bet brīdi padomājis, piebilda:

Némi tűnődés után azonban hozzátette:

— Ko nozīmē “pieradināt”?

— Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

— Tu neesi šejienietis, — teica lapsa, — ko tu meklē?

— Te nem vagy idevalósi — mondta a róka. — Mit keresel?

— Es meklēju cilvēkus, — atteica mazais princis. — Ko nozīmē “pieradināt”?

— Az embereket keresem — mondta a kis herceg. — Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

— Cilvēkus, — lapsa brīnījās, — viņiem taču ir šautenes, un viņi medī. Tas ir ļoti nepatīkami! Un vēl viņi audzē vistas. Tas ir vienīgais labums. Vai tu meklē vistas?

— Az embereknek — mondta a róka — puskájuk van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel?

— Nē, — atteica mazais princis. — Es meklēju draugus. Ko nozīmē “pieradināt”?

— Nem — mondta a kis herceg. — Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

— Tas ir pārāk aizmirsts jēdziens, — atbildēja lapsa. — Tas nozīmē “nodibināt ciešas saites”…

— Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek — mondta a róka. — Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.

— Nodibināt ciešas saites?

— Kapcsolatokat teremteni?

— Protams, — sacīja lapsa. — Pagaidām tu manās acīs esi tikai mazs zēns, kas līdzīgs simt tūkstošiem citu. Un tu man neesi vajadzīgs. Bet arī es tev neesmu vajadzīga. Tev es esmu tikai lapsa, kas līdzinās simt tūkstošiem citu lapsu. Bet, ja tu mani pieradināsi, mēs būsim vieni otram vajadzīgi. Tu būsi man vienīgais visā pasaule. Es būšu tev vienīgā visā pasaulē.

— Úgy bizony — mondta a róka. — Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz— meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz— meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…

— Es sāku saprast, — teica mazais princis. — Ir kāda puķe… man šķiet, ka viņa mani pieradinājusi…

— Kezdem érteni — mondta a kis herceg. — Van egy virág… az, azt hiszem, megszelídített engem…

— Tas ir iespējams, — atbildēja lapsa. — Uz Zemes viss iespējams…

— Lehet — mondta a róka. — Annyi minden megesik a Földön…

— Nē, tas nebija uz Zemes, — iebilda mazais princis.

— Ó, ez nem a Földön volt — mondta a kis herceg.

Lapsa likās ļoti ieinteresēta:

A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.

— Uz kādas citas planētas?

— Egy másik bolygón?

— Jā.

— Igen.

— Vai uz tās planētas ir arī mednieki?

— Vannak azon a bolygón vadászok?

— Nē.

— Nincsenek.

— Tas ir interesanti. Un vistas?

— Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?

— Nē.

— Nincsenek.

— Nekas pasaulē nav pilnīgs, — nopūtās lapsa.

— Semmi sem tökéletes — sóhajtott a róka.

Bet tad viņa atgriezās pie aizsāktās domas:

De aztán visszatért a gondolatára:

— Mana dzīve ir ļoti vienmuļa. Es medīju vistas, cilvēki medī mani. Visas vistas līdzinās cita citai, un visi cilvēki līdzinās cits citam. Tad nu es mazliet garlaikojos. Bet, ja tu mani pieradināsi, mana dzīve kļūs saules pilna. Es pazīšu soļu troksni, kas atšķirsies no visiem citiem. Pārējie soļi liks man noslēpties zemē, tavējie — kā mūzika aicinās mani ārā no alas.

— Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból.

Un tad vēl — skaties! Vai tu redzi tur to kviešu lauku? Es neēdu maizi. Labība man nav vajadzīga. Labības lauks man neko neatgādina. Un tas ir ļoti skumji! Bet tev ir mati zelta krāsā. Tas būs brīnišķīgi, kad tu būsi mani pieradinājis! Kvieši, kas arī ir zeltaini, man atgādinās tevi, un es iemīlēšu vējā šalcošo druvu…

Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását…

A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.

— Légy szíves, szelídíts meg! — mondta.

— Kész örömest — mondta a kis herceg —, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!

— Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít — mondta a róka. — Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.

— Jó, jó, de hogyan? — kérdezte a kis herceg.

— Sok-sok türelem kell hozzá — felelte a róka. — Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…

Másnap visszajött a kis herceg.

— Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz — mondta a róka. — Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet… Szükség van bizonyos szertartásokra is.

— Mi az, hogy szertartás? — kérdezte a kis herceg.

— Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek — mondta a róka. — Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.

Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:

— Es raudāšu.

— Ó! — mondta a róka. — Sírnom kell majd.

— Tā ir tava vaina, — iebilda mazais princis, — es tev nebūt nevēlēju ļaunu, bet tu pati gribēji, lai es tevi pieradinu…

— Te vagy a hibás — mondta a kis herceg. — Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.

— Protams, — sacīja lapsa.

— Igaz, igaz — mondta a róka.

— Bet tu taču raudāsi! — teica mazais princis.

— Mégis sírni fogsz! — mondta a kis herceg.

— Bez šaubām, — atteica lapsa.

— Igaz, igaz — mondta a róka.

— Tad jau tu neko neiegūsti!

— Akkor semmit sem nyertél az egésszel.

— Es iegūstu gan, — sacīja lapsa, — atceries zeltainos kviešus.

— De nyertem — mondta a róka. — A búza színe miatt. —

Pēc tam viņa piebilda:

Majd hozzáfűzte:

— Ej apraudzīt rozes! Tu sapratīsi, ka tavējā ir vienīgā visā pasaulē. Tu atnāksi no manis ardievoties, un es tev atklāšu kādu noslēpumu.

— Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.

Mazais princis devās apskatīt rozes.

A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.

— Jūs nemaz nelīdzināties manai rozei, jūs vēl neesat nekas, — viņš tām teica. — Neviens jūs nav pieradinājis, un arī jūs neesat nevienu pieradinājušas. Jūs esat tādas pašas, kāda bija mana lapsa. Tā bija līdzīga simtiem tūkstošiem citu. Bet es padarīju viņu par savu draugu, un tagad viņa man ir vienīgā visā pasaulē.

— Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz — mondta nekik. — Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz— meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.

Un rozes jutās ļoti neērti.

A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:

— Jūs esat skaistas, bet tukšas, — vēl viņš tām sacīja. — Jūsu dēļ nevar mirt. Protams, arī mana roze vienkāršam garāmgājējam var likties līdzīga jums. Bet viņa viena pati ir nozīmīgāka par jums visām, jo tieši viņu es laistīju. Tieši viņu es apsedzu ar stikla kupolu. Tieši viņu es aizsargāju no vēja. Tieši viņas dēļ es nogalināju kāpurus (izņemot divus trīs, lai būtu tauriņi). Es klausījos, kā viņa gaudās vai lielījās, es dzirdēju pat to, kā viņa klusēja. Jo viņa ir mana roze.

— Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

Tad mazais princis atgriezās pie lapsas.

Azzal visszament a rókához.

—Ardievu, — viņš teica.

— Isten veled — mondta.

— Ardievu, — sacīja lapsa. — Lūk, mans noslēpums, tas ir ļoti vienkāršs: īsti mēsredzam tikai ar sirdi. Būtiskais nav acīm saredzams.

— Isten veled — mondta a róka. — Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

— Būtiskais nav acīm saredzams, — atkārtoja mazais princis, lai neaizmirstu.

— Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan — ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

— Tieši tas laiks, ko tu veltīji savai rozei, padara šo rozi tik nozīmīgu.

— Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.

— Tieši tas laiks, ko es veltīju savai rozei… — atkārtoja mazais princis, lai neaizmirstu.

— Az idő, amit a rózsámra vesztegettem… — ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

— Cilvēki ir aizmirsuši šo patiesību, — sacīja lapsa, — bet tev nevajag to aizmirst. Tev vienmēr jābūt atbildīgam par tiem, ko esi pieradinājis. Tev jāatbild par savu rozi…

— Az emberek elfelejtették ezt az igazságot — mondta a róka. — Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért…

— Man jāatbild par savu rozi… — atkārtoja mazais princis, lai paturētu atmiņā.

— Felelős vagyok a rózsámért — ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

XXII

XXII

— Labdien, — sacīja mazais princis.

— Jó napot! — mondta a kis herceg.

— Labdien, — atņēma pārmijnieks.

— Jó napot! — mondta a váltóőr.

— Ko tu še dari? — vaicāja mazais princis.

— Mit csinálsz te itt? — kérdezte a kis herceg.

— Es šķiroju ceļotājus pa tūkstotim, — sacīja pārmijnieks. — Es nosūtu vilcienus, kas tos aizved gan pa labi, gan pa kreisi.

— Rostálom az utasokat, ezresével — mondta a váltóőr. — Hol jobbra küldöm a vonatokat, amik viszik őket, hol meg balra.

Un dārdēdams garām aizjoņoja kāds apgaismots ātrvilciens, ka pārmijnieka būdiņa nodrebēja vien.

És egy kivilágított gyorsvonat rázkódtatta meg mennydörgő robajjal a váltóházat.

— Cik ļoti viņi steidzas, — mazais princis brīnījās. — Ko viņi meklē?

— De sürgős nekik — mondta a kis herceg. — Mit keresnek?

— Pat lokomotīves vadītājs to nezina, — atteica pārmijnieks.

— Azt maga a mozdonyvezető se tudja — mondta a váltóőr.

Un pretējā virzienā aizbrāza otrs apgaismots ātrvilciens.

Ellenkező irányból eldübörgött egy másik kivilágított gyorsvonat.

— Vai viņi jau atgriežas? —jautāja mazais princis.

— Máris visszajöttek? — kérdezte a kis herceg.

— Tie nav tie paši, — sacīja pārmijnieks. — Tā ir maiņa no citurienes.

— Ezek nem ugyanazok — mondta a váltóőr. — Ez egy ellenvonat.

— Vai tad tur, kur viņi bija, viņiem klājās slikti?

— Nem érezték jól magukat ott, ahol voltak?

— Labi ir tur, kur mēs neesam, — atteica pārmijnieks.

— Az ember sosem érzi jól magát ott, ahol éppen van — mondta a váltóőr.

Un aizdārdēja trešais apgaismotais ātrvilciens.

Földübörgött egy harmadik kivilágított gyorsvonat.

— Vai viņi dzenas pakaļ pirmajiem ceļotajiem? — vaicāja mazais princis.

— Ezek az első vonatnak az utasait üldözik? — kérdezte a kis herceg.

— Viņi nedzenas pakaļ nekam, — atteica pārmijnieks. — Viņi vagonos vai nu guļ vai žāvājas. Vienīgi bērni piespieduši deguntiņus pie logu rūtīm.

— Egyáltalán nem üldöznek semmit — mondta a váltóőr. — Alusznak odabent vagy ásítoznak. Csak a gyerekek nyomják az orrukat az ablaküveghez.

— Vienīgi bērni zina, ko viņi meklē, — ieteicās mazais princis. — Viņi ziedo savu laiku lupatu lellei, un tā viņiem kļūst ļoti tuva, bet, ja viņiem to atņem, viņi raud…

— Mert csak a gyerekek tudják, hogy mit keresnek — mondta a kis herceg. — Időt vesztegetnek egy rongybabára, amitől egyszerre nagyon fontos lesz az a rongybaba, és ha elveszik tőlük, sírnak…

— Viņi ir laimīgi, — noteica pārmijnieks.

— Könnyű nekik — mondta a váltóőr.

XXIII

XXIII

— Labdien, — sacīja mazais princis.

— Jó napot! — mondta a kis herceg.

— Labdien, — atbildēja tirgotājs.

— Jó napot! — mondta a kereskedő.

Viņš tirgojās ar uzlabotām tabletēm, kas remdē slāpes. Ja norij vienu šādu tableti, tad veselu nedēļu nav jādzer.

Ez a kereskedő szomjúságoltó labdacsokat árult. Aki hetente egyet bevesz, az többé nem is kíván inni.

— Kādēļ tu tās pārdod? —jautāja mazais princis.

— Hát ezt meg minek árulod? — kérdezte a kis herceg.

— Tas ir ārkārtīgs laika ietaupījums, — teica tirgotājs. — Eksperti to aprēķinājuši. Mēs ietaupām piecdesmit trīs minūtes nedēļā.

— Rengeteg időt lehet megtakarítani vele — felelte a kereskedő. — A tudósok kiszámították: heti ötvenhárom percet!

— Un ko lai dara šais piecdesmit trīs minūtēs?

— És mit csinál az ember azzal az ötvenhárom perccel?

— Ko katrs vēlas…

— Amit akar…

“Ja manā rīcībā būtu piecdesmit trīs minūtes,” mazais princis nodomāja, “es it mierīgi aizstaigātu līdz kādai akai…”

„Én — gondolta a kis herceg —, ha nekem ötvenhárom fölösleges percem volna, szépen elindulnék egy forrás felé…”

ХXIV

ХXIV

Tā bija astotā diena, kopš katastrofas tuksnesī, un klausīdamies stāstu par tirgotāju, es izdzēru pēdējo pilienu no sava ūdens krājuma.

A defektemet követő nyolcadik napon voltunk, és úgy hallgattam a kereskedő históriáját, hogy közben vízkészletem utolsó csöppjeit kortyoltam.

— Tavas atmiņas, protams, ir jaukas, — teicu mazajam princim, — bet es vēl neesmu salabojis lidmašīnu, man vairs nav ko dzert, un arī es būtu laimīgs, ja varētu mierīgi aizstaigāt līdz kādai akai!

— Kétségkívül szépek az emlékeid — mondtam a kis hercegnek —, én azonban még mindig nem javítottam meg a gépemet, viszont innivalóm sincs több, úgyhogy magam is nagyon örülnék neki, ha szépen elindulhatnék egy forrás felé!

— Mana draudzene lapsa… — viņš iesāka.

— Barátom, a róka azt mondta…

— Mīļo zēn, te vairs nav runa par lapsu!

— Édes kis öregem, hagyd már azt a rókát!

— Kādēļ?

— Miért?

— Tādēļ, ka mēs nomirsim aiz slāpēm…

— Mert rövidesen szomjan halunk…

Mazais princis nesaprata manu atzinumu un atbildēja:

Nem értette az okoskodásomat, azt mondta:

— Ir labi, ja tev bijis draugs, pat ja tev jāmirst… Es esmu ļoti apmierināts, ka man bijusi draudzene lapsa…

— Jó az embernek, ha volt egy barátja, még ha rövidesen meg is kell halnia. Én a magam részéről nagyon örülök neki, hogy volt egy róka barátom…

“Viņš neapjauš briesmas,” es nodomāju. “Viņš nekad nav ne izsalcis, ne izslāpis. Viņam pietiek ar mazumiņu saules…”

„Képtelen fölfogni a veszélyt — gondoltam. — Nem volt soha se éhes, se szomjas. Beéri egy kis napfénnyel…”

Bet mazais princis uzlūkoja mani un atbildēja uz manu domu:

Ő azonban rám nézett, úgy felelt a gondolatomra:

— Arī man slāpst… meklēsim aku…

— Én is szomjas vagyok… Keressünk egy kutat…

Noguris atmetu ar roku: nav nekādas jēgas milzīgajā tuksneša plašumā meklēt aku. Tomēr mēs devāmies ceļā.

Csüggedten legyintettem: képtelen vállalkozás vaktában kutat keresni a határtalan sivatagban. De azért mégis elindultunk.

Klusēdami gājām vairākas stundas, līdz uznāca nakts un iemirdzējās zvaigznes. Es tās redzēju kā sapnī, jo pārliecīgo slāpju dēļ man bija viegls drudzis. Mazā prinča vārdi atkal un atkal atausa atmiņā.

Némán vándoroltunk órákon át, aztán leszállt az éjszaka, és sorra fölragyogtak a csillagok. Mintha álomban láttam volna őket: egy kicsit lázas voltam a szomjúságtól. Emlékezetemben ott táncoltak a kis herceg szavai.

— Tev taču arī slāpst? — es viņam jautāju.

— Azt mondtad, te is szomjas vagy? — kérdeztem.