— Ако бих заповядал на някой генерал да хвърчи от едно цвете на друго подобно на пеперуда или да напише трагедия, или да се преобрази на морска птица и ако генералът не изпълнеше получената заповед, кой от двамата — той или аз — щеше да бъде виновен?

— Ha egy generálisnak azt parancsolnám, szálljon virágról virágra, mint egy lepke, vagy írjon egy tragédiát, vagy változzék tengeri madárrá, és a generális nem hajtaná végre a parancsot, ki lenne a hibás emiatt: ő vagy én?

— Вие — каза твърдо малкият принц.

— Fölséged! — jelentette ki a kis herceg nagy határozottsággal.

— Точно тъй. От всеки човек трябва да се изисква — продължи царят — това, което той може да даде. Властта трябва преди всичко да се крепи на разума. Ако заповядаш на народа си да отиде и се хвърли в морето, той ще направи революция. Аз имам право да изисквам подчинение, защото моите заповеди са разумни.

— Látod. Mindenkitől azt kell követelni, amit az illető megtehet. A tekintély legelső alapja az értelem — mondta a király. — Ha népednek azt parancsolod, vesse magát a tengerbe: föllázad, forradalmat csinál. Azért van jogom engedelmességet követelni, mert ésszerűek a parancsaim.

— Е, ами моят залез? — напомни му малкият принц, който, щом зададеше един въпрос, никога не го забравяше.

— Akkor mi lesz a naplementémmel? — firtatta a kis herceg, mert ha már föltett egy kérdést, többé nem tágított tőle.

— Ще го имаш. Аз ще го поискам. Но, според моята наука за управление, ще почакам, докато условията станат благоприятни.

— Meg fogod kapni a naplementédet. Követelem. De kormányzói bölcsességemben megvárom, hogy kedvezőek legyenek hozzá a körülmények.

— А кога ще бъде това? — осведоми се малкият принц.

— És az mikor lesz? — tudakolta a kis herceg.

— Хм! Хм! — отговори му царят, като преди това погледна дебелия си календар. — Хм! Хм! … То ще бъде към… към…. ще бъде тая вечер към седем часа и четиридесет минути! И ще видиш как хубаво ме слушат.

— Hm… hm… — felelte a király, és böngészni kezdett egy testes naptárban. — Hm… hm… mikor lesz… mikor lesz… ma este, hét óra negyven perc körül. És majd meglátod, milyen híven engedelmeskednek nekem.

Малкият принц се прозя. Той съжаляваше за изпуснатия залез. И освен това беше му вече малко отегчително:

A kis herceg ásított. Sajnálta, hogy oda a napnyugtája. Ráadásul egy kicsit unatkozott is már.

— Няма какво повече да правя тук — каза той на царя. — Ще си замина.

— Nincs itt semmi dolgom többet — mondta a királynak. — Megyek tovább.

— Недей заминава — отвърна царят, който беше много горд, че има един поданик. — Недей заминава, аз те назначавам министър!

— Ne menj! — mondta a király, hiszen olyan büszke volt rá, hogy végre akadt egy alattvalója. — Ne menj el, megteszlek miniszternek.

— Министър — на какво?

— Milyen miniszternek?

— На… на правосъдието!

— Hát… igazságügyinek!

— Ами че тук няма кого да съдим!

— De ha nincs, akinek igazságot szolgáltassak!

— То не се знае — каза му царят. — Аз още не съм обиколил царството си. Аз съм много стар, тук няма място за каляска, а се уморявам да ходя пешком.

— Sosem lehet tudni — felelte a király. — Még nem jártam be a királyságomat. Öreg vagyok, hintóra nincs helyem, a gyaloglás meg fáraszt.

— О — каза малкият принц, който се бе навел; за да хвърли един поглед към отвъдната страна на планетата, — аз вече видях. И там също тъй няма никой…

— Ó, hiszen már láttam! — mondta a kis herceg, és előrehajolt, hogy egy pillantást vessen a bolygó túlsó felére. — Ott sincs senki.

— Тогава ще съдиш сам себе си — отговори му царят. — То е най-мъчното. Много по-мъчно е да съдиш сам себе си, отколкото да съдиш другите. Ако можеш да съдиш себе си правилно, значи ти си истински мъдрец.

— Hát akkor ítélkezzél saját magadon — mondta a király. — Ez a legnehezebb. Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint máson. Ha sikerül helyesen ítélkezned saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy.

— Аз — отвърна малкият принц — мога да съдя себе си, дето и да съм. Не ми е потребно да живея тук.

— De ítélkezni mindenütt ítélkezhetem magam fölött — jegyezte meg a kis herceg. — Ahhoz nem kell itt laknom.

— Хм, хм! — рече царят. — Струва ми се, че на моята планета има някъде един стар плъх. Чувам го нощем. Можеш да съдиш тоя стар плъх. От време на време ще го осъждаш на смърт. Така че неговият живот ще зависи от твоето правосъдие. Но за да го запазим, ти всеки път ще го помилваш. Той ни е едничък.

— Hm… hm… — mondta a király. — Azt hiszem, van itt valahol a bolygómon egy vén patkány. Éjszaka hallom a motozását. Hát ítélkezzél e fölött a vén patkány fölött. Időről időre halálra ítéled; élete így a te igazságszolgáltatásodtól függ majd. Aztán minden egyes alkalommal megkegyelmezel neki, takarékosságból, mivel csak egy van belőle.

— Аз — отговори малкият принц — не обичам да осъждам на смърт и си отивам.

— Nem szeretem a halálos ítéleteket — mondta a kis herceg —, és minden bizonnyal elmegyek.

— Не — рече царят.

— Ne! — mondta a király.

Но малкият принц, който бе довършил приготовленията си, не искаше да огорчава повече стария владетел.

A kis herceg azonban nekifogott az előkészületeknek, majd, mivel nem akart fájdalmat okozni az öreg uralkodónak, így szólt:

— Ако ваше величество желае да му се подчиняват точно, би могъл да ми даде една разумна заповед. Би могъл например да ми заповяда да замина веднага. Струва ми се, че условията са благоприятни…

— Ha fölségednek az a kívánsága, hogy pontosan engedelmeskedjenek a parancsainak, nekem is adhatna egy ésszerű parancsot. Megparancsolhatná például, hogy egy percen belül keljek útra. A körülmények, úgy látom, kedvezőek…

И тъй като царят не му отговори, малкият принц отначало се поколеба, след това въздъхна и тръгна.

A király nem felelt. A kis herceg először tétovázott, aztán egy sóhajtással mégis útra kelt.

— Назначавам те за мой посланик — бързо викна подире му царят.

— Kinevezlek nagykövetemnek! — kiáltott utána sietve a király.

Той имаше много властнически вид.

Arcáról csak úgy sugárzott a tekintély.

„Възрастните са много чудновати“ — каза си, пътувайки, малкият принц.

„Hát bizony furcsák a fölnőttek” — gondolta útközben a kis herceg.

XI

XI

Втората планета бе обитавана от един суетен човек.

A második bolygón lakott a hiú.

— О, о! Ето един почитател, който иде да ме посети! — викна отдалеч суетният, щом съзря малкия принц.

— Lám, lám! — kiáltotta már messziről, amikor megpillantotta a kis herceget. — Meglátogat egy csodálóm!

Защото за суетните другите хора са почитатели.

Mert aki hiú, annak az összes többi ember olybá tűnik, mint a csodálója.

— Добър ден — рече малкият принц. — Имате чудновата шапка.

— Jó napot! — mondta a kis herceg. — Fura kalapja van uraságodnak.

— За да мога да поздравявам — отговори му суетният. — За да поздравявам, когато ми ръкопляскат. За зла чест никога никой не минава насам.

— Arra való, hogy megemeljem — felelte a hiú. — Hogy viszonozzam vele az ünneplést. De sajnos, soha nem jár erre senki.

— Тъй ли? — рече малкият принц, който не можеше да го разбере.

— Úgy? — kérdezte a kis herceg, és egy szót sem értett az egészből.

— Плесни едната си ръка в другата — обясни му суетният.

— Csapd össze a tenyeredet — javasolta neki a hiú.

Малкият принц плесна една ръка о друга. Суетният поздрави скромно, като дигна шапката си.

A kis herceg összeütötte a két tenyerét. A hiú szerényen megemelte a kalapját.

„Това е по-смешно, отколкото при царя“ — каза си малкият принц. И почна да пляска ръцете си една о друга. Суетният отново започна да поздравява, дигайки шапката си.

„Itt már mulatságosabb, mint az imént a királynál volt” — gondolta a kis herceg, és újra összeverte a tenyerét. A hiú meg újra megemelte a kalapját.

След петминутно упражнение малкият принц се умори от еднообразието на тая игра.

Így ment ez öt percig; akkor a kis herceg elunta az egyhangú játékot.

— Ами какво трябва да се направи — попита той, — за да падне шапката.

— Hát ahhoz mit kell csinálni, hogy a kalap leessék? — kérdezte.

Но суетният не го чу. Суетните не чуват нищо друго освен хвалбите.

A hiú ezt egyszerűen elengedte a füle mellett. Aki hiú, az csak a dicséretet hallja meg, soha mást.

— Ти наистина ли много се възхищаваш от мене? — попита той малкия принц.

— Valóban nagyon csodálsz engem? — kérdezte a kis hercegtől.

— Какво значи това — да се възхищавам?

— Mit jelent az, hogy csodálni?

— Да се възхищаваш, значи да признаваш, че аз съм най-хубавият, най-добре облеченият и най-умният човек на цялата планета.

— Csodálni annyit jelent, mint elismerni az illetőről, hogy széles e bolygón ő a legszebb, a legjobban öltözött, a leggazdagabb és a legokosabb.

— Ами че ти си сам на твоята планета!

— De hiszen te egyedül vagy a bolygódon!

— Все пак възхищавай се от мене! Направи ми това удоволствие!

— Azért mégiscsak tedd meg! Azért mégiscsak csodálj!

— Аз се възхищавам от тебе — рече малкият принц, като сви леко рамене, — но какво значение има това за тебе?

— Csodállak — mondta a kis herceg, és egy parányit megvonta a vállát. — Csak azt nem értem, mire jó az neked!

И малкият принц си тръгна.

És sietve odébbállt.

„Възрастните хора са наистина много чудновати“ — каза си скромно малкият принц през време на пътешествието си.

„Szó, ami szó — gondolta útközben —, a fölnőttek nagyon-nagyon furcsák.”

XII

ХII

Следната планета се обитаваше от един пияница. Това посещение беше много кратко, но то потопи малкия принц в дълбока тъга:

A következő bolygón egy iszákos lakott. Ez a látogatás nagyon rövid ideig tartott, de nagyon elszomorította a kis herceget.

— Какво правиш ти? — каза той на пияницата, когото завари настанен мълчаливо пред една редица празни и друга редица пълни бутилки.

Ott találta az iszákost egy sor üres meg egy sor teli palack előtt.
— Hát te mit csinálsz itt? — kérdezte tőle.

— Пия — отвърна мрачно пияницата.

— Iszom — felelte gyászos képpel az iszákos.

— Защо пиеш? — попита го малкият принц.

— Miért iszol? — kérdezte a kis herceg.

— За да забравя — отговори пияницата.

— Hogy felejtsek — felelte az iszákos.

— Какво да забравиш? — поиска да разбере малкият принц, който вече го съжаляваше.

— Mit? — tudakolta a kis herceg, mert máris megsajnálta.

— За да забравя, че ме е срам — призна пияницата, като наведе глава.

— Azt, hogy szégyellem magam — felelte az iszákos és lehajtotta a fejét.

— Срам — от какво? — пожела да узнае малкият принц, който искаше да му помогне.

A kis herceg szeretett volna segíteni rajta.
— Miért szégyelled magad? — kérdezte.

— Срам от това, че пия! — завърши пияницата и потъна окончателно в мълчание.

— Mert iszom — vágta el a további beszélgetést az iszákos, és mélységes hallgatásba süllyedt.

А малкият принц си отиде в недоумение.

A kis herceg meghökkenve szedelőzködött.

„Възрастните са наистина много, много чудновати“ — си каза той, пътувайки.

„Bizony, bizony — gondolta út közben —, a fölnőttek rettentően furcsák.”

XIII

XIII

Четвъртата планета беше планетата на един бизнесмен. Тоя човек беше толкова зает, че дори не дигна глава, когато малкият принц пристигна.

A negyedik bolygó az üzletemberé volt. Ennek annyi dolga volt, hogy még csak föl se nézett, amikor a kis herceg megérkezett.

— Добър ден — каза малкият принц. — Цигарата ви е угаснала.

— Jó napot! — mondta a kis herceg. — Uraságodnak kialudt a cigarettája.

— Три и две правят пет. Пет и седем — дванадесет. Дванадесет и три — петнадесет. Добър ден. Петнадесет и седем — двадесет и две. Двадесет и две и шест — двадесет и осем. Нямам време да я запаля отново. Двадесет и шест и пет — тридесет и едно. Уф! Това значи прави петстотин и един милион шестстотин двадесет и две хиляди седемстотин и тридесет и едно.

— Három meg kettő, az öt. Öt meg hét, az tizenkettő. Tizenkettő meg három, az tizenöt. Jó napot! Tizenöt meg hét, az huszonkettő. Huszonkettő meg hat, az huszonnyolc. Nem érek rá újra rágyújtani. Huszonhat meg öt, az harmincegy. Hopp! Tehát összesen ötszázegymillióhatszázhuszonkétezer-hétszázharmincegy.

— Петстотин милиона какво?

— Ötszázmillió micsoda?

— А? Ти още ли си тук? Петстотин и един милион… не зная вече какво… толкова много работа имам! Аз съм сериозен човек, не се забавлявам с празни приказки! Две и пет — седем…

— Mi az? Még mindig itt vagy? Ötszázmillió izé… már nem is tudom… Annyi dolgom van! Én komoly ember vagyok, én nem fecsérlem léhaságokra az időmet! Kettő meg öt, az hét…

— Петстотин и един милион — какво? — повтори малкият принц, който никога през живота си не оставяше да не му отговорят на някой въпрос, щом веднъж го бе задал.

— Ötszázmillió micsoda? — ismételte a kis herceg, mert ha egyszer egy kérdést föltett, nem tágított tőle többé.

Бизнесменът дигна глава:

Az üzletember fölkapta a fejét.

— За петдесет и четири години, откак живея на тая планета, безпокоили са ме само три пъти. Първия път преди двадесет и две години, беше един бръмбар, паднал кой знае отде. Той дигаше наоколо си ужасен шум и аз направих четири грешки в една сметка.

— Ötvennégy éve lakom ezen a bolygón, de eddig még csak háromszor zavartak. Először huszonkét éve egy cserebogár; isten tudja, honnét pottyant ide. Iszonyatos zajt csapott, úgyhogy négy hibát is ejtettem a számadásomban.

Втория път беше преди единадесет години от един пристъп на ревматизъм. Аз не правя упражнения. Нямам време да се разхождам. Аз съм сериозен човек. Третия път… ето на, сега! Та, казах, значи петстотин и един милиона…

Másodszor tizenegy esztendeje köszvényrohamot kaptam. Keveset mozgok, nincs időm lófrálni; én komoly ember vagyok. Harmadszor pedig: most! Szóval azt mondtam, hogy ötszázegymillió…

— Милиона — какво?

— Micsoda?

Бизнесменът разбра, че няма никаква надежда за спокойствие.

Az üzletember látta: semmi reménye rá, hogy békén hagyják.

— Милиони от ония мънички неща, които се виждат понякога в небето.

— Olyan kis apróság, amit az égen látni olykor.

— Мухи ли?

— Légy?

— Не, не, мънички неща, които блестят.

— Dehogy! Olyan kis csillogó.

— Пчели ли?

— Méhek?

— Не, не. Мънички златни неща, за които мечтаят мързеливците. Ала аз — аз съм сериозен. Аз нямам време да мечтая.

— Dehogy! Azok az aranyos kis izék, amin a semmittevők ábrándozni szoktak. Én azonban komoly ember vagyok! Nekem nincs időm semmiféle ábrándozásra.

— А! Звезди ли?

— Ahá! Csillagok.

— Точно тъй, звезди.

— Az, az. Csillagok.

— Е, какво правиш ти с петстотин милиона звезди?

— És mit csinálsz azzal az ötszázmillió csillaggal?

— Петстотин и един милиона шестстотин двадесет и две хиляди седемстотин и тридесет и една. Аз съм сериозен човек, аз съм точен.

— Ötszázegymillió-hatszázhuszonkétezer-hétszázharmincegy. Komoly ember vagyok, szeretem a pontosságot.

— И какво правиш с тия звезди?

— Mit csinálsz ezekkel a csillagokkal?

— Какво правя ли?

— Hogy mit csinálok velük?

— Да.

— Igen.

— Нищо. Притежавам ги.

— Semmit. Birtoklom őket.

— Притежаваш звездите ли?

— Birtoklod a csillagokat?

— Да.

— Igen.

— Но аз видях вече един цар, който…

— Találkoztam egy királlyal, aki…

— Царете не притежават. Те само „царуват“ над другите. Това е съвсем различно.

— A királyok nem birtokolnak. A királyok „uralkodnak” valamin. Ez más.

— А за какво ти е да притежаваш звездите?

— És mire jó neked, hogy birtoklod a csillagokat?

— За да бъда богат.

— Arra, hogy gazdag legyek.

— А за какво ти е да си богат?

— És mire jó a gazdagságod?

— Ако някой намери други звезди, да ги купувам.

— Más csillagokat is megvenni, ha történetesen talál valaki.

„Тоя пък — рече си малкият принц — разсъждава горе-долу като пияницата.“

„Ez körülbelül olyasformán okoskodik, mint a részegesem” — gondolta a kis herceg;

Въпреки това той зададе още въпроси:

de azért tovább faggatta:

— Как може да се притежават звездите?

— Hogyan lehet birtokolni a csillagokat?

— Чии са те? — отвърна намусено бизнесменът.

— Kinek a tulajdona? — vágott vissza zsémbesen az üzletember.

— Не зная. Ничии.

— Nem tudom. Senkinek.