IV

IV

Tā es uzzināju vēl otru svarīgu faktu: mazā prinča dzimtā planēta nav neko lielāka par māju!

Így tudtam meg egy másik fontos dolgot: hogy a bolygó, ahonnét jött, alig nagyobb egy háznál.

Tas mani sevišķi nepārsteidza. Es labi zināju, ka bez lielajām planētām, kā Zeme, Jupiters, Marss, Venēra, kurām ir doti nosaukumi, eksistē vēl simtiem citu, kas reizēm ir tik mazas, ka tās grūti saskatīt pat teleskopā.

Ezen nem is kellett különösebben csodálkoznom. Hiszen tudtam, hogy a nagy bolygókon kívül, amilyen a Föld, a Jupiter, a Mars, a Vénusz, s aminek mind megvan a maga neve, van még száz és száz más bolygó is, és köztük egyik-másik olyan parányi, hogy távcsövön is csak alig-alig lehet kivenni.

Kad astronoms atklāj kādu no tām, viņš apzīmē to ar numuru. Viņš nosauc to, piemēram, par “asteroīdu 3251”.

Ha egy csillagász fölfedezi valamelyiket, név helyett egyszerűen számot ad neki. Például elkereszteli „a 3251. kisbolygó”-nak.

Man ir nopietns iemesls domāt, ka planēta, no kuras ieradās mazais princis, bija asteroīds B 612.

Minden okom megvan rá, hogy azt higgyem: a bolygó, ahonnét a kis herceg jött, a B-612-es kisbolygó.

Šo asteroīdu tikai vienu vienīgu reizi, 1909.gadā, teleskopā ieraudzīja kāds turku astronoms.

Távcsövön ezt a csillagocskát csak egyetlenegyszer észlelték: 1909-ben egy török csillagász.

Toreiz Starptautiskajā astronomu kongresā viņš bija lieliski pierādījis savu atklājumu. Tikai neviens viņam neticēja, jo viņš bija tērpies turku apģērbā. Lūk, tādi ir pieaugušie.

Fölfedezéséről akkor nagy előadást tartott a Nemzetközi Csillagászati Kongresszuson. Öltözéke miatt azonban nem hitt neki senki. Mert ilyenek a fölnőttek.

Laimīgā kārtā asteroīda B 612 reputāciju uzlaboja kāds turku diktators, kas, piedraudot ar nāves sodu, lika savai tautai valkāt eiropiešu tērpus.

A B-612-es kisbolygó hírnevének nagy szerencséjére azonban egy török diktátor utóbb halálbüntetés terhe mellett megparancsolta népének, hogy öltözködjék európai módra.

Astronoms vēlreiz ziņoja par savu atklājumu 1920.gadā, tērpies elegantā frakā. Un šoreiz visi bija ar viņu vienis prātis.

A csillagász 1920-ban megismételte előadását, ezúttal fölöttébb elegáns öltönyben. És ezúttal egyet is értett vele mindenki.

Es pastāstīju jums tik sīki par asteroīdu B 612 un atklāju jums tā numuru vienīgi pieaugušo dēļ. Viņiem patīk skaitļi.

Csak a fölnőttek miatt mesélem el ezeket a részleteket a B-612-es kisbolygóról, és a számát is csak miattuk árultam el; a fölnőttek ugyanis szeretik a számokat.

Kad jūs viņiem stāstāt par kādu jaunu draugu, viņi nekad nepajautās pašu svarīgāko. Viņi nekad jums nevaicās: “Kāda draugam balss? Kādas rotaļas viņam labāk patīk? Vai viņš kolekcionē tauriņus?”

Ha egy új barátunkról beszélünk nekik, sosem a lényeges dolgok felől kérdezősködnek. Sosem azt kérdezik: „Milyen a hangja?” „Mik a kedves játékai?” „Szokott-e lepkét gyűjteni?”

Viņi gan jautā: “Cik viņam gadu? Cik viņam brāļu? Cik viņš sver? Cik nopelna viņa tēvs?” Un tikai tad viņiem liekas, ka viņi to pazīst.

Ehelyett azt tudakolják: „Hány éves?” „Hány testvére van?” „Hány kiló?” „Mennyi jövedelme van a papájának?” És csak ezek után vélik úgy, hogy ismerik.

Ja jūs sakāt pieaugušajiem: “Es redzēju kādu skaistu, rožainu ķieģeļu māju ar ģerānijām uz palodām un baložiem uz jumta…” — viņi nespēj iztēloties šo māju. Viņiem ir jāsaka: “Es redzēju māju, kas maksā simttūkstoš franku.” Tad viņi iesauksies: “Cik skaisti!”

Ha azt mondjuk a fölnőtteknek: „Láttam egy szép házat, rózsaszínű téglából épült, ablakában muskátli, tetején galambok…” — sehogy sem fogják tudni elképzelni ezt a házat. Azt kell mondani nekik: „Láttam egy százezer frankot érő házat.” Erre aztán fölkiáltanak: „Ó, milyen szép!”

Un tā, ja jūs viņiem teiksiet: “Pierādījums mazā prinča esamībai ir tas, ka viņš bija apburošs, ka viņš smējās un ka viņš velējās jēriņu, bet, ja kāds vēlas jēriņu, tad viņš taču eksistē,”— viņi paraustīs plecus un runās ar jums kā ar bērnu.

Ugyanígy, ha azt mondanánk nekik: „Íme a bizonyság arról, hogy a kis herceg létezett: elragadó teremtés volt, és nevetett, és egy bárányt akart; s ha valaki bárányt akar, akkor ez nyilvánvaló bizonyság rá, hogy létezik” — ha ezt mondanánk nekik, vállat vonnának, és gyereknek tartanák az embert.

Bet, ja jūs viņiem teiksiet: “Planēta, no kuras ieradās mazais princis, ir asteroīds B 612,”— tad viņi būs apmierināti un liks jūs mierā ar saviem jautājumiem. Tādi nu reiz viņi ir. Bet nevajag uz viņiem dusmoties. Bērniem jābūt ļoti iecietīgiem pret pieaugušajiem.

Ha ellenben azt mondjuk nekik: „A bolygó, ahonnét jött, a B-612-es kisbolygó” — ez meggyőzi őket, és békén hagynak a kérdéseikkel. Egyszerűen ilyenek; még csak haragudni sem kell rájuk miatta. A gyerekeknek nagyon elnézőknek kell lenniük a fölnőttek iránt.

Bet mēs, kas saprotam dzīvi, mēs, protams, pasmejamies par numuriem! Man labāk patiktu sākt šo stāstu tā, kā sākas visas pasakas. Es tik labprāt sacītu:

De mi, akik megértjük az életet, mi bizony fütyülünk a számokra! Ezt a történetet is a legszívesebben úgy kezdtem volna, mint egy tündérmesét. Ilyesformán:

“Reiz dzīvoja kāds mazs princis uz planētas, kas bija tik tikko lielāka par viņu pašu, un viņam bija vajadzīgs draugs…” Tiem cilvēkiem, kas saprot dzīvi, tas liktos daudz ticamāk.

„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis herceg. Ez a kis herceg egy parányi bolygócskán lakott, olyan parányin, hogy a bolygója alig volt nagyobb nála; ezen a bolygón élt, és nagyon szerette volna, ha van egy jó barátja…” Azoknak, akik értik az életet, ez így sokkal igazabbul hangzott volna.

Man netīk, ka manu grāmatu lasa pavirši. Man ir ļoti skumji, stāstot savas atmiņas. Ir jau pagājuši seši gadi, kopš mans draugs aizgāja ar savu jēriņu. Un, ja es še mēģinu viņu aprakstīt, tad daru to tādēļ, lai viņu neaizmirstu.

Mert semmiképp sem szeretném, ha félvállról vennék a könyvemet. Hiszen úgy elfog a bánat, mikor ezeket az emlékeimet elmesélem. Hat esztendeje már, hogy a barátom búcsút vett tőlem a bárányával. Azért próbálom meg leírni itt, nehogy elfelejtsem.

Ir skumji aizmirst draugu. Visiem taču nav draugu. Un es vēl varu kļūt līdzīgs pieaugušajiem, kas interesējas tikai par skaitļiem.

Szomorú dolog elfelejteni a barátunkat. Nem mindenkinek van barátja. S ki tudja, még utóbb belőlem is lehet olyan fölnőttforma ember, akit nem érdekelnek, csak a számok.

Tieši tādēļ nopirku krāsu kasti un zīmuļus. Manā vecumā ir grūti atsākt zīmēt, it īpaši, ja nekad neko citu neesmu mēģinājis zīmēt kā tikai sešu gadu vecumā boa čūskas no ārpuses un no iekšpuses!

Többek között ezért vásároltam egy doboz festéket meg egy doboz színes ceruzát. Persze nem könnyű dolog ilyen vén fejjel újra nekifogni a rajzolásnak, mikor egyebet sem próbáltam soha, mint hatesztendős koromban egy nyitott meg egy csukott óriáskígyót!

Es, protams, mēģināšu uzzīmēt mazā prinča portretu, cik vien līdzīgu iespējams. Tikai neesmu visai pārliecināts, vai tas man paveiksies. Dažs zīmējums izdodas, cits vairs ne.

De igyekezni fogok, hogy a képeim hasonlítsanak, amennyire csak lehet. Hogy sikerül-e, abban már egyáltalán nem vagyok biztos. Az egyik rajz megjárja, a másik egyáltalán nem.

Es arī mazliet kļūdos, zīmējot mazā prinča augumu. Reizēm viņš iznāk pārāk liels. Reizēm atkal pārāk mazs. Šaubos arī par viņa tērpa krāsu. Un tad nu kaut kā taustos.

Elvétem olykor egy kicsit a termet arányait is. Emitt a kis herceg túl nagy. Amott túl kicsi. A ruhája színét sem tudom egészen biztosan. Így aztán csak tapogatódzom, hol így, hol úgy; lesz, ahogyan lesz.

Beidzot varu kļūdīties arī dažos svarīgos sīkumos. Bet tas jums būs jāpiedod. Mans draugs nekad neko nepaskaidroja. Viņš varbūt domāja, ka esmu tāds pats kā viņš. Taču es diemžēl nespēju saskatīt jēriņu cauri kastei. Varbūt es mazliet līdzinos pieaugušajiem. Laikam sāku novecot.

Végül bizonyos fontosabb részleteket illetőleg is tévedni fogok. Ezt azonban meg kell bocsátanotok nekem. Barátom sosem magyarázkodott; talán azt hitte, én is olyan vagyok, amilyen ő. Nekem azonban, sajnos, nem volt semmiféle tehetségem hozzá, hogy meglássam ládájuk fáján keresztül a bárányokat. Ki tudja, nem vagyok-e egy kicsit magam is olyan, mint a fölnőttek? Alighanem megöregedtem.

V

V

Katru dienu uzzināju kaut ko par mazā prinča planētu, par viņa aizbraukšanu un ceļojumu. Tas viss atklājās pamazām, nejaušās pārdomās. Un tā trešajā dienā man kļuva zināma nelaime ar baobabiem.

Naponta megtudtam valamit a bolygójáról, az útrakeléséről, az utazásáról. Szép lassacskán, egy-egy elejtett megjegyzés jóvoltából. Így szereztem tudomást harmadnap a majomkenyérfák drámájáról.

Arī šoreiz par to man bija jāpateicas jēriņam, jo mazais princis pēkšņi, it kā par kaut ko šaubīdamies, jautāja:

Ezt is a báránynak köszönhettem, mert a kis herceg, mintha valami súlyos kétsége támadt volna, hirtelen azt kérdezte tőlem:

— Vai tiešām tas ir tiesa, ka jēri ēd krūmus?

— Igaz, hogy a bárányok cserjéket esznek?

— Jā. Tas ir tiesa.

— Igaz.

— Ā! Tad ir labi.

— Ó, akkor jól van.

Es nesapratu, kādēļ ir tik svarīgi, lai jēri ēstu krūmus. Bet mazais princis piemetināja:

Sehogyan sem értettem, miért olyan fontos, hogy a bárányok cserjéket egyenek. A kis herceg azonban hozzátette:

— Tātad viņi ēd arī baobabus.

— Szóval a majomkenyérfákat is megeszik?

Es atļāvos piebilst, ka baobabi nav vis krūmi, bet lieli koki, tik augsti kā baznīcas, un pat tad, ja viņš paņemtu sev līdz veselu baru ziloņu, tie netiktu galā ar vienu vienīgu baobabu.

Erre megjegyeztem neki, hogy a majomkenyérfák nem cserjék, hanem hatalmas, templomtorony nagyságú fák, és magával vihetne akár egy csordára való elefántot is: egyetlenegy majomkenyérfával sem bírnának el.

Doma par ziloņu baru mazo princi sasmīdināja:

Az elefántcsorda ötlete megnevettette a kis herceget.

— Tad jau tos vajadzētu sakraut citu uz cita…

— Egymás tetejébe kellene rakni őket…

Bet pēc tam viņš saprātīgi aizrādīja:

Hanem aztán komolyan azt mondta:

— Baobabi taču vispirms ir mazi un tikai tad izaug lieli.

— Mielőtt megnőnek, a majomkenyérfák is úgy kezdik, hogy kicsinyek.

— Pilnīgi pareizi. Bet kādēļ tu gribi, lai jēri ēstu mazus baobabus?

— Pontosan így van! De miért akarod, hogy a bárányok megegyék a majomkenyérfákat?

Viņš atbildēja: “Labi! Diezgan!”— it kā runa būtu par kaut ko visiem zināmu.

Azt felelte: „Miért ne?” — mintha valami nyilvánvaló dologról volna szó.

Un man vajadzēja pamatīgi piepūlēt savas smadzenes, lai tiktu galā ar šo problēmu.

Alaposan össze kellett szednem az eszemet, hogy magamtól jussak a probléma nyitjára.

Patiešām, uz mazā prinča planētas, tāpat kā uz visām citām planētām, auga derīgi augi un nezāles. Tātad tur bija arī derīgo augu labās sēklas un nezāļu ļaunās sēklas.

Nos, mint minden bolygón, a kis hercegén is voltak jó növények meg rossz növények; tehát voltak jó növényektől származó jó magvak meg rossz növényektől származó rossz magvak is.

Bet sēklas nevar redzēt. Tās dus zemes dzīlēs, līdz kādai no tām ienāk prātā pamosties. Tad nu sēkla pastiepjas un izbāž pretim saulei aizkustinoši mazu, nevainīgu asniņu.

A magvak azonban láthatatlanok. A föld titkos mélyén alusznak, míg csak az egyiknek eszébe nem jut, hogy fölébredjen… Akkor nyújtózik egyet, és először csak egy elbűvölő, ártatlan kis hajtással kezd félénken a nap felé kapaszkodni.

Ja tas ir redīsa vai rožu krūma asniņš, to var atstāt augam savā vaļā. Turpretim, ja tā ir kāda nezāle, tad asniņš tūlīt jāizrauj, tikko esam to pazinuši.

Ha rózsa vagy retek hajtása, hagyhatjuk, hadd nőjön kedvére. De ha rossz növényről van szó, mihelyt fölismertük, azonnal ki kell tépni.

Bet uz mazā prinča planētas bija šausmīgas sēklas… proti, baobabu sēklas. Planētas augsnē tās atradās lielā vairumā.

A kis herceg bolygóján pedig félelmetes magvak voltak: majomkenyérfa-magvak. A bolygó egész földjét megfertőzték.

Un no tāda baobaba, ja to laikā nepamana, nekad vairs nevar tikt vaļā. Tas pārņem visu planētu. Saknes izurbjas planētai cauri. Un, ja planēta ir pārāk maza, bet baobabu pārāk daudz, tad tie pārplēš planētu pušu.

A majomkenyérfával meg úgy van, hogy ha az ember későn kap észbe, soha többé nem bír megszabadulni tőle. Egyszerűen elborítja a bolygót. Átlyuggatja a gyökereivel. Ha aztán a bolygó túl kicsi, a majomkenyérfák meg túl sokan vannak, előbbutóbb szétrobbantják.

“Tas ir kārtības jautājums,” vēlāk man stāstīja mazais princis. “Kad pats no rīta esi uzkopies, tad rūpīgi jāuzkopj arī planēta. Regulāri jāizravē laukā visi baobabi, tiklīdz tos var atšķirt no rožu krūmiem, kam tie ārkārtīgi līdzinās, kad tikko uzdīguši. Tas ir ļoti viegls, bet nogurdinošs darbs.”

— Fegyelem kérdése — mondta egyszer később a kis herceg. — Miután reggel gondosan rendbe szedte magát az ember, gondosan rendbe kell szednie a bolygóját is. Neki kell látnia, s annak rendje és módja szerint ki kell gyomlálnia a majomkenyérfákat, mihelyt meg tudja különböztetni őket a rózsáktól; mert amíg egészen zsengék, nagyon hasonlítanak egymáshoz. Igen unalmas munka, de igen könnyű.

Kādu dienu mazais princis ieteica man pacensties uzzīmēt uzskatāmu zīmējumu, lai arī mūsu bērni to pamatīgi ielāgotu.

És egy szép napon azt ajánlotta, próbáljam mindezt lerajzolni, hogy a hazámbeli gyerekek jól megértsék a dolgot.

“Ja viņi kādreiz ceļos,” viņš man teica, “tas viņiem varēs noderēt. Dažreiz ir vietā atlikt darbu uz vēlāku laiku. Bet, ja runa ir par baobabiem, tad tas var beigties ar katastrofu. Man bija zināma kāda planēta, uz kuras dzīvoja sliņķis. Viņš nebija pamanījis trīs krūmiņus…”

— Hasznukra lehet — mondta —, ha egyszer utazni fognak. Néha semmi baj sem származik belőle, ha valamilyen munkát későbbre halasztunk. De mindig végzetes következményekkel jár, ha a majomkenyérfákról van szó. Tudok egy bolygót: lusta gazdája volt, figyelmen kívül hagyott három cserjét…

Un pēc mazā prinča norādījumiem es uzzīmēju šo planētu. Man nemaz netīk runāt pamācošā tonī. Bet, tā kā baobabu briesmas zināmas tikai nedaudziem un tiem, kas aizmaldītos uz šāda asteroīda, draudētu liels risks, tad reiz par visām reizēm metu pie malas savu atturību.

Itt van, ezt a bolygót rajzoltam a kis herceg útmutatásai szerint. Sosem szerettem az erkölcsi intelmek modorában írni; a majomkenyérfák veszedelmét azonban olyan kevéssé ismerik, és azt, aki netán egy kisbolygóra tévedne, akkora kockázat fenyegeti, hogy ezúttal kivételesen legyőzöm a viszolygásomat, és azt mondom:

Es teicu: “Bērni! Esiet piesardzīgi ar baobabiem!” Un, lai brīdinātu savus draugus no briesmām, kas viņiem jau labu laiku uzglūnējušas tāpat kā man, turklāt pašam to nezinot, es ļoti piestrādāju pie šā zīmējuma. Un tas bija to vērts.

„Gyerekek! Ügyeljetek a majomkenyérfákra!” Azért dolgoztam annyit ezen a rajzon, hogy figyelmeztessem barátaimat egy veszélyre, melyet nem ismernek, noha régtől fogva ott leselkedik a sarkukban, akárcsak az enyémben. A tanulság, melyet nyújtok, megérte a fáradságot.

Jūs varbūt jautāsiet: kādēļ šai grāmatā citi zīmējumi nav tikpat iespaidīgi kā baobabu zīmējums? Atbilde ir ļoti vienkārša: es gan pūlējos, bet man neveicās. Bet, kad es zīmēju baobabus, mani iedvesmoja apziņa, ka tas ir ārkārtīgi nepieciešami.

Lehet, hogy fölteszitek majd a kérdést: „Miért nincs több ilyen nagyszabású rajz a könyvben, amilyen a majomkenyérfáké?” Erre egyszerű a válasz: „Próbálni próbáltam, de nem sikerült. Amikor a majomkenyérfákat rajzoltam, lelkesített az az érzés, hogy sürgősen kell cselekednem .”

VI

VI

Ai, mazo princi, tikai pamazām es sāku saprast tavu skumjo dzīvi! Ilgu laiku tev nebija citas izklaidēšanās kā vienīgi saulrietu skaistums. Šo jauno sīkumu uzzināju ceturtās dienas rītā, kad tu man teici:

Így aztán, hercegecském, apránként megértettem szomorú kis életedet. Sokáig nem volt egyéb szórakozásod, mint a naplementék szelíd szépsége. Ezt az újabb részletet negyednap reggel tudtam meg, amikor azt mondtad:

— Man ļoti patīk saulrieti. Paskatīsimies saulrietu…

— Nagyon szeretem a naplementéket. Gyerünk, nézzünk meg egy naplementét…

— Bet tad ir jāpagaida…

— De ahhoz várni kell…

— Jāpagaida, kas tad?

— Várni? Mit?

— Jāpagaida, kad saule rietēs.

— Hát hogy lemenjen a nap.

Pirmajā brīdī tu izskatījies ļoti pārsteigts, bet pēc tam pats sāki smieties. Tu man teici:

Először meglepetés látszott az arcodon, aztán nevettél egyet magadon.

— Es vēl arvien iedomājos, ka esmu savās mājās!

— Folyton azt hiszem, hogy otthon vagyok! — mondtad.

Patiešām. Kad Savienotajās Valstīs ir pusdiena, tad saule, kā tas visiem zināms, noriet Francijā. Vajadzētu tikai vienā mirklī aiziet uz Franciju, lai noskatītos saulrietā.

Nos: mikor az Egyesült Államokban dél van, Franciaországban köztudomásúlag éppen lemegy a nap. Az embernek elég lenne egyetlen szempillantás alatt Franciaországban teremnie, hogy napnyugtát lásson.

Diemžēl Francija ir pārāk tālu. Bet uz savas mazās planētas tu pavilki krēslu pāris soļu tālāk un raudzījies vakara debesīs ikreiz, kad vien to vēlējies…

Ehhez azonban Franciaország, sajnos, túlságosan messze van. Neked viszont, a parányi bolygódon, egyéb sem kellett, mint pár lépéssel odébb húznod a székedet. S annyiszor láttad a naplementét, ahányszor csak akartad…

— Kādu dienu es redzēju sauli rietam četrdesmit trīs reizes!

— Volt egy nap, amikor negyvenháromszor láttam lemenni a napot!

Brīdi vēlāk tu piebildi:

Kisvártatva hozzátetted:

— Vai zini… kad ir tik skumji, tad patīk saulrieti…

— Tudod, az ember, ha olyan nagyon-nagyon szomorú, szereti a naplementéket…

— Tātad tanī dienā, kad redzēji četrdesmit trīs saulrietus, tu biji ļoti noskumis?

— Hát annyira szomorú voltál azon a negyvenháromszoros napon?

Mazais princis neatbildēja.

Erre azonban a kis herceg nem felelt.

VII

VII

Piektajā dienā, joprojām pateicoties jēriņam, man atklājās mazā prinča dzīves noslēpums. Viņš jautāja man pēkšņi, bez kāda ievada, it kā klusībā šo problēmu būtu ilgi pārdomājis:

Az ötödik napon, változatlanul a bárány jóvoltából, föltárult előttem a kis herceg életének ez a titka is. Hirtelen, minden bevezetés nélkül, mintha előzőleg sokáig töprengett volna a dolgon, halkan azt kérdezte tőlem:

— Bet, ja jērs ēd krūmus, tad viņš ēd arī puķes?

— Ha a bárány cserjéket eszik, megeszi a virágokat is?

— Jērs ēd visu, kas gadās pa ceļam.

— A bárány mindent megeszik, ami az útjába akad.

— Pat puķes, kurām ir ērkšķi?

— Az olyan virágot is, amelyiknek tüskéje van?

— Jā. Pat puķes, kurām ir ērkšķi.

— Igen. Az olyan virágot is, amelyiknek tüskéje van.

— Bet kam tad noder ērkšķi?

— Hát akkor mire valók a tüskék?

To es nezināju. Es toreiz biju ļoti aizņemts ar motoru, skrūvējot vaļā kādu pārāk cieši pievilktu skrūvi. Biju ļoti norūpējies, jo mans stāvoklis kļuva nopietns, bet izsīkstošais dzeramā ūdens krājums lika baidīties no visļaunākā.

Mit tudtam én! Minden figyelmemmel azon igyekeztem, hogy a motorom egyik beszorult csavarját kilazítsam. Tele voltam aggodalommal: gépem hibája egyre súlyosabbnak látszott, ivóvizem meg folyton fogyott, úgyhogy a legrosszabbtól kellett tartanom.

— Kam tad noder ērkšķi?

— Mire valók a tüskék?

Mazais princis nekad neatstāja miera jautājumu, ko bija reiz uzdevis. Es biju saniknots par spītīgo skrūvi un atbildēju uz labu laimi:

Ha egyszer egy kérdést föltett, a kis herceg soha nem tágított tőle többé. Én meg, mert nagyon bosszantott az a csavar, csak úgy vaktában válaszoltam:

— Ērkšķi neder nekam, tā ir tīrā ļaunprātība no puķu puses!

— A tövisek nem valók semmire. A tövis puszta gonoszság a virág részéről.

—O!

— Ó! —

Brīdi klusējis, mazais princis domīgi atcirta:

De némi hallgatás után, már-már ingerülten vetette oda:

— Es tev neticu! Puķes ir vārgas. Viņas ir naivas. Viņas aizsargājas, kā prot. Viņām šķiet, ka ar ērkšķiem viņas ir briesmīgas.

— Nem hiszem! A virágok gyöngék. Gyanútlanok. Úgy védekeznek ahogy tudnak. Félelmetesnek képzelik magukat a tüskéikkel.

Es neko neatbildēju. Šai brīdī nodomāju: “Ja skrūve vēl pretosies, sadauzīšu to ar veseri.” Mazais princis atkal iztraucēja manas pārdomas:

Nem feleltem. Éppen azt gondoltam magamban: „Ha ez a csavar semmiképp sem mozdul, ráverek a kalapáccsal, úgy ugratom ki a helyéből.” De a kis herceg újra megzavarta töprengésemet.

— Bet vai tu tici, ka puķes…

— És te, mondd, te is azt hiszed…

— Protams, ka ne, protams, ne! Es nekam neticu! — atbildēju uz labu laimi. — Esmu aizņemts ar nopietnām lietām!

— Nem! Nem! Nem hiszek semmit. Csak úgy mondtam. Én komoly dolgokkal foglalkozom.

Pārsteigts viņš mani uzlūkoja.

Elképedve nézett rám.

— Ar nopietnām lietām!

— Komoly dolgokkal?

Viņš redzēja mani ar veseri rokās un smēreļļā notraipītiem pirkstiem noliekušos pār priekšmetu, kas viņam izlikās ļoti neglīts.

Látta, ahogy kezemben a kalapáccsal, olajtól fekete ujjakkal görnyedek valami fölé, amit szerfölött rondának talált.

— Tu runā kā pieaugušie!

— Úgy beszélsz, mint a fölnőttek.

Šie vārdi man lika mazliet nokaunēties. Bet viņš nesaudzīgi piebilda:

Erre elszégyelltem magam. Ő azonban könyörtelenül hozzátette:

— Tu sajauc visu… tu visu putro!

— Mindent összezavarsz… Mindent összekeversz…

Mazais princis patiešām bija ļoti saskaities. Viņš purināja vējā savus zeltainos matus.

Szemlátomást nagyon haragudott. Megrázta aranyhaját a szélben.

— Es zinu planētu, kur dzīvo kāds tumši sārts kungs. Viņš nekad nav ieelpojis nevienas puķes smaržu. Viņš nekad nav palūkojies uz zvaigzni. Viņš nekad nevienu nav mīlējis. Viņš nekad neko citu nav darījis kā tikai skaitījis rēķinus. Un augu dienu viņš atkārto tāpat kā tu: “Es esmu nopietns cilvēks! Es esmu nopietns cilvēks!” — un vai plīst aiz lepnuma. Tas jau nemaz nav cilvēks, tas ir pūpēdis!

— Tudok egy bolygót, egy vörös képű uraság lakik rajta. Az soha egyetlen virágot meg nem szagolt életében. Soha egyetlen csillagot meg nem nézett. Soha senkit nem szeretett. Soha nem csinált egyebet, mint folyton csak számolt. És egész álló nap azt hajtogatta, amit te mondtál az imént: „Én komoly ember vagyok! Én komoly ember vagyok!”, és csak úgy dagadt a kevélységtől. Hát ember ez? Dehogy ember! Gomba!

— Kas?

— Micsoda!

— Pūpēdis!

— Gomba!