Преведе от френски Константин Константинов

Fordította: Rónay György

НА ЛЕОН ВЕРТ

LÉON WERTH-NEK

Моля децата да ми простят, че посвещавам тая книга на възрастен човек. Имам сериозно извинение за това: тоя възрастен човек е най-добрият ми приятел в света. Имам и друго извинение: тоя възрастен човек може да разбира всичко, дори и книгите за деца. Имам и трето извинение: тоя възрастен човек живее във Франция и търпи там глад и студ. Той наистина има нужда да бъде утешен.

Kérem a gyerekeket, ne haragudjanak, amiért ezt a könyvet egy fölnőttnek ajánlom. Komoly mentségem van rá: ez a fölnőtt széles e világon a legjobb barátom. De van egy másik mentségem is: ez a fölnőtt mindent meg tud érteni, még a gyerekeknek szóló könyveket is. Harmadik mentségem pedig a következő: ez a fölnőtt Franciaországban él, s ott éhezik és fázik. Nagy szüksége van vigasztalásra.

Ако всички тия извинения не са достатъчни, тогава искам да посветя тая книга на детето, което тоя възрастен човек е бил някога. Всички възрастни хора са били най-напред деца. (Но малцина от тях си спомнят това.) И така, поправям посвещението си:

Ha pedig ez a sok mentség nem elegendő, akkor annak a gyereknek ajánlom könyvemet, aki valaha ez a fölnőtt volt. Mert előbb minden fölnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.) Ajánlásomat tehát kijavítom, ilyesformán:

НА ЛЕОН ВЕРТ, КОГАТО Е БИЛ МАЛКО МОМЧЕ

LÉON WERTH-NEK, AMIKOR MÉG KISFIÚ VOLT.

I

I

Когато бях на шест години, видях веднъж в някаква книга за Девствения лес, която се наричаше „Преживени случки“, една великолепна картина. Картината изобразяваше една змия боа, която гълта някакво диво животно. Ето копие от рисунката.

Hatéves koromban egy könyvben, mely az őserdőről szólt, és Igaz Történetek volt a címe, láttam egy nagyszerű képet. Óriáskígyót ábrázolt, amint egy vadállatot nyel el. Tessék, itt a rajz másolata.

В книгата се казваше: „Змиите боа поглъщат плячката си цяла, без да я сдъвкват. След това не могат да помръднат и шест месеца спят, през което време храната им се смила.“

A könyvben ez állt: „Az óriáskígyó egészben, rágás nélkül nyeli le zsákmányát. Utána moccanni sem bír, és az emésztés hat hónapját végigalussza.”

Тогава дълго мислих за приключенията в джунглите и успях и аз да направя с цветен молив първата си рисунка. Моята рисунка номер 1. Тя беше такава:

Akkoriban sokat tűnődtem a dzsungelek kalandjain, és egy színes ceruzával nekem is sikerült megrajzolnom első rajzomat. Az 1. számút. Ilyesformán:

Показах прекрасното си произведение на възрастните и ги попитах дали моята рисунка не им вдъхва страх.

Remekművemet megmutattam a fölnőtteknek, és megkérdeztem őket, nem félnek-e tőle.

Те ми отговориха: „Че защо една шапка ще вдъхва страх?“

— Miért kellene félni egy kalaptól? — válaszolták.

Моята рисунка не изобразяваше шапка. Тя изобразяваше една змия боа, която бе глътнала и смилаше слон. Тогава нарисувах вътрешността на змията боа, та да могат възрастните да разберат. На тях винаги трябва да им обясняваш. Моята рисунка номер 2 беше такава:

Az én rajzom azonban nem kalapot ábrázolt. Óriáskígyót ábrázolt, amint épp egy elefántot emészt. Erre lerajzoltam az óriáskígyót belülről is, hogy a fölnőttek megérthessék, miről van szó. Mert nekik mindig mindent meg kell magyarázni. Ez a 2. számú rajz ilyesforma volt:

Възрастните ме посъветваха да не рисувам змиите боа, както те изглеждат отвън и отвътре, и да се занимавам с география, с история, със смятане и с граматика. Ето как, още когато бях шестгодишен, изпуснах великолепното поприще на художник.

Most aztán a fölnőttek azt ajánlották, ne rajzoljak többé óriáskígyót se nyitva, se csukva, hanem inkább foglalkozzam földrajzzal, történelemmel, számtannal és nyelvtannal. Így mondtam le hatéves koromban nagyszerű festői pályafutásomról.

Бях обезсърчен от неуспеха на моята рисунка номер 1 и на рисунката си номер 2. Възрастните никога нищо не разбират сами, а за децата е уморително все да им обясняват и обясняват.

Kedvemet szegte 1. és 2. számú rajzom kudarca. A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.

Така че трябваше да си избера друг занаят и се научих да управлявам самолети. Летял съм по малко навсякъде из света. И вярно е, че географията много ми послужи.

Más mesterséget kellett választanom tehát: megtanultam repülőgépet vezetni. Nagyjából az egész világot berepültem. És való igaz, hogy közben nagy hasznát vettem a földrajznak.

От пръв поглед можех да различавам Китай от Аризона. Това е много полезно, ако човек се заблуди нощем.

Első pillantásra meg tudtam különböztetni Kínát Arizonától. Ez pedig fölöttébb hasznos dolog, ha éjszaka eltéved az ember.

През живота си имах голям брой срещи с голям брой сериозни хора. Живял съм много при възрастни хора. Виждал съм ги съвсем отблизо. Това не ме накара да имам по-хубаво мнение за тях.

Így aztán életem folyamán nagyon sokszor kerültem kapcsolatba komoly emberekkel. Jócskán akadt dolgom a fölnőttekkel. Közvetlen közelből láthattam őket. És nem mondhatnám, hogy ettől jobb lett róluk a véleményem.

Когато срещнех някой възрастен, който ми се струваше, че разбира малко повече, аз го проверявах с рисунката си номер 1, която бях запазил. Исках да зная дали той наистина е способен да разбира.

Ha olyannal találkoztam, aki kicsit értelmesebbnek látszott, kipróbáltam rajta 1. számú rajzomat, mert azt mindig magamnál tartottam. Meg akartam tudni, valóban megérti-e a dolgokat.

Но всякога ми се отговаряше: „Това е шапка“.

De a válasz mindig így hangzott: „Ez egy kalap.”

Тогава аз не му приказвах нито за змии боа, нито за девствени гори, нито за звезди. Приспособявах се към него. Приказвах му за бридж, за голф, за политика и за вратовръзки. И възрастният биваше много доволен, че се е запознал със също такъв разсъдителен човек.

Erre aztán nem beszéltem neki se óriáskígyókról, se őserdőkről, se csillagokról. Alkalmazkodtam hozzá. Bridzsről beszéltem neki, meg golfról meg politikáról és nyakkendőkről. Az illető fölnőtt pedig nagyon örült neki, hogy ilyen okos emberrel került ismeretségbe.

II

II

Живях така сам, без да имам с кого да разговарям истински, докато преди шест години ми се случи едно принудително кацване в Сахарската пустиня.

Így éltem magányosan, anélkül, hogy igazában bárkivel is szót érthettem volna, míg egyszer, hat esztendővel ezelőtt, kényszerleszállást nem kellett végeznem a Szaharában.

Нещо се бе счупило в мотора на самолета ми. И тъй като нямах нито механик, нито пътници, приготвях се да извърша сам една трудна поправка.

Valami eltörött a motoromban. És mivel se gépészem nem volt, se utasom, magamnak kellett nekilátnom, hogy zöld ágra vergődjem valahogyan, és kijavítsam a súlyos hibát.

За мене това беше въпрос на живот или смърт. Имах вода за пиене едва за осем дни.

Élet és halál kérdése volt ez számomra. Alig egy hétre való ivóvizem volt.

И така, първата вечер заспах върху пясъка, далеч на хиляда мили от каквото и да е населено място. Бях откъснат от света повече, отколкото някой корабокрушенец върху сал сред океана.

Ott dőltem álomra az első este a homokon, ezermérföldnyire minden lakott helytől. Elhagyatottabb voltam, mint tutaján a hajótörött az óceán közepén.

Представете си моята изненада на заранта, когато едно странно гласче ме събуди. То каза:

Elképzelhető hát, mennyire meglepődtem, amikor hajnalban egy fura kis hang ébresztett föl. Azt mondta:

— Моля… нарисувай ми една овца!

— Légy szíves, rajzolj nekem egy bárányt!

— Какво?

— Micsoda?

— Нарисувай ми една овца…

— Rajzolj nekem egy bárányt…

Аз скочих на нозе, като че ме бе треснала мълния. Потърках добре очите си. Погледнах внимателно наоколо си. И видях едно необикновено момченце, което се взираше сериозно в мене.

Fölugrottam, mintha villám csapott volna le mellettem. Megdörgöltem a szememet, aztán jól kimeresztettem. És egy apró emberkét láttam, egy teljességgel rendkívüli kis emberkét, amint komoly figyelemmel szemlél.

Ето най-хубавия негов портрет, който по-късно можах да нарисувам.

Itt a legjobb kép, amit később csinálnom sikerült róla.

Но, разбира се, моята рисунка съвсем не е тъй пленителна, както бе моделът. Не съм виновен аз за това. Още когато бях шестгодишен, възрастните ме бяха обезсърчили в попрището ми на художник и аз не се научих да рисувам нищо друго освен змиите боа, както изглеждат отвън и отвътре.

Csakhogy az én rajzom kétségkívül sokkal kevésbé elragadó, mint amilyen a mintája volt. Igaz, nem az én hibámból. Mert ami festői pályafutásomat illeti, attól már hatesztendős koromban elvették a kedvemet a fölnőttek, így aztán nem is tanultam meg rajzolni, kivéve a csukott meg a nyitott óriáskígyókat.

Така че с разширени от учудване очи гледах това видение. Не забравяйте, че бях на хиляда мили далеч от всяко населено място. Ала моето момченце не ми изглеждаше нито заблудено, нито че умира от умора, нито че умира от глад, нито че умира от жажда, нито че умира от страх.

Ámulattól kerek szemmel néztem hát a különös tüneményt. Ne feledjük el: ezer mérföldre voltam minden lakott vidéktől. Emberkémen pedig semmi jele nem volt annak, mintha eltévedt volna, vagy halálosan fáradt, halálosan éhes, halálosan szomjas lenne, esetleg halálosan félne.

То съвсем не приличаше на загубено сред пустинята дете, далеч на хиляда мили от всяко населено място. Най-сетне, когато можах да проговоря, аз му казах:

Egyáltalán nem úgy festett, mint egy szerencsétlen gyerek, aki eltévedt a sivatagban, ezermérföldnyire minden lakott helytől. Mikor végre szavamra leltem, azt kérdeztem tőle:

— А… какво правиш ти тук?

— De hát… hogy kerülsz te ide?

И тогава тихичко, като че казваше нещо твърде сериозно, то ми повтори:

Erre szelíden, és mintha valami nagyon komoly dolgot kérne, megismételte:

— Моля, нарисувай ми една овца…

— Légy szíves, rajzolj nekem egy bárányt…

Когато загадката е много внушителна, не смееш да не се подчиниш. Колкото безсмислено да ми изглеждаше това — далеч на хиляда мили от всички населени места и заплашен от смъртна опасност, — аз все пак извадих от джоба си лист хартия и писалка.

Ha valami nagyon lenyűgözően rejtélyes, az ember nem meri megtenni, hogy ne engedelmeskedjék. Akármilyen képtelenségnek találtam, hogy ezer mérföldre minden lakott helytől és ráadásul halálos veszedelemben: elővettem a zsebemből egy darab papirost meg a töltőtollamat.

Но като си спомних, че съм учил най-много география, история, смятане и граматика, казах на момченцето (с малко лошо настроение), че не умея да рисувам. То ми отговори:

Hanem akkor eszembe jutott, hogy én főként földrajzot, történelmet, számtant és nyelvtant tanultam, és egy kicsit kedvetlenül közöltem az emberkémmel, hogy nem tudok rajzolni.

— Нищо. Нарисувай ми една овца.

— Annyi baj legyen — felelte. — Rajzolj nekem egy bárányt.

Но тъй като никога не бях рисувал овца, направих му една от двете рисунки, които единствено можех да рисувам. Рисунката на боа, както изглежда отвън. И се смаях, когато чух, че момченцето ми отговори:

Minthogy bárányt soha életemben nem rajzoltam, papírra vetettem neki a két rajz közül, amire egyáltalán képes voltam, az egyiket: a csukott óriáskígyót. De hogy elképedtem, mikor az emberke azt mondta rá:

— Не! Не! Не ща слон в боа. Боата е много опасно нещо, а слонът заема много място. Там при мене всичко е много мъничко. Трябва ми овца. Нарисувай ми една овца.

— Nem! Nem! Nem elefántot akarok óriáskígyóban! Az óriáskígyó nagyon veszedelmes, az elefánt meg olyan behemót nagy. Nálam odahaza minden apró. Nekem bárányka kell. Rajzolj nekem egy bárányt.

И аз нарисувах.

Hát erre rajzoltam egyet.

То погледна внимателно и рече:

Figyelmesen szemügyre vette, aztán:

— Не! Тая овца е тежко болна. Нарисувай друга.

— Nem! — mondta. — Ez már nagyon beteg. Csinálj egy másikat nekem.

Аз нарисувах друга.

Rajzoltam egy másikat.

Моят приятел се усмихна мило, със снизхождение:

Kis barátom kedvesen, de elnézően mosolygott.

— Ти сам виждаш… Това не е овца, а овен. Има рога…

— Jó, jó… Csakhogy ez nem bárány, hanem kos. Ennek szarva van.

Отново поправих рисунката си.

Megint újat rajzoltam.

Но както предишните, той не прие и тая:

Ez se volt jó neki, akárcsak az előzők.

— Тази е много стара. Искам овца, която да живее дълго.

— Nagyon öreg. Nekem olyan bárány kell, amelyik sokáig él.

Тогава, изгубил търпение, тъй като бързах да довърша разглобяването на мотора, аз надрасках тая рисунка.

Erre már kifogytam a türelemből. Mielőbb neki akartam kezdeni a motorom szétszerelésének; ráfirkáltam hát a papírra a mellékelt rajzot.

И отсякох:

— Това е сандъкът. Овцата, която искаш, е вътре.

— Tessék — mondtam. — Ez itt a ládája. Benne van a bárány, amit akarsz.

И много се изненадах, когато видях, че лицето на моя млад съдник светна:

Nagy meglepetésemre egyszeriben fölragyogott az arca.

— Тъкмо това исках! Мислиш ли, че за тая овца ще трябва много трева?

— Ez az! Éppen így akartam! Mit gondolsz, sok fű kell ennek a báránynak?

— Защо?

— Miért?

— Защото там, при мене, всичко е съвсем мъничко…

— Hát mert nálam odahaza minden olyan kicsi…

— Сигурно ще й стигне. Аз ти дадох съвсем малка овца.

— Biztosan elég lesz neki. Egészen kicsi bárány.

Той наведе глава над рисунката.
— Не е толкова малка… Я гледай! Тя е заспала…

A rajz fölé hajolt.
— Nem is olyan kicsi… Nézd csak! Elaludt…

Ето тъй се запознах с малкия принц.

Így ismerkedtem meg a kis herceggel.

III

III

Трябваше ми доста време, за да разбера отде бе дошел той. Малкият принц, който ми задаваше много въпроси, като че никога не чуваше моите.

Hosszú időbe tellett, míg megértettem, honnét jött. A kis herceg ugyanis engem elhalmozott kérdésekkel, az enyéimet azonban mintha meg se hallotta volna.

Само случайно казани думи ми разкриха постепенно всичко. Така, когато за пръв път видя моя самолет (аз не мога да изрисувам моя самолет, за мене това е много сложна рисунка), той ме попита:

Lassanként, véletlenül elejtett szavakból tudtam meg, amit megtudtam. Így mikor először látta meg a repülőmet (nem rajzolom le: repülőgépet rajzolni az én számomra túl fogas föladat volna), azt kérdezte:

— Какво е това нещо?

— Hát ez meg mi a szösz?

— Това не е „нещо“. То хвърчи. То е самолет. Моят самолет.

— Ez nem szösz. Ez repül. Repülőgép. Az én repülőgépem.

И се чувствувах горд, като му казах, че летя. Тогава той извика:

Szinte hetvenkedtem neki azzal, hogy repülök.

— Как! Ти си паднал от небето!

— Hogyan?! — kiáltott föl. — Az égből pottyanttál le?

— Да — отвърнах скромно аз.

— Igen — feleltem szerényen.

— Ах! Че е смешно…

— Hát ez furcsa…

Малкият принц се разсмя тъй хубаво, че много ме раздразни. Аз искам моите нещастия да бъдат приемани сериозно. Сетне добави:

És fölkacagott, gyöngyöző kacagással; ez határozottan bosszantott. Megkívánom, hogy komolyan vegyék a szerencsétlenségeimet.

— Значи и ти идеш от небето! От коя планета си?

— Szóval te is az égből jöttél? — tette hozzá. — Melyik bolygóról való vagy?

Веднага съзрях един проблясък около загадката на неговото присъствие и тутакси го попитах:

Mintha hirtelen fény világította volna meg rejtélyes jelenlétét.

— Ти значи идеш от друга планета?

— Eszerint egy másik bolygóról való vagy? — szegeztem neki a kérdést.

Но той не ми отговори. Той поклащаше лекичко глава, като гледаше самолета ми:

Nem felelt. Csak a fejét csóválta lassan, és a repülőmet nézte.

— Право е, че с това нещо ти не би могъл да дойдеш много отдалеч…

— Igaz, ezen nem jöhetsz valami messziről…

И се вдълбочи в размисъл, който продължи много. После извади от джоба си моята овца и потъна в съзерцание на съкровището си.

És hosszas töprengésbe merült. Aztán elővette zsebéből a bárányomat, és kincse szemlélésébe mélyedt.

Можете да си представите колко съм бил заинтригуван от тая полуизповед за „другите планети“. И затова се помъчих да узная нещо повече:

Képzelhetni, hogy izgatott ez az elharapott vallomás a „másik bolygóról”. Próbáltam hát többet is megtudni.

— Отде идеш ти, мило мое? Де е това „там при мене“? Де искаш да занесеш моята овца?

— Honnét jöttél, emberkém? Hol van az az „odahaza”? Hová akarod magaddal vinni a bárányomat?

След кратко мълчание, през което размисляше, той ми отговори:

Tűnődve hallgatott, aztán azt mondta:

— Хубавото на сандъка, който ми даде, е това, че нощем ще й служи за къща.

— Az a jó ebben a ládában, amit adtál, hogy éjszakára háznak is megfelel neki.

— Разбира се. И ако си добър, ще ти дам и една връвчица, за да я връзваш през деня. И едно колче.

— Persze, persze. Ha jó leszel, kötelet is adok, amivel megkötheted. Meg egy karót.

Предложението сякаш не се хареса на малкия принц:

Ajánlatom szemlátomást meghökkentette a kis herceget.

— Да я връзвам ли? Каква странна мисъл!

— Megkötni? Milyen ostoba ötlet!

— Ами ако не я връзваш, тя ще отиде кой знае де и ще се загуби…

— De ha nem kötöd meg, elkószál, elvész…

Моят приятел отново избухна в смях:

Kis barátom erre megint fölkacagott.

— Но накъде мислиш, че ще тръгне тя?

— Elkószál? Hová?

— Все едно накъде. Право пред себе си…

— Mit tudom én. Az orra után…

Тогава малкият принц каза сериозно:

A kis herceg elkomolyodott.

— Няма значение, там при мене всичко е толкова мъничко!

— Annyi baj legyen. Hiszen nálam odahaza olyan kicsi minden… —

И добави може би с лека тъга:

És mintha egy kis szomorúság bujkált volna a hangjában, ahogy hozzátette:

— Вървиш ли право пред себе си, няма да отидеш много далеч…

— Nem valami sokáig mehet az orra után az ember…