Bet viņš neatbildēja uz manu jautājumu. Viņš tikai noteica:

De ő nem felelt a kérdésemre. Egyszerűen csak ennyit mondott:

— Ūdens var būt labs arī sirdij…

— Néha a szívnek is jó a víz…

Es nesapratu viņa atbildi un klusēju… Es labi zināju, ka nevajag viņu iztaujāt.

Nem értettem a válaszát, de nem szóltam többet. Tudtam, hogy őt sosem szabad faggatni.

Mazais princis bija noguris. Viņš apsēdās. Es apsēdos viņam blakus. Un pēc klusuma brīža viņš vēl piebilda:

Elfáradt. Leült. Én melléje ültem. Akkor némi csönd után azt mondta:

— Zvaigznes ir tik skaistas, pateicoties puķei, kuru nevar redzēt…

— A csillagok szépek. Attól, hogy van rajtuk egy láthatatlan virág…

Es atbildēju: “Protams,” — un klusēdams uzlūkoju mēness apmirdzētās smilšu krokas.

Olyasmit feleltem, hogy „persze, persze”, aztán szótlanul bámultam a holdfényben a homok redőit.

— Tuksnesis ir skaists, — mazais princis ierunājās.

— A sivatag is szép — tette hozzá.

Tas bija tiesa. Aizvien esmu mīlējis tuksnesi. Tu sēdi uz kādas smilšu kāpas. Nekas nav redzams. Un tomēr klusumā kaut kas staro.

Igaza volt. Mindig szerettem a sivatagot. Az ember leül egy homokdombra. Nem lát semmit. Nem hall semmit. Valami mégis csöndesen sugárzik…

— Tuksnesis slēpj sevī kādu aku, un tas padara to skaistu, — teica mazais princis.

— Az teszi széppé a sivatagot — mondta a kis herceg —, hogy valahol egy kutat rejt…

Es biju pārsteigts, jo pēkšņi izpratu šo dīvaino smilšu starošanu. Kad biju zēns, es dzīvoju kādā vecum vecā mājā, par kuru teika stāstīja, ka tajā esot apslēptas bagātības. Protams, neviens nekad tās nebija uzgājis, nebija pat meklējis. Bet tās apbūra visu šo māju. Mana māja savas sirds dziļumos glabāja kādu noslēpumu…

Meglepődtem, mert egyszerre megértettem a homoknak ezt a titokzatos sugárzását. Gyerekkoromban egy régi házban laktam; a legenda szerint valahol kincs volt elásva benne. Igaz, soha senki nem jött a nyomára; meglehet, nem is kereste soha senki. Mégis elvarázsolta az egész házat. Titkot rejtett valahol a szíve mélyén…

— Jā, — es teicu mazajam princim, — vienalga, vai tā būtu māja vai zvaigznes, vai tuksnesis, to, kas piešķir tiem skaistumu, mēs neredzam!

— Igen — mondtam a kis hercegnek —, akár egy házról van szó, akár a csillagokról, akár a sivatagról: ami széppé teszi őket, az láthatatlan.

— Es esmu ļoti apmierināts, — viņš sacīja, — ka tu esi vienis prātis ar manu lapsu.

— Örülök neki, hogy egy véleményen vagy a rókámmal — mondta a kis herceg.

Pēc tam mazais princis aizmiga, es paņēmu viņu savās rokās un atkal devos ceļā. Es biju satraukts. Man šķita, ka nesu kādu trauslu dārgumu. Man pat šķita, ka uz zemes nekas vairs nevar būt trauslāks.

És mert elaludt, a karomba vettem, és úgy folytattam utamat. Meghatottságot éreztem: mintha törékeny kincset vittem volna. Sőt, mintha törékenyebb dolog egyáltalán nem is lett volna a Földön.

Es apskatīju mēness gaismā viņa bālo pieri, viņa aizvērtās acis, matu šķipsnas, kas plīvoja vējā, un es teicu sev: “Še es redzu tikai čaulu. Pats nozīmīgākais nav saredzams…”

Néztem a holdvilágban ezt a sápadt homlokot, ezt a csukott szempárt, ezeket a szélben meg-megrezdülő aranyfürtöket, és azt gondoltam magamban: „Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan…”

Un, tā kā viņa lūpas bija pavērtas vieglā smaidā, es vēl sacīju sev: “Raugoties šai iemigušajā mazajā princī, mani visvairāk aizkustina viņa uzticība kādai puķei, rozes tēls, kas staro viņā kā lampas liesma pat tad, kad viņš ir aizmidzis…” Un man viņš izlikās vēl trauslāks. Lampas ir ļoti jāsargā: viena vēja brāzma tās var izdzēst…

S mivel nyitott ajkai körül valami mosolyféle derengett, még ezt is gondoltam: „Ebben az alvó kis hercegben a legjobban a virágjához való hűsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor is úgy ragyog benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik…” És ettől még törékenyebbnek tűnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa őket…

Un tā iedams, es rītausmā uzgāju aku.

Mentem, mentem, és hajnalban rábukkantam a kútra.

XXV

XXV

— Cilvēki, — sacīja mazais princis, — sakāpj ātrvilcienos, bet viņi paši vairs nezina, ko meklē. Tad nu viņi uztraucas un riņķo kā karuselī…

— Az emberek — mondta a kis herceg — gyorsvonatokon zötykölődnek, de már nem tudják, mit keresnek. Erre elkezdenek ágálni, és csak forognak körbe-körbe…

Un vēl viņš piebilda:

Aztán még hozzátette:

— Nav taču vērts…

— Nem éri meg…

Aka, kuru mēs uzgājām, nelīdzinājās Sabārās tuksneša akām. Sahāras tuksneša akas parasti ir smiltīs izraktas bedres. Turpretī šī bija īsta lauku ciemata aka. Bet, tā kā še nebija nekāda ciemata, tad man likās, ka es sapņoju.

A kút, amit találtunk, nem hasonlított a szaharai kutakhoz. A szaharai kutak egyszerűen homokba ásott lyukak. Ez meg olyan volt, mint egy falusi kút. Holott falunak nyoma sem volt, úgyhogy azt hittem, káprázik a szemem.

— Cik dīvaini, — teicu mazajam princim, — viss ir kārtībā: grieztuve, virve un spainis…

— Nem furcsa? — mondta a kis herceg. — Minden készen van: csiga, vödör, kötél…

Viņš iesmējās, pieskārās virvei un sāka griezt grieztuvi. Tā ievaidējās kā vecs vēja rādītājs, kad pēc ilga laika atkal sāk pūst vējš.

Nevetett, megfogta a kötelet, megmozgatta a csigát. A csiga nyikorgott, mint egy öreg szélkakas, ha hosszú szünet után fölébred a szél.

— Vai dzirdi, — teica mazais princis, — mēs atmodinājām šo aku, un tā dzied…

— Hallod? — mondta a kis herceg. — Fölébresztjük a kutat, ő meg énekel…

Es negribēju, ka viņš piepūlas.

Nem akartam, hogy megerőltesse magát.

— Ļauj man, — es sacīju, — tas tev par smagu.

— Hagyd, majd én — mondtam. — Neked ez túl nehéz.

Lēnām izvilku spaini un stabili noliku to uz akas mūra malas. Manās ausīs skanēja grieztuves dziesma, un ūdenī, kas vēl arvien virmoja, es redzēju mirgojam sauli.

Lassan fölvontam a vödröt a káváig. Ráállítottam a kávára, jó szilárdan. Fülemben még tartott a csiga éneke; a vödörben még remegett a víz, és benne, láttam, ott remegett a nap.

— Man ļoti gribas dzert šo ūdeni, — teica mazais princis, — dod man dzert…

— Éppen erre a vízre szomjazom — mondta a kis herceg. — Adj innom…

Un es sapratu, ko viņš bija meklējis!

Egyszerre megértettem, hogy mit keresett!

Es pacēlu spaini pie viņa lūpām. Acis aizvēris, viņš dzēra. Tas bija tik skaisti kā svētkos. Šis ūdens bija pavisam kas cits nekā barība. To bija radījis gājiens zem zvaigznēm, grieztuves dziesma un manu roku spēks. Sirdij tas bija kā dāvana.

Ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan volt ez, mint egy ünnep. Ez a víz más volt, több volt puszta italnál. A csillagok alatti vándorlásból született, a csiga énekéből, a karom megfeszített erejéből. Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék.

Kad biju mazs zēns, mirdzošā ziemassvētku eglīte, pusnakts mesas mūzika, mīļie smaidi tāpat piešķīra mirdzumu Ziemassvētku dāvanai, ko es saņēmu.

Mikor gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa fénye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa.

— Uz tavas planētas, — teica mazais princis, — cilvēki audzē piectūkstoš rožu vienā paša dārzā… un neatrod to, ko meklē.

— Nálatok — mondta a kis herceg — az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.

— Viņi neatrod, — es piekritu.

— Nem találják meg — mondtam.

— Un tomēr to, ko viņi meklē, var atrast vienā pašā rozē vai ūdens lāsē…

— Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák…

— Protams, — es atbildēju. —

— Minden bizonnyal — feleltem.

Un mazais princis piebilda:

— Acis ir neredzīgas. Jāmeklē ar sirdi.

— Csakhogy a szem vak — tette hozzá a kis herceg. — A szívünkkel kell keresni.

Es biju padzēries. Es dziļi ieelpoju. Smiltis rītausmā iegūst medus krāsu. Biju laimīgs arī par to. Kādēļ man jāskumst…

Én is ittam. Megkönnyebbültem tőle. Mikor a nap fölkel, mézszíne van a homoknak. Most ennek a mézszínnek is örültem. Miért is ért utol aztán a szenvedés…

— Tev ir jātur dotais solījums, — klusu teica mazais princis, kas atkal bija apsēdies man blakus.

— Meg kell tartanod, amit ígértél — mondta szelíden a kis herceg, és már újra ott ült mellettem.

— Kāds solījums?

— Mit ígértem?

— Atceries… par uzpurnīti manam jēriņam… man taču jāatbild par šo puķi!

— Tudod… szájkosarat a bárányomnak… hiszen felelős vagyok a virágomért!

Es izvilku no kabatas savus zīmējumus. Mazais princis tos ieraudzīja un teica smiedamies:

Előszedtem a zsebemből a rajzaimat. A kis herceg rájuk pillantott, és elnevette magát.

— Tavi baobabi mazliet līdzinās kāpostiem…

— Ó, a majomkenyérfáid! — mondta. — Mint a káposztafejek…

— O! Un es tik ļoti lepojos ar saviem baobabiem!

— Ugyan! Pedig olyan büszke voltam a majomkenyérfáimra!

— Tava lapsa… viņas ausis… tās mazliet atgādina ragus… un tās ir pārāk garas!

— A rókád meg… a fülei… inkább mintha szarvak volnának… meg aztán túl nagyok is!

Un viņš atkal smējās.

És megint nevetett.

— Tu esi netaisns, mazo zēn, es taču protu zīmēt vienīgi boa čūskas no iekšpuses un ārpuses.

— Igazságtalan vagy, barátocskám; megmondtam, hogy nem tudok egyebet rajzolni, mint nyitott meg csukott óriáskígyót.

— Tas nekas, — viņš mierināja, — bērni sapratīs.

— Semmi hiba — mondta. — A gyerekek megértik.

Tad es uzzīmēju uzpurnīti. Sirds man sažņaudzās, atdodot to mazajam princim.

Rajzoltam hát egy szájkosarat. És elszorult a szívem, ahogy átnyújtottam neki.

— Tev ir kaut kas padomā, ko es nezinu…

— Neked valami titkos terved van…

Bet viņš neatbildēja.

Nem felelt. Azt mondta:

Viņš teica:
— Zini… rīt paies gads, kopš esmu nokļuvis uz Zemes…

— Tudod… holnap lesz egy éve, hogy a Földre estem…

Brīdi klusējis, mazais princis piemetināja:

Majd némi szünet után:

— Es nokritu pavisam netālu no šīs vietas…

— Egészen közel ide…

Un viņš nosarka.

Elpirult.

Un atkal, īsti nezinu, kādēļ, bet mani māca dīvainas bažas. Tomēr es pajautāju:

S engem, magam sem tudom, miért, elfogott valami sötét szomorúság.

— Tātad tai rītā pirms astoņām dienām, kad es ar tevi iepazinos, tu nepastaigājies vis nejauši gluži viens tūkstošiem jūdžu tālu no apdzīvotiem apgabaliem? Tātad tu esi atgriezies sava kritiena vietā?

Egyszerre fölötlött bennem egy kérdés:
— Akkor hát egy hete reggel, amikor megismertelek, nem csak úgy véletlenül kószáltál itt, egyszál-egyedül, ezer mérföldnyire minden lakott helytől? Oda akartál visszamenni, ahová leestél?

Mazais princis atkal nosarka.

A kis herceg újra elpirult.

Es vilcinādamies piebildu:

Én pedig habozva hozzátettem:

— Varbūt tieši tādēļ, ka aprit gads?…

— Csak nem az évforduló miatt?

Mazais princis atkal nosarka. Viņš nekad neatbildēja uz jautājumiem, bet, kad cilvēks nosarkst, tas taču nozīmē “jā”.

A kis herceg még jobban elpirult. Felelni nem felelt a kérdéseimre; de ha valaki elpirul, az ugye azt jelenti, hogy „igen”.

— Ai! Man bail… — es teicu.

— Ó — mondtam neki —, attól félek…

Bet viņš man atbildēja:

Azt felelte:

— Tev tagad ir jāstrādā. Tev jādodas pie savas mašīnas. Es tevi gaidīšu še. Atnāc rītvakar…

— Neked most dolgoznod kell. Vissza kell menned a gépedhez. Itt várlak majd, gyere vissza holnap este…

Bet tas mani nenomierināja. Es atcerējos lapsu. “Ja jūs esat ļāvuši sevi pieradināt, var gadīties, ka būs mazliet jāraud.”

Én azonban nyugtalan maradtam. Eszembe jutott a róka. Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele…

XXVI

XXVI

Blakus akai atradās veca akmens mūra drupas. Kad nākamās dienas vakarā es atgriezos no darba, jau no tālienes ieraudzīju savu mazo princi sēžam uz mūra un šūpojam kājas. Es dzirdēju, ka viņš runā:

A kút mellett romladozó kőfal húzódott. Mikor másnap este, munkám után visszajöttem, már messziről észrevettem a kis herceget: lábát lógatva fönt ült a fal tetején. És hallottam, hogy beszél valakivel.

— Vai tad tu neatceries? — viņš teica. Tas nebija šeit!

— Hát nem emlékszel rá? — mondta. — Nem egészen itt volt!

Acīm redzot, viņam kāds atbildēja, jo viņš iebilda:

Erre egy másik hang felelhetett neki valamit, mert ő megint erősködni kezdett:

— Jā, jā, šī ir gan tā diena, bet nav īsti tā vieta…

— Igen, igen! A napja ma van, de a helye nem egészen ez…

Es soļoju uz mūra pusi. Taču neredzēju un nedzirdēju neviena cita. Un tomēr mazais princis atkal teica:

Mentem tovább a fal felé. Kívüle még mindig nem láttam, nem hallottam senkit. Ő azonban tovább vitatkozott:

— Protams. Tu redzēsi, kur smiltīs sākas manas pēdas. Tev tikai mani tur jāgaida. Es būšu šonakt tur.

— …Úgy bizony. Nézd csak meg, hol kezdődik a nyomom a homokban. És csak várj rám. Ma éjszaka ott leszek.

Atrados divdesmit metru attālumā no mūra, bet vēl arvien neko neredzēju.

Már csak húszméternyire voltam a faltól, de még most sem láttam semmit.

Pēc klusuma brīža mazais princis jautāja:

A kis herceg egy darabig hallgatott, aztán azt kérdezte:

— Vai tev ir laba inde? Vai tu esi pārliecināta, ka neliksi man ilgi mocīties?

— Jó mérged van? Biztos vagy benne, hogy nem fogok sokáig szenvedni?

Es apstājos, sirds man sažņaudzās, bet arvien vēl neko nesapratu.

Megtorpantam, elszorult a szívem, de még mindig nem értettem a dolgot.

— Tagad ej projām, — viņš teica, — es gribu kāpt zemē!

— Most pedig menj el — mondta a kis herceg. — Le akarok jönni innét!

Tad es paskatījos uz mūra pakāji un salēcos! Pretim mazajam princim tur bija izslējusies viena no tām dzeltenajām čūskām, kas var nogalināt trīsdesmit sekundēs.

Erre magam is a fal tövébe néztem, hirtelen hőköléssel. Mert egy kígyó ágaskodott ott a kis herceg felé, egyike azoknak a sárga kígyóknak, amelyek harminc másodperc alatt végeznek az emberrel.

Izrāvis no kabatas revolveri, es sāku skriet, bet izdzirdusi troksni, čūska lēnām aiztecēja smiltīs kā gaistoša ūdens strūkliņa un nesteigdamās, ar metālisku švīkoņu ielīda starp akmeņiem.

Kezemet a zsebembe mélyesztettem, hogy előrántsam a revolveremet, és futni kezdtem feléjük; lépteim zajára azonban a kígyó puhán visszaernyedt a homokba, olyasformán, mint egy szökőkút elhaló sugara, és sietség nélkül, fémes kis nesszel eltűnt a kövek közt.

Es nonācu pie mūra tieši laikā, lai satvertu rokās savu mazo princi, kas bija bāls kā sniegs.

Épp jókor értem a falhoz, hogy a butácska hercegecskét fölfogjam a karomban. Sápadt volt, mint a hó.

— Ko tas nozīmē? Tu sarunājies ar čūskām!

— Hát ez meg mi volt? Most már kígyókkal társalkodol?

Es atraisīju viņa zeltīto kaklautu, no kura viņš nekad nešķīrās. Samitrināju viņa deniņus un devu viņam padzerties. Un tagad vairs neuzdrošinājos viņam kaut ko jautāt. Viņš mani nopietni uzlūkoja un apvija savas rokas man ap kaklu. Jutu viņa sirdi, kas sitās kā aizšauts putns. Viņš teica:

Kibontottam aranyszínű sálját, amit örökké a nyaka köré tekerve hordott. Megnedvesítettem a halántékát, és itattam vele pár kortyot. De kérdezni már nem mertem tőle semmit. Komolyan nézett rám, karját a nyakamba fonta. Éreztem a szívét: úgy vert, mint egy meglőtt madáré.

— Es esmu apmierināts, ka tu atradi, kas vainas tavai mašīnai. Tu varēsi atgriezties mājās…

— Örülök neki, hogy sikerült megjavítanod a gépedet. Most aztán hazatérhetsz…

— Kā tu to zini?

— Honnan tudod?

Nupat gribēju pastāstīt, ka tieši tad, kad vairs nebija nekādu cerību, es laimīgi pabeidzu savu darbu!

Éppen azt akartam elújságolni neki, hogy minden várakozás ellenére mégiscsak zöld ágra vergődtem a munkámmal.

Mazais princis neatbildēja uz manu jautājumu, bet tikai noteica:

Nem felelt a kérdésemre. Aztán azt mondta:

— Arī es šodien atgriezīšos mājās…

— Én is hazamegyek ma… —

Brīdi vēlāk viņš skumji piebilda:

És szomorkásan hozzátette:

— Tas ir daudz tālāk… un daudz grūtāk…

— De az sokkal messzebb van… és sokkal nehezebb…

Nojautu, ka notiek kaut kas neparasts. Es apskāvu viņu kā mazu bērnu, un tomēr man likās, ka viņš krīt bezdibenī un es viņu nevaru noturēt…

Éreztem, hogy valami rendkívüli dolog történik. Úgy szorítottam a karomba, mint egy gyereket; közben mégis olyan volt, mintha függőlegesen elfolynék valami szakadékba, és én mit sem tehetek, hogy visszatartsam…

Viņa skatiens bija nopietns, tālu aizklīdis:

Tekintete komoly volt, és valahol a messzeségben járt.

— Man ir tavs jēriņš. Un man ir kaste jēriņam. Un man ir uzpurnītis… 

— Mim van? A bárányod. Meg a bárány ládája. Meg a szájkosár…

Un mazais princis skumji pasmaidīja.

Szomorúan elmosolyodott.

Es ilgi gaidīju. Jutu, ka viņš pamazām atgūst drosmi.

Vártam, hosszan, sokáig. Éreztem, hogy lassacskán átmelegszik.

— Mazulīt, vai tu nobijies?

— Kedves kis barátom, te féltél…

Protams, viņam bija bail. Bet viņš klusi iesmējās:

Igen, félt, de még mennyire félt! Hanem azért szelíden fölnevetett.

— Šovakar man būs vēl vairāk bail…

— Este sokkal jobban fogok félni…

Atkal mani stindzināja priekšnojauta par kaut ko nenovēršamu. Un es sapratu — man būs grūti samierināties ar domu, ka nekad vairs nedzirdēšu mazā prinča smieklus. Tie man bija kā aka tuksnesī.

Megint belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. És tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.