta a kereskedő.

Той беше търговец на усъвършенствувани хапчета, които утоляват жаждата. Глътваш по едно хапче седмично и вече не усещаш жажда.

Ez a kereskedő szomjúságoltó labdacsokat árult. Aki hetente egyet bevesz, az többé nem is kíván inni.

— Защо продаваш тия неща? — попита малкият принц.

— Hát ezt meg minek árulod? — kérdezte a kis herceg.

— Така се пести много време — каза търговецът. — Експертите пресметнаха. Спестяват се седмично петдесет и три минути.

— Rengeteg időt lehet megtakarítani vele — felelte a kereskedő. — A tudósok kiszámították: heti ötvenhárom percet!

— И какво правят хората с тия петдесет и три минути?

— És mit csinál az ember azzal az ötvenhárom perccel?

— Правят, каквото си щат…

— Amit akar…

„Ако имах — каза си малкият принц — петдесет и три минути свободни, бих тръгнал полекичка към някой извор…“

„Én — gondolta a kis herceg —, ha nekem ötvenhárom fölösleges percem volna, szépen elindulnék egy forrás felé…”

XXIV

ХXIV

Беше осмият ден от моето принудително кацване в пустинята и аз изслушах историята за търговеца, пиейки последната глътка от моя запас вода.

A defektemet követő nyolcadik napon voltunk, és úgy hallgattam a kereskedő históriáját, hogy közben vízkészletem utolsó csöppjeit kortyoltam.

— Виж какво — казах аз на малкия принц, — твоите спомени са много хубави, но аз още не съм поправил самолета си, нямам вече вода за пиене и ще бъда щастлив, ако също като тебе бих могъл да тръгна полекичка към някой извор!

— Kétségkívül szépek az emlékeid — mondtam a kis hercegnek —, én azonban még mindig nem javítottam meg a gépemet, viszont innivalóm sincs több, úgyhogy magam is nagyon örülnék neki, ha szépen elindulhatnék egy forrás felé!

— Моят приятел — лисицата… — каза ми той.

— Barátom, a róka azt mondta…

— Мило мое, не става вече дума за лисицата!

— Édes kis öregem, hagyd már azt a rókát!

— Защо?

— Miért?

— Защото човек може да умре от жажда…

— Mert rövidesen szomjan halunk…

Той не разбра моето разсъждение и ми отговори:

Nem értette az okoskodásomat, azt mondta:

— Добре е да имаш приятел, дори ако трябва да умреш. Аз съм много доволен, че лисицата ми беше приятел…

— Jó az embernek, ha volt egy barátja, még ha rövidesen meg is kell halnia. Én a magam részéről nagyon örülök neki, hogy volt egy róka barátom…

„Той не проумява колко голяма е опасността — казах си аз. — На него му стига малко слънце…“

„Képtelen fölfogni a veszélyt — gondoltam. — Nem volt soha se éhes, se szomjas. Beéri egy kis napfénnyel…”

Но той ме погледна и отговори на моята мисъл:

Ő azonban rám nézett, úgy felelt a gondolatomra:

— И аз съм жаден… Нека потърсим някой кладенец…

— Én is szomjas vagyok… Keressünk egy kutat…

Аз махнах уморено с ръка; безсмислено е да търсиш наслуки някакъв кладенец в безпределността на пустинята. И все пак тръгнахме.

Csüggedten legyintettem: képtelen vállalkozás vaktában kutat keresni a határtalan sivatagban. De azért mégis elindultunk.

След като бяхме вървели с часове мълчаливо, смрачи се и звездите почнаха да светят. Поради жаждата малко ме тресеше и аз ги виждах като насън. Думите на малкия принц подскачаха в съзнанието ми.

Némán vándoroltunk órákon át, aztán leszállt az éjszaka, és sorra fölragyogtak a csillagok. Mintha álomban láttam volna őket: egy kicsit lázas voltam a szomjúságtól. Emlékezetemben ott táncoltak a kis herceg szavai.

— Значи и ти, и ти си жаден? — попитах го аз.

— Azt mondtad, te is szomjas vagy? — kérdeztem.