— Дали вулканите са угаснали или действуват — за нас това няма значение — каза географът. — За нас важното е планината. Тя не се променя.

— Számunkra teljességgel mindegy, hogy egy vulkán kialudt-e, vagy működik — felelte a geográfus. — Nekünk csak a hegy számít. Az pedig nem változik.

— Но какво значи „ефемерно“? — повтори пак малкият принц, който никога през живота си не оставяше да не му се отговори, щом е задал някой въпрос.

— De mit jelent az, hogy „múlékony”? — makacskodott a kis herceg, mert ha egyszer föltett egy kérdést, nem tágított tőle soha többet.

— Това значи „нещо, което е застрашено от скорошно изчезване“.

— Azt jelenti, hogy előbb-utóbb megsemmisül.

— И моето цветче ли е застрашено от скорошно изчезване?

— Az én virágom előbb-utóbb megsemmisül?

— Разбира се.

— Úgy bizony.

„Моето цветче е ефемерно — каза си малкият принц — и има, само четири бодли, за да се брани срещу целия свят! Д аз го оставих съвсем самичко там!“

„Múlékony a virágom — gondolta a kis herceg —, s mindössze négy tüskéje van, hogy a világtól védekezzék! És én magára hagytam otthon!”

Това беше първата му проява на съжаление. Но той се окуражи:

Most érzett először valami lelkifurdalás-félét. De nyomban összeszedte magát.

— Де ще ме посъветвате да отида? — попита той.

— Mit tanácsol uraságod? — kérdezte. — Milyen bolygót látogassak meg!

— На планетата Земя — отговори му географът. — Тя се ползува с добро име…

— A Földet — felelte a földrajztudós. — Jó híre van…

И малкият принц си отиде, мислейки за своето цветче.

A kis herceg útra kelt, de közben egyre a virágjára gondolt.

XVI

XVI

И тъй седмата планета беше Земята.

A hetedik bolygó tehát a Föld volt.

Земята не е каква да е планета. В нея се наброяват сто и единадесет крале (като не забравяме, разбира се, и негърските), седем хиляди географи, деветстотин хиляди бизнесмени, седем и половина милиона пияници, триста и единадесет милиона суетни хора, с една дума около два милиарда възрастни.

Ez a Föld nem akármilyen bolygó ám! Van rajta száztizenegy király (beleszámítva természetesen a néger királyokat is), hétezer geográfus, kilencszázezer üzletember, hét és fél millió részeges, háromszáztizenegymillió hiú, vagyis körülbelül kétmilliárd fölnőtt.

За да ви дам представа за размерите на Земята, ще ви кажа, че преди откриването на електричеството трябваше да се поддържа — общо за шестте континента — една истинска армия от четиристотин шестдесет и две хиляди петстотин и единадесет фенерджии за уличното осветление.

Hogy valami fogalmunk legyen a Föld nagyságáról, gondoljuk meg, hogy az elektromosság fölfedezése előtt a hat kontinensen egész hadseregnyi lámpagyújtogatót kellett alkalmazni, szám szerint négyszázhetvenkétezer-ötszáztizenegyet.

Погледнато малко отдалеч — това произвеждаше великолепно впечатление. Движенията на тая армия бяха отмерени, като движенията на оперен балет.

Kissé távolabbról nézve mindez pompás látványt nyújtott. A hadmozdulatok éppolyan szabályozottan folytak, mint egy balett mozgása egy opera színpadán.

Най-напред бе редът на фенерджиите в Нова Зеландия и Австралия. След като запалваха лампите си, отиваха да спят. Тогава влизаха в танца по реда си фенерджиите в Китай и Сибир. След това те също изчезваха в кулисите.

Kezdték az új-zélandi és az ausztráliai lámpagyújtogatók. Meggyújtották a lampionjaikat, aztán aludni mentek. Utána beléptek a táncba a kínai meg a szibériai lámpagyújtogatók; majd ők is eltűntek a kulisszák mögött.

Тогава идеше редът на фенерджиите в Русия и в Индия. Сетне фенерджиите в Северна Америка.

Most került sor az oroszországi és indiai lámpagyújtogatókra. Utánuk az európaiakra és az afrikaiakra. Aztán a dél-amerikaiakra. Aztán az észak-amerikaiakra.

И никога не сбъркваха реда за излизането си на сцената. То беше величаво.

És sosem vétették el színre lépésük rendjét. Nagyszerű volt!

Единствени фенерджията на едничкия уличен фенер на Северния полюс и неговият събрат на едничкия уличен фенер на Южния полюс водеха живот на безделие и безгрижие: те работеха само дваж в годината.

Mindössze két lámpagyújtogató élt henyén és nemtörődöm módra: az Északi-sark egyetlen lámpájának gyújtogatója, valamint kartársa, a Déli-sark egyetlen lámpájáé. Ők évente csupán kétszer dolgoztak.

XVII

ХVII

Когато човек иска да бъде духовит, случва се да излъже мъничко. Аз не бях съвсем честен, когато ви разправях за фенерджиите на уличните фенери. Ония, които не познават нашата планета, ще имат може би поради това невярна представа за нея. Хората заемат твърде малко място на Земята.

Ha az ember mindenáron szellemes akar lenni, megesik, hogy egy kicsit elveti a sulykot. Én sem voltam egészen szavahihető, amikor a lámpagyújtogatókról beszéltem. Így aztán félő, hogy hamis fogalmat adok bolygónkról azoknak, akik nem ismerik. Az emberek ugyanis igenigen kevéske helyet foglalnak el a Földön.

Ако двата милиарда жители, които населяват Земята, стояха прави и малко сгъстени, както на митинг, те спокойно биха се сместили на някой градски площад, дълъг двадесет и широк двадесет мили. Цялото човечество може да се струпа върху най-малкия остров в Тихия океан.

Ha a Föld kétmilliárd lakosa kissé szorosabban egymás mellé állna, olyasformán, mint például egy futballmeccsen, könnyen elférne egy húszezer négyzetméternyi téren. Az egész emberiséget össze lehetne zsúfolni a Csendes-óceán legparányibb kis szigetére.

Разбира се, възрастните няма да ви повярват. Те си въобразяват, че заемат много място. Те смятат, че имат голямо значение като баобабите. Затуй вие ще ги посъветвате да направят сметка. Те обожават цифрите и това ще им хареса. Но вие не си губете времето с това ученическо наказание. Безполезно е. Вие имате доверие в мене.

A fölnőttek ezt persze nem hinnék el. Ők igen nagy helyet tulajdonítanak maguknak. Azt képzelik magukról, hogy tekintélyesek, akár a majomkenyérfák. Föl lehet szólítani őket: tessék, számoljanak. Ez tetszeni fog nekik, mert imádják a számokat. De ne vesztegessétek az időtöket ilyen föladatra. Fölösleges. Inkább higgyetek nekem.

Така, щом стъпи на Земята, малкият принц бе много изненадан, че не видя никого. Дори се уплаши да не е сбъркал планетата, но в тоя миг едно търкалце с лунен цвят мръдна в пясъка.

A kis herceg tehát, amint földet ért, alaposan meglepődött, hogy egy teremtett lelket sem lát. Már-már attól félt, elvétette a bolygót, amikor a homokban megmozdult előtte egy holdszínű gyűrű.

— Добър вечер — рече за всеки случай малкият принц.

— Jó éjszakát! — mondta a kis herceg, csak úgy találomra.

— Добър вечер — рече змията.

— Jó éjszakát! — felelte a kígyó.

— Върху коя планета съм паднал? — попита малкият принц.

— Melyik bolygóra estem? — kérdezte a kis herceg.

— Върху Земята, в Африка — отговори змията.

— A Földre, Afrikában — felelte a kígyó.

— Ах! … Значи на Земята няма никой?

— Ó… Hát senki sincs a Földön?

— Тук е пустиня. В пустините няма никой. Земята е голяма — каза змията.

— Ez itt a sivatag. A sivatagban nincs senki. De a Föld nagy — mondta a kígyó.

Малкият принц седна на един камък и дигна очи към небето:

A kis herceg leült egy kőre, és szemét az égre emelte.

— Питам се — рече той — дали звездите не са осветени, за да може всеки човек да намери някой ден своята звезда. Виж моята планета. Тя е точно над нас… Но колко е далеч!

— Nem tudom — mondta —, nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok, hogy egy napon mindenki megtalálhassa a magáét. Nézd csak, az ott az én bolygóm. Éppen fölöttünk… De milyen messze van!

— Тя е хубава — каза змията. — За какво си дошъл тук?

— Szép csillag — mondta a kígyó. — Mit keresel itt?

— Имах неприятности с едно цвете — отвърна малкият принц.

— Nézeteltérésem támadt egy virággal — mondta a kis herceg.

— А-а! — рече змията.

— Hajaj! — mondta a kígyó.

И млъкнаха.

És sokáig hallgattak.

— Де са хората? — обади се най-сетне малкият принц. — В пустинята човек се чувствува малко самотен…

— Hol vannak az emberek? — kérdezte később a kis herceg. — Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember.

— Човек е самотен и между хората — каза змията.

— Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem — mondta a kígyó.

Малкият принц й отправи дълъг поглед:

A kis herceg hosszasan szemügyre vette.

— Ти си чудновато животно — каза й най-сетне той. — Тъничка колкото един пръст…

— Furcsa jószág vagy, vékony, mint az ujjam…

— Но съм по-могъща от пръста на цар — рече змията.

— De bármilyen király ujjánál hatalmasabb — mondta a kígyó.

Малкият принц се усмихна:

A kis herceg elmosolyodott.

— Ти не си много могъща… ти дори нямаш крака… ти не можеш дори да пътешествуваш…

— Nem mondhatnám, hogy nagyon hatalmas vagy, hiszen még lábad sincs… utazni se tudsz.

— Аз мога да те отнеса по-надалеч, отколкото всеки кораб — каза змията.

— De nincs az a hajó, amelyik messzebbre bírna vinni, mint én — mondta a kígyó.

Тя се нави около глезена на малкия принц като златна гривна:

Azzal, mint egy aranypánt, a kis herceg bokájára tekeredett.

— Всеки, когото досегна, го възвръщам на земята, от която е дошъл — добави тя. — Но ти си чист и идеш от една звезда…

— Akit én megérintek, azt visszaadom a földnek, ahonnét származik — mondta. — Te azonban tiszta vagy, és egy csillagról jöttél.

Малкият принц не отговори нищо.

A kis herceg nem felelt.

— Жал ми е за тебе, ти си толкова слаб върху тая земя от гранит. Някой ден, ако много ти домъчнее за твоята планета, мога да ти помогна. Аз мога…

— Olyan gyönge vagy ezen a gránit Földön, hogy megesik rajtad a szívem. Ha egy szép napon majd nagyon visszavágyol a bolygódra, segíthetek rajtad. Mert én…

— О! Много добре разбрах — рече малкият принц, — но защо през всичкото време ти говориш със загадки?

— Ó! — mondta a kis herceg. — Értem, nagyon is értem. De miért beszélsz mindig rejtélyekben?

— Аз разрешавам всички загадки — каза змията.

— Valamennyit megfejtem — mondta a kígyó.

И млъкнаха.

És hallgattak utána tovább.

XVIII

XVIII

Малкият принц прекоси пустинята и видя само едно цветче. Едно цветче с три листенца, едно съвсем незначително цветче…

A kis herceg nekivágott a sivatagnak, de nem találkozott, csak egy virággal. Egy háromszirmú, semmi kis virággal.

— Добър ден. — каза малкият принц.

— Jó napot! — mondta a kis herceg.

— Добър ден — каза цветчето.

— Jó napot! — mondta a virág.

— Де са хората? — попита учтиво малкият принц.

— Hol vannak az emberek? — kérdezte udvariasan a kis herceg.

Цветчето бе видяло един керван, който бе минал някога край него.

A virág látott egyszer egy bandukoló karavánt.

— Хората ли? Мисля, че има шест-седем души. Видях ги преди години. Но никога не се знае де са. Тях вятърът ги носи. Те са лишени от корени и това им пречи.

— Az emberek? Van belőlük, azt hiszem, hat vagy hét. Évekkel ezelőtt láttam őket. De sosem lehet tudni, hol-merre vannak. Viszi, sodorja őket a szél. Nagy baj nekik, hogy nincs gyökerük.

— Сбогом — рече малкият принц.

— Viszontlátásra — mondta a kis herceg.

— Сбогом — каза цветчето.

— Viszontlátásra — mondta a virág.

XIX

XIX

Малкият принц се изкачи на една висока планина. Единствените познати нему планини бяха трите вулкана, които стигаха до коляното му. А угасналият вулкан му служеше за столче. И затуй малкият принц си рече: „От такава висока планина ще видя наведнъж цялата планета и всички хора…“ Но не видя нищо друго освен острите скали на един връх.

A kis herceg fölkapaszkodott egy hegyre. Életében nem látott még más hegyet, mint a három vulkánját, de azok éppen csak a térdéig értek. A kialudt vulkánját zsámolynak használta. „Egy ekkora hegyről — gondolta — egyetlen szempillantással látni fogom az egész bolygót meg az összes embert.” De nem látott egyebet, mint tűhegyes sziklacsúcsokat.

— Добър ден — каза за всеки случай той.

— Jó napot! — mondta találomra.

— Добър ден… добър ден… добър ден… — отвърна ехото.

— Jó napot!… Jó napot!… Jó napot!… — válaszolta a visszhang.

— Кои сте вие? — рече малкият принц.

— Ki vagy? — kérdezte a kis herceg.

— Кои сте вие… кои сте вие… кои сте вие… — отвърна ехото.

— Ki vagy… ki vagy… ki vagy… — felelte a visszhang.

— Бъдете мои приятели, аз съм сам — каза той.

— Légy a barátom, olyan egyedül vagyok — mondta.

— Аз съм сам… аз съм сам… аз съм сам… — отвърна ехото.

— Egyedül vagyok… egyedül vagyok… egyedül vagyok — felelte a visszhang.

„Каква странна планета — помисли си той. — Цялата суха, цялата с остри върхове и цялата солена.

„Milyen furcsa bolygó! — gondolta a kis herceg. — Milyen száraz, milyen hegyes, milyen sós.

И хората нямат въображение. Те повтарят, каквото им се каже… На моята планета аз имах едно цветче: то винаги първо заговорваше…“

És az embereknek nincs semmi képzelőtehetségük. Folyton csak azt szajkózzák, amit mondanak nekik… Nekem otthon volt egy virágom: mindig ő kezdte a beszélgetést…”

XX

ХX

Но случи се така, че след като дълго бе вървял сред пясъците, скалите и снеговете, малкият принц намери най-сетне един път. А пътищата винаги водят при хората.

Egy szép napon aztán, miután sokáig vándorolt homokon, sziklákon, havon keresztül, a kis herceg végre rábukkant egy útra. És az utak mind az emberekhez vezetnek.

— Добър ден — каза той.

— Jó napot! — mondta.

Беше стигнал до градина с цъфнали рози.

Virágzó rózsakert előtt állt.

— Добър ден — казаха розите.

— Jó napot! — mondták a rózsák.

Малкият принц ги погледна. Всички приличаха на неговото цветче.

A kis herceg csak nézte őket. Mind olyanok voltak, mint a virágja.

— Кои сте вие? — попита ги той смаян.

— Kik vagytok? — kérdezte meghökkenten.

— Ние сме рози — казаха розите.

— Rózsák vagyunk — felelték a rózsák.

— А! — рече малкият принц.

— Ó! — mondta a kis herceg.

И се почувствува много нещастен. Неговата роза му казваше, че тя е единствена от тоя род в цялата вселена. А ето, че тук, само в една градина, имаше пет хиляди такива, всичките като нея!

És nagyon boldogtalannak érezte magát. Neki a virágja azt mesélte, hogy sehol a világon nincsen párja; és most ott volt előtte ötezer, szakasztott ugyanolyan, egyetlen kertben!

„Ако види това — каза си той, — тя ще бъде много обидена… Ще почне да кашля много силно и ще се престори, че умира, за да не изглежда смешна. А пък аз ще бъда длъжен да се преструвам, че се грижа за нея като болна, защото иначе, за да унижи и мене, тя наистина би се оставила да умре…..“

„Hogy bosszankodnék, ha látná! — gondolta. — Iszonyatosan köhécselne, és úgy tenne, mint aki a halálán van, csak hogy nevetségessé ne váljék. Nekem pedig úgy kellene tennem, mintha ápolnám; különben még valóban meghalna, csak hogy megszégyenítsen…”

А след малко си каза: „Аз се смятах богат, защото имам едно-единствено в света цветче, а съм притежавал една обикновена роза. Това и трите вулкана, високи до коляното ми, единият от които е угаснал може би завинаги — с всички тия неща аз не съм никакъв голям принц…“

És utána még ezt gondolta: „Azt hittem, gazdag vagyok, van egy párjanincs virágom; és lám, nincs, csak egy közönséges rózsám. Ezzel meg a három térdig érő vulkánommal, melyek közül az egyik talán egyszer s mindenkorra kialudt, igazán nem vagyok valami híres nagy herceg…”

И легнал на тревата, той заплака.

Lefeküdt a fűbe, és sírni kezdett.

XXI

XXI

Тъкмо тогава се яви лисицата.

Akkor jelent meg a róka.

— Добър ден — каза лисицата.

— Jó napot! — mondta a róka.

— Добър ден — отговори учтиво малкият принц и се обърна, но не видя нищо.

— Jó napot! — felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de nem látott senkit.

— Аз съм тук, под ябълковото дърво…

— Itt vagyok az almafa alatt — mondta a hang.

— Коя си ти? — каза малкият принц. — Ти си много хубава…

— Ki vagy? — kérdezte a kis herceg. — Csinosnak csinos vagy…

— Аз съм лисица — рече лисицата.

— Én vagyok a róka — mondta a róka.

— Ела да играеш с мене — предложи й малкият принц. — Толкова ми е тъжно…

— Gyere, játsszál velem — javasolta a kis herceg. — Olyan szomorú vagyok…

— Не мога да играя с тебе — каза лисицата. — Аз не съм опитомена.

— Nem játszhatom veled — mondta a róka. — Nem vagyok megszelídítve.

— Ах, извинявай — рече малкият принц.

— Ó, bocsánat! — mondta a kis herceg.