Tagad mazais princis pat nobāla aiz dusmām.

A kis herceg most egészen sápadt volt az indulattól.

— Kopš miljoniem gadu puķēm ir ērkšķi. Kopš miljoniem gadu jēriņi tomēr ēd puķes. Un vai tad nav svarīgi censties saprast, kādēļ puķes tik ļoti nopūlas, lai izveidotu ērkšķus, kuri nekad nekam neder? Vai tad puķu un jēru cīņa nav svarīga? Vai tā nav svarīgāka un nopietnāka par tumšsārtā kunga rēķiniem?

— Millió és millió éve, hogy a virágok tüskéket gyártanak. Millió és millió éve, hogy a bárányok mégis megeszik a virágokat. Hát akkor miért ne volna komoly dolog, ha meg akarjuk érteni, mi végre a sok fáradozás, amivel olyan tüskéket csinálnak maguknak, amelyek soha semmire sem jók? A bárányok és a virágok háborúja talán nem fontos? Nem komolyabb és nem fontosabb, mint annak a kövér, vörös úrnak a számadásai?

Un, ja man zināma viena vienīga puķe visā pasaulē, kas aug tikai uz manas planētas, un, ja kādu rītu mazs jēriņš to var iznīcināt vienā rāvienā, nemaz neapzinoties, ko viņš dara — vai tad tas nav svarīgi?

És ha én tudok egy virágot, egy egyetlen virágot az egész világon, olyat, amilyen sehol másutt nem létezik, egyedül csak az én bolygómon, aztán egy bárányka egy csapásra megsemmisítheti, csak úgy, anélkül, hogy akár csak sejtené is, hogy mit művel: ez talán nem fontos?

Mazais princis nosarka, pēc tam atsāka:

Elpirult, folytatta:

— Ja mīli puķi, kas atrodas tikai uz vienas no miljoniem zvaigžņu, tad pietiek palūkoties zvaigžņotajās debesīs, lai būtu laimīgs. Tu saki sev: “Mana puķe ir kaut kur tur…” Bet, ja jēriņš apēd puķi, tad ir tāda sajūta, ka pēkšņi apdzisušas visas zvaigznes! Un vai tas nav svarīgi?

— Ha valaki szeret egy virágot, amely csak egyetlen példányban létezik a csillagmilliókon: ez épp elég neki, hogy boldog legyen, ha a csillagokra pillant. „Ott van valahol az én virágom” — gondolja magában. De ha a bárány megeszi a virágot: ez az ő számára olyan, mintha hirtelen valamennyi csillag kialudnék. És ez talán nem fontos?

Viņš vairs nevarēja neko pateikt. Pēkšņi viņš sāka elsot. Bija uznākusi nakts. Es nometu savus darba rīkus. Man vairs neko nenozīmēja veseris, spītīgā skrūve, slāpes un nāve. Uz kādas zvaigznes, uz manas planētas Zemes, atradās mazs princis, kuru vajadzēja mierināt! Es paņēmu viņu savās rokās. Es viņu šūpoju. Es viņam teicu:

Többet nem bírt mondani. Váratlanul kitört belőle a zokogás. Közben már leszállt az éjszaka. Letettem a szerszámaimat. Bántam is én a kalapácsomat, a csavart, a szomjúságot és a halált! Egy csillagon, egy bolygón, az enyémen, a Földön volt egy kis herceg, akit meg kellett vigasztalni! A karomba vettem, ringatni kezdtem.

“Puķei, kuru tu mīli, nekas nedraud… Es uzzīmēšu tavam jēriņam uzpurnīti… Es uzzīmēšu tavai puķei aizsargbruņas… Es…”

— Ne félj — mondtam neki —, semmi veszedelem nem fenyegeti a virágot, amit szeretsz… Szájkosarat rajzolok a bárányodnak… A virágodnak meg rajzolok majd vértet… És… —

Es patiešām vairs nezināju, ko sacīt. Es jutos ļoti neveikli. Es nezināju, kā viņam tuvoties, kā atkal viņam piekļūt… Asaru pasaule ir tik noslēpumaina…

Már nem is tudtam, mint mondjak neki. Nagyon ügyetlennek éreztem magam. Nem tudtam, hogyan férkőzzem hozzá, hogyan találjak közösséget vele… Olyan titokzatos világ a könnyek országa.

VIII

VIII

Drīz vien iepazinos ar šo puķi tuvāk. Uz mazā prinča planētas bija augušas ļoti vienkāršas puķes, ar vienu pašu ziedlapiņu rindu; tās aizņēma pavisam maz vietas un nevienu netraucēja. Tās parādījās kādu rītu zālē un pēc tam vakarā izdzisa.

Rövidesen jobban is megismerhettem ezt a virágot. A kis herceg bolygóján mindig voltak virágok, nagyon egyszerű virágok, egy sor szirommal, helyet is alig foglaltak, és nem zavartak senkit. Reggel megjelentek a fűben, estére elhervadtak.

Bet šī bija uzdīgusi kādu dienu no sēklas, kas bija atnesta nezin no kurienes, un mazais princis nevarēja vien beigt aplūkot asniņu, kurš nelīdzinājās nevienam citam. Tas varēja būt jaunas šķirnes baobabs.

De ez egy szép napon egyszerre csak kicsírázott, magva a jó ég tudja, honnét került oda, és a kis herceg aprólékos gonddal figyelte a zsenge hajtást, amelyik semmilyen más hajtáshoz sem hasonlított. Ki tudja, nem holmi majomkenyérfa-féleség-e?

Bet drīz vien stāds pārstāja augt un sāka izvērsties ziedā. Mazais princis, kas nekad nebija redzējis tik milzīgu pumpuru, juta, ka no tās izplauks  brīnumaina parādība, bet puķe savā zaļajā istabiņa nevarēja vien saposties pietiekami skaista.

A vesszőcske növekedése azonban abbamaradt, és a kis növény hozzákezdett a virágkészítéshez. A kis herceg szemmel kísérte, hogyan jelenik meg rajta egy óriási bimbó, és sejtette, hogy csodálatos tünemény fog kibontakozni belőle; a virág azonban végevárhatatlanul, egyre csak szépítgette magát odabent a zöld szobájában.

Viņa ļoti rūpīgi izvēlējās krāsas. Viņa tērpās lēnām, pielaikodama ziedlapiņas citu pēc citas. Viņa negribēja uzplaukt izspūrusi kā magone. Viņa gribēja parādīties visā savā krāšņumā. Ai, jā! Viņa bija ļoti koķeta!

Nagy gonddal válogatta meg a színeit. Lassan öltözködött, egyenként igazította magára a szirmait. Nyilván nem akart olyan gyűrötten napvilágra lépni, mint a pipacsok. Nem akart megmutatkozni, csak szépsége teljes sugárzásában. Úgy bizony! Nagyon kacér virág volt!

Viņas noslēpumainā tērpšanās ilga daudzas dienas. Un tad kādu rītu tieši saullēkta stundā viņa atvērās.

Így aztán hosszú napokon át tartott a titokzatos öltözködése. Aztán egy hajnalban, éppen napkeltekor, végre megjelent.

Bet skaistule, kas bija tik rūpīgi posusies, teica žāvādamās:

Ásított egyet, és azt mondta, ő, aki olyan aggályos pontossággal dolgozott:

— Ā! Es tikko atmodos… Lūdzu, piedodiet… Esmu vēl pavisam izspūrusi…

— Ó, még szinte föl sem ébredtem… Elnézést kérek… Még meg se fésülködtem…

Mazais princis vairs nevarēja apvaldīt savu apbrīnu:

A kis herceg nem bírta magába fojtani a csodálkozását:

— Cik jūs esat skaista!

— Milyen szép vagy!

— Vai ne, — klusi atbildēja puķe. — Es esmu dzimusi tai pašā stundā, kad saule…

— Ugye? — felelte kedvesen a virág. — És épp egyszerre születtem a nappal…

Mazais princis it labi nojauta, ka puķe nav no kautrīgajām, bet viņa bija tik aizkustinoša!

A kis herceg ebből könnyen kitalálta, hogy a virág nem valami szerény; viszont olyan megható volt!

— Man šķiet, ka tagad ir brokastu laiks, — viņa tūdaļ piebilda, — esiet tik laipns, padomājiet par mani…

— Azt hiszem, épp most van a reggeli ideje — tette hozzá a virág kisvártatva. — Volnál szíves gondoskodni rólam?

Un mazais princis, pavisam apmulsis, sameklēja lejkannu ar svaigu ūdeni un aplaistīja puķi.

A kis herceg pedig, mélységes zavarban, sietve kerített egy öntözőkannát, és kiszolgálta a virágot.

Drīz vien puķe viņu galīgi nomocīja ar savu neizprotamo iedomību. Kādu dienu, piemēram, runājot par saviem četriem ērkšķiem, viņa sacīja mazajam princim:

Az meg már mindjárt az elején zaklatni kezdte az ijedős hiúságával. Egy napon például, mikor a négy töviséről beszélt, azt mondta a kis hercegnek:

— Lai nu nāk tīģeri ar saviem nagiem!

— Most aztán jöhetnek a tigrisek a karmaikkal!

— Uz manas planētas nav tīģeru,— iebilda mazais princis, — un turklāt tīģeri neēd zāli.

— Az én bolygómon nincsenek tigrisek — jegyezte meg erre a kis herceg. — A tigrisek különben sem esznek füvet.

— Es neesmu zāle, — mierīgi atbildēja puķe.

— Én nem vagyok fű — felelte szelíden a virág.

— Piedodiet…

— Bocsáss meg…

— Man nemaz nav bail no tīģeriem, bet es šausmīgi neciešu caurvēju. Vai jums būtu kāds aizsegs?

— Különben sem félek a tigrisektől. A huzattól viszont irtózom. Nincs véletlenül valamilyen szélfogód?

“Augs necieš caurvēju… ļoti savādi,” mazais princis nodomāja. “Šī puķe ir ļoti komplicēta…”

„Irtózni a huzattól — gondolta a kis herceg — elég kockázatos kilátás egy növénynek. — Furcsa egy virág ez…”

— Vakarā apsedziet mani ar stikla kupolu. Pie jums ir ļoti auksts. Te ir tik nemājīgi. Tur, no kurienes es nāku…

— Esténként tégy majd bura alá. Nagyon hideg van itt nálad. Rosszul vagy berendezkedve. Ahonnét én jöttem…

Bet tad viņa apklusa. Viņa taču bija atnesta šurp sēklas veidā. Ko gan viņa varēja zināt par citām pasaulēm. Apkaunota, ka ļāvusi pārsteigt sevi tik naivos melos, puķe divas vai trīs reizes iekāsējās, lai mazais princis sajustu savu vainu.

De nem folytatta. Hiszen mag formájában jött: más világokról nem tudhatott semmit. Szégyenében, hogy ilyen együgyű füllentésen kapatta rajta magát, kettőt-hármat köhintett, így akart fölébe kerekedni a kis hercegnek.

— Kur ir aizsegs?…

— A szélfogó?

— Es jau devos pēc tā, bet jūs runājāt ar mani!

— Épp azért indultam, de elkezdtél beszélni hozzám…

Tad puķe sāka vēl stiprāk kāsēt, lai viņam iedvestu sirdsapziņas pārmetumus.

Erre a virág még jobban köhécselt, hadd furdalja csak a lelkiismeret a kis herceget.

Un tā mazais princis, lai arī viņam piemita mīlestības laba griba, drīz vien bija sācis šaubīties par puķi. Vieglprātīgos vārdus viņš bija uzņēmis nopietni un kļuvis ļoti nelaimīgs.

Annak pedig, hiába volt tele jóakaró szeretettel, előbb-utóbb mégiscsak megrendült a bizalma a virágban. Minden lényegtelen megjegyzést a szívére vett, és kezdte nagyon-nagyon boldogtalannak érezni magát.

“Man nevajadzēja puķē klausīties,” viņš man atzinās kādu dienu, “nekad nevajag klausīties puķēs. Tās jāuzlūko un jāelpo to smarža. Manējā ar savu smaržu apdvesa visu planētu, bet es nepratu par to priecāties. Šīm runām par nagiem vajadzēja modināt līdzjūtību, bet es noskaitos…”

— Nem lett volna szabad meghallgatnom — vallotta meg egy napon. — A virágok szavát sosem szabad meghallgatni. Nézni kell őket, beszívni az illatukat. Az enyém egész bolygómat elárasztotta az illatával, mégse tudtam örülni neki. Annyira bosszantott az a tigriskaromhistória, holott inkább meg kellett volna hatódnom rajta…

Un vēl viņš atzinās:

Aztán:

“Toreiz es viņu nesapratu! Man vajadzēja par viņu spriest pēc darbiem, nevis pēc vārdiem. Viņa apdvesa mani ar savu smaržu un darīja gaišāku manu dzīvi. Man nevajadzēja bēgt prom! Man vajadzēja nojaust viņas maigumu zem nožēlojamā viltības aizsega. Puķes ir tik pretrunīgas! Bet es biju pārāk jauns, lai prastu mīlēt.”

— Bizony, nagyon értelmetlen voltam én akkor! A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. Sosem lett volna szabad megszöknöm! Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna!

IX

IX

Man šķiet, ka mazais princis bija nolēmis aizceļot ar gājputniem. Tajā rītā viņš krietni uzposa savu planētu. Viņš rūpīgi iztīrīja darbojošos vulkānus. Viņam bija divi vulkāni, kas darbojās. Uz tiem ļoti ērti no rītiem varēja uzsildīt brokastis.

Szökéséhez, azt hiszem, a vadmadarak húzását használta föl. Indulása reggelén szépen rendbe tette a bolygóját. Gondosan kipucolta a működő vulkánjait. Két ilyen működő vulkánja volt szerencsére: kényelmesen megfőzhette rajtuk a reggelijét.

Viņam piederēja ari viens izdzisis vulkāns. Bet kā mēdz teikt: “Nekad nevar būt drošs!” Tādēļ viņš iztīrīja arī izdzisušo vulkānu. Ja vulkāni ir labi iztīrīti, tie deg mierīgi, vienmērīgi, bez izvirdumiem. Vulkānu izvirdumi ir kā uguns skurstenī.

Volt egy kialudt vulkánja is. De mert úgy gondolta: „Sosem lehet tudni!”, kipucolta ezt a kialudt vulkánt is. A vulkánok, ha jól kipucolják őket, szabályosan, enyhe lánggal égnek, kitörések nélkül. A vulkánkitörések olyanok, mint a mi kéménytüzeink.

Acīm redzot, uz zemes mēs esam pārāk mazi, lai iztīrītu savus vulkānus. Tādēļ tie sagādā mums tik daudz nepatikšanu.

Mi itt a Földön nyilván túl kicsinyek vagyunk hozzá, hogy rendesen kipucoljuk a vulkánjainkat. Ezért okoznak annyi bajt.

Mazais princis mazliet noskumis izrāva pēdējos baobabu dzinumus. Viņš domāja, ka nekad vairs neatgriezīsies. Visi parastie darbi šorīt viņam likās neparasti jauki.

A kis herceg némi kis szomorúsággal kigyomlálta az utolsó majomkenyérfa-hajtásokat is. Szentül hitte, hogy soha nem fog visszatérni többé. De aznap reggel nagyon-nagyon jólestek neki ezek a megszokott munkák.

Kad viņš pēdējo reizi aplaistīja puķi un gatavojās to apsegt ar stikla kupolu, viņam gribējās pat raudāt.

S amikor utoljára öntözte meg a virágot, és be akarta borítani a burájával, egyszeriben sírhatnékja támadt.

— Ardievu, — viņš teica puķei.

— Isten veled — mondta a virágnak.

Bet puķe neatbildēja.

A virág azonban nem felelt.

— Ardievu, — viņš atkārtoja.

— Isten veled — ismételte.

Puķe iekāsējās. Tas nebija tādēļ, ka viņa būtu saaukstējusies.

A virág köhintett. Ezúttal azonban nem azért, mintha megfázott volna.

— Esmu bijusi muļķe, — beidzot viņa teica. — Lūdzu piedod man. Un centies būt laimīgs.

— Ostoba voltam — mondta végül a kis hercegnek. — Kérlek, ne haragudjál rám. Próbálj meg boldog lenni.

Mazais princis bija pārsteigts, nedzirdot pārmetumus. Viņš stāvēja, pavisam apmulsis, ar stikla kupolu rokās. Viņš nesaprata šo kluso maigumu.

A kis herceget meglepte, hogy nem kap semmiféle szemrehányást. Tanácstalanul állt, kezében a burával. Sehogy sem értette a virágnak ezt a kedves szelídségét.

— Nu, protams, es tevi mīlu, — teica puķe. — Tā bija mana vaina, ka tu par to neko nezināji. Bet tas ir tik nesvarīgi. Arī tu biji tāds pats muļķis kā es. Centies būt laimīgs… Liec šo kupolu mierā. Es to vairs negribu.

— Hát igen, szeretlek — mondta a virág. — Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni… Hagyd békén azt a burát. Nem kell.

— Bet vējš…

— De a szél…

— Es jau nemaz neesmu tā saaukstējusies… Svaigais nakts gaiss man darīs labu. Es esmu puķe.

— Egyáltalán nem vagyok olyan náthás… Virág vagyok: jót fog tenni az éjszaka hűs levegője.

— Bet zvēri…

— De az állatok…

Man taču ir jāpacieš pāris kāpuru, ja gribu iepazīt tauriņus. Tie laikam ir ļoti skaisti. Kas tad mani apciemos? Tu taču būsi tālu projām. Bet no lieliem zvēriem es nebaidos. Man ir nagi.

— Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat. Állítólag olyan szépek. Meg aztán ki más látogatna meg? Mert ami téged illet, te messze leszel. A vadállatoktól pedig egy csöppet sem félek. Nekem is vannak karmaim.

Un viņa naivi rādīja savus četrus ērkšķus. Pēc tam piebilda:

És ártatlanul megmutatta a négy tövisét.

— Nevilcinies, tas uztrauc. Ja esi izlēmis doties projām, tad ej.

— Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan — tette hozzá. — Idegesítő… Elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj.

Viņa negribēja, ka mazais princis redz viņu raudam. Tā bija ļoti lepna puķe…

Nem akarta, hogy a kis herceg sírni lássa. Kevély virág volt.

X

X

Vistuvāk mazā prinča planētai atradās asteroīdi 325., 326., 327., 328., 329. un 330. Tāpēc tos viņš apciemoja vispirms, lai sameklētu tur kādu nodarbošanos vai iemācītos kaut ko.

Ez a 325-ös, 326-os, 327-es, 328-as, 329-es és 330-as kisbolygók vidéke volt; a kis herceg tehát azzal kezdte, hogy sorra látogatta őket, foglalkozást keresni meg művelődni is.

Pirmo apdzīvoja kāds karalis. Tērpies purpurā un sermuļādās, viņš sēdēja uz ļoti vienkārša un tomēr majestātiska troņa.

Az elsőn egy király lakott. A király, bíborban és hermelinben, egy nagyon egyszerű, de méltóságteljes trónuson ült.

— Lūk, pavalstnieks! — karalis iesaucās, ieraudzījis mazo princi.

— Hohó! Itt egy alattvaló! — kiáltott föl, amikor megpillantotta a kis herceget.

Un mazais princis nodomāja: “Kā gan viņš mani pazīst, ja nekad nav redzējis?”

„Hogyan ismerhet meg — gondolta magában a kis herceg —, ha még soha életében nem látott?”

Viņš nezināja, ka karaļi pasauli vienkāršo. Visi cilvēki viņiem ir pavalstnieki.

Nem tudta, hogy a királyok szemében a világ fölöttébb egyszerű: minden ember alattvaló.

— Panāc tuvāk, lai es tevi labāk redzu, — teica karalis, kas jutās gauži lepns, ka ir kādam karalis.

— Gyere közelebb, hogy jobban szemügyre vehesselek — mondta a király, és nagyon büszke volt rá, hogy végre valaki fölött királykodhatik.

Mazais princis ar skatienu meklēja, kur apsēsties, bet visu planētu pilnīgi aizņēma krāšņais sermuļādu apmetnis. Tā nu viņš palika stāvam, bet, tā kā bija noguris, nožāvājās.

A kis herceg körülnézett, hová ülhetne le, de a bolygót mindenestül beborította a pompás hermelin palást. Állva maradt hát, és mert fáradt volt, ásított egyet.

— Žāvāties karaļa klātbūtnē ir pret etiķetes noteikumiem, — teica karalis. — Es tev to aizliedzu.

— Az etikett megtiltja, hogy a király jelenlétében ásítsanak — mondta az uralkodó. — Megtiltom.

— Es nevaru savaldīties, — pavisam apmulsis, atbildēja mazais princis. — Mans ceļojums bija ilgs, un es neesmu nemaz gulējis…

— Nem bírom megállni ásítás nélkül — felelte a kis herceg zavartan. — Nagy utat tettem meg, és nem aludtam…

— Tad es tev pavēlu žāvāties, — sacīja karalis. — Gadiem ilgi neesmu redzējis kādu žāvājamies. Žāvas ir ievērības cienīga parādība. Nu, nožāvājies vēlreiz! Tā ir pavēle.

— Akkor megparancsolom, hogy ásíts — mondta a király. — Hosszú esztendők óta senkit sem láttam ásítani. Az ilyesmi ritka szórakozás nekem. Tessék, ásíts még egyet! Parancsolom.

— Es kautrējos… vairs nevaru… — iebilda mazais princis gluži nosarcis.

— Csakhogy ettől lámpalázas lettem. Nem megy… — felelte a kis herceg, és elpirult.

— Hm! Hm! — atteica karalis. — Tad es… es tev pavēlu brīžiem žāvāties un brīžiem ne.

— Hm… hm… — tűnődött a király. — Hát akkor… megparancsolom, hogy hol ásíts, hol meg…

Viņš sastostījās un likās esam saīdzis.

Dünnyögött valamit, szemlátomást feszengve.

Jo karalis raudzījās, lai viņa autoritāte tiktu respektēta. Viņš necieta nepaklausību. Viņš bija absolūtais monarhs. Bet, tā kā bija ļoti labs, viņš deva saprātīgas pavēles.

Mert a király föltétlenül ragaszkodott hozzá, hogy tiszteljék a királyi tekintélyét. Semmiféle engedetlenséget nem tűrt: abszolút uralkodó volt. De mivel ugyanakkor jóságos is volt, értelmes parancsokat osztogatott.

“Ja es pavēlētu,” karalis mēdza teikt, “ja es pavēlētu kādam ģenerālim pārvērsties par kaiju un ja šis ģenerālis neklausītu, tā nebūtu viņa vaina. Tā būtu mana vaina.”

„Ha egy generálisnak megparancsolnám — mondogatta —, hogy változzék tengeri madárrá, és a generális nem engedelmeskednék: ebben nem ő lenne a hibás. Én lennék a hibás miatta.”

— Vai drīkstu apsēsties? — bailīgi ievaicājās mazais princis.

— Leülhetek? — kérdezte a kis herceg félénken.

— Es tev pavēlu apsēsties, — atbildēja karalis, majestātiski sakārtodams sava sermuļādu apmetņa malu.

— Parancsolom, hogy ülj le — felelte a király, és méltóságteljesen odébb húzta egy kicsit a hermelin palástja szegélyét.

Mazais princis bija neziņā. Planēta tik niecīga — pār ko gan karalis valda?

A kis herceg elcsodálkozott: a bolygó egészen parányi volt. Vajon min uralkodik akkor a király?

— Jūsu majestāte, — viņš teica, — lūdzu, piedodiet, ka uzdrošinos jums jautāt…

— Fölség — mondta —, engedelmet kérek, de kérdeznék fölségedtől valamit…

— Es tev pavēlu jautāt, — karalis steidzīgi noteica.

— Parancsolom, hogy kérdezz tőlem valamit — mondta sietve a király.

— Majestāt, pār ko jūs valdāt?

— Fölséged… min uralkodik?

— Pār visu, — karalis vientiesīgi atbildēja.

— Mindenen — válaszolta mérhetetlen egyszerűséggel a király.

— Pār visu?

— Mindenen?

Karalis ar necilu žestu norādīja uz savu planētu, uz pārējām planētām un zvaigznēm.

A király futó kis mozdulattal végigmutatott a bolygóján meg a többi bolygón meg a csillagokon.

— Pār visu šo? — mazais princis pārjautāja.

— Ezen mind? — kérdezte a kis herceg.

— Pār visu šo… — karalis atbildēja.

— Ezen mind — felelte a király.

Jo viņš bija ne tikai absolūtais, bet arī universālais monarhs.

Mert nemcsak abszolút uralkodó volt, hanem egyetemes is.

— Un zvaigznes jums paklausa?

— És a csillagok engedelmeskednek fölségednek?

— Protams, — karalis atteica. — Viņas klausa uz vārda. Es neciešu nedisciplinētību.

— Természetesen — mondta a király. — Azon nyomban. Semmi fegyelmezetlenséget nem tűrök.

Šāda vara mazajā princī izraisīja izbrīnu. Ja tāda būtu viņa rokās, tad viņš varētu vienā un tai pašā dienā noraudzīties nevis četrdesmit četros, bet septiņdesmit divos vai ari simt vai divsimt saulrietos, pat neizkustinot no vietas savu krēslu!

A kis herceg elámult ekkora nagy hatalmon. Ha neki ilyen hatalma lenne, napjában nem negyvennégy naplementét láthatna, hanem hetvenkettőt, sőt százat vagy akár kétszázat is, és még csak odébb se kellene húznia a székét!

Un, tā kā princi atkal pārņēma skumjas, atceroties savu mazo planētu, viņš iedrošinājās palūgt karalim kādu žēlastību:

S mivel egy kicsit szomorú volt, mert eszébe jutott az elhagyott bolygócskája, olyannyira nekibátorodott, hogy egy kegyet merészelt kérni a királytól:

— Es gribētu redzēt saulrietu… Dariet man šo prieku… Pavēliet saulei, lai tā noriet…

— Úgy szeretnék naplementét látni… Örvendeztessen meg fölséged. Parancsolja meg a napnak, hogy nyugodjék le…