Küçük Prens / A kis herceg — czytaj online. Strona 8

Turecko-węgierska dwujęzyczna książka

Antoine de Saint-Exupéry

Küçük Prens

Antoine de Saint-Exupéry

A kis herceg

Ama soruma karşılık vermedi.

De ő nem felelt a kérdésemre. Egyszerűen csak ennyit mondott:

“Su yüreğe de iyi gelebilir,” dedi yalnızca.

— Néha a szívnek is jó a víz…

Dediğini anlamamıştım ama sustum. Onu sorguya çekmemek gerektiğini öğrenmiştim.

Nem értettem a válaszát, de nem szóltam többet. Tudtam, hogy őt sosem szabad faggatni.

Yorulmuştu. Oturdu. Ben de yanına çöktüm. Kısa bir sessizlikten sonra konuştu:

Elfáradt. Leült. Én melléje ültem. Akkor némi csönd után azt mondta:

“Yıldızlar, gözden ırak bir çiçek yüzünden güzeldirler.”

— A csillagok szépek. Attól, hogy van rajtuk egy láthatatlan virág…

“Doğru,” dedim ve başka söz etmeden ay ışığı altında uzanan kum tepelerine baktım.

Olyasmit feleltem, hogy „persze, persze”, aztán szótlanul bámultam a holdfényben a homok redőit.

“Çok güzel,” dedi Küçük Prens.

— A sivatag is szép — tette hozzá.

Haklıydı. Çölü hep sevmişimdir. Bir kum tepeciğine oturursunuz, bir şey görmez, bir şey duymazsınız, yine de sessizlikte bir nabız atar, bir pırıltı kımıldar…

Igaza volt. Mindig szerettem a sivatagot. Az ember leül egy homokdombra. Nem lát semmit. Nem hall semmit. Valami mégis csöndesen sugárzik…

“Bir yerde bir koyunun saklı oluşudur çöle güzellik veren,” dedi Küçük Prens.

— Az teszi széppé a sivatagot — mondta a kis herceg —, hogy valahol egy kutat rejt…

Kumdaki gizemli parıltıyı birdenbire kavramak beni şaşkına çevirmişti. Küçükken eski bir evde otururduk, efsaneye göre bir define saklıydı orada. Tabii kimse definenin nasıl bulunacağını bilmiyor, aramaya da kalkmıyordu. Ama evimiz bir masal havası kazanmıştı. Evim, yüreğinin derinliklerinde bir sır saklıyordu.

Meglepődtem, mert egyszerre megértettem a homoknak ezt a titokzatos sugárzását. Gyerekkoromban egy régi házban laktam; a legenda szerint valahol kincs volt elásva benne. Igaz, soha senki nem jött a nyomára; meglehet, nem is kereste soha senki. Mégis elvarázsolta az egész házat. Titkot rejtett valahol a szíve mélyén…

“Doğru,” dedim Küçük Prens’e, “ev olsun, yıldızlar olsun, çöl olsun, hepsi de güzelliğini gizliliğe borçlu!”

— Igen — mondtam a kis hercegnek —, akár egy házról van szó, akár a csillagokról, akár a sivatagról: ami széppé teszi őket, az láthatatlan.

“Tilkimin görüşüne katılmana sevindim,” dedi.

— Örülök neki, hogy egy véleményen vagy a rókámmal — mondta a kis herceg.

Küçük Prens uykuya dalınca onu kollarıma alarak yola çıktım. Duygulanmış, coşmuştum. Kollarımda sırça bir hazine taşıyordum sanki. Sanki yeryüzünde ondan daha kolay örselenebilen bir nesne yoktu.

És mert elaludt, a karomba vettem, és úgy folytattam utamat. Meghatottságot éreztem: mintha törékeny kincset vittem volna. Sőt, mintha törékenyebb dolog egyáltalán nem is lett volna a Földön.

Ay ışığında o solgun alna, o yumulu gözlere, rüzgârda uçuşan o saçlara bakıyor, kendi kendime diyordum ki “Bu gördüğüm sadece kabuğu. İçinde gizlenen, gözle görülemez…”

Néztem a holdvilágban ezt a sápadt homlokot, ezt a csukott szempárt, ezeket a szélben meg-megrezdülő aranyfürtöket, és azt gondoltam magamban: „Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan…”

Dudakları gülümseyecekmiş gibi yarı aralanınca: “Şu kollarımda uyuyan küçük varlığın bana asıl coşku veren yanı,” diye düşündüm, “bir çiçeğe — uyurken bile benliğinde lamba alevi gibi yanan — bir gül görüntüsüne olan bağlılığıdır.” Şimdi daha da çabuk örselenebilirmiş gibi geliyordu bana. Alevleri korumak gerekir, yoksa küçük bir esintiyle sönüverirler.

S mivel nyitott ajkai körül valami mosolyféle derengett, még ezt is gondoltam: „Ebben az alvó kis hercegben a legjobban a virágjához való hűsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor is úgy ragyog benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik…” És ettől még törékenyebbnek tűnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa őket…

Yürüye yürüye şafakta kuyuya vardım.

Mentem, mentem, és hajnalban rábukkantam a kútra.

XXV

XXV

Küçük Prens:
“İnsanlar hızlı trenlere biniyorlar ama ne aradıklarını bildikleri yok. Koşuyor, heyecanlanıyor, dönüp duruyorlar,” dedi.

— Az emberek — mondta a kis herceg — gyorsvonatokon zötykölődnek, de már nem tudják, mit keresnek. Erre elkezdenek ágálni, és csak forognak körbe-körbe…

Sonra ekledi:

Aztán még hozzátette:

“Bunca çabaya değse bari…”

— Nem éri meg…

Güldü. İpi tutarak çıkrığı çevirmeye başladı. Vardığımız kuyu çöl kuyularına benzemiyordu. Çöl kuyuları kumda açılmış ufak deliklerdir. Buysa bir köy kuyusunu andırıyordu. Ne var ki görünürlerde köy filan yoktu, düş görüyorum herhalde.

A kút, amit találtunk, nem hasonlított a szaharai kutakhoz. A szaharai kutak egyszerűen homokba ásott lyukak. Ez meg olyan volt, mint egy falusi kút. Holott falunak nyoma sem volt, úgyhogy azt hittem, káprázik a szemem.

“Çok tuhaf,” dedim Küçük Prens’e, “her şey hazır: Çıkrık, kova, ip…”

— Nem furcsa? — mondta a kis herceg. — Minden készen van: csiga, vödör, kötél…

Güldü. İpi tutarak çıkrığı çevirdi. Çıkrık, rüzgârın uğramayı unuttuğu bir fırıldak gibi inliyordu.

Nevetett, megfogta a kötelet, megmozgatta a csigát. A csiga nyikorgott, mint egy öreg szélkakas, ha hosszú szünet után fölébred a szél.

“Duyuyor musun?” dedi Küçük Prens, “Kuyuyu uyandırdık, şarkı söylüyor…”

— Hallod? — mondta a kis herceg. — Fölébresztjük a kutat, ő meg énekel…

Yorulmasını istemiyordum:

Nem akartam, hogy megerőltesse magát.

“İpi bana bırak,” dedim, “sana ağır gelir.”

— Hagyd, majd én — mondtam. — Neked ez túl nehéz.

Kovayı kuyunun ağzına kadar çektim, dayadım. Yorulmuştum ama mutluydum. Çıkrığın ezgisi kulaklarımdaydı; kıpırdayan suda güneşin kımıldadığını görüyordum.

Lassan fölvontam a vödröt a káváig. Ráállítottam a kávára, jó szilárdan. Fülemben még tartott a csiga éneke; a vödörben még remegett a víz, és benne, láttam, ott remegett a nap.

“Bu suya susamıştım,” dedi Küçük Prens, “ver de içeyim.”

— Éppen erre a vízre szomjazom — mondta a kis herceg. — Adj innom…

Neyi aradığını anlamıştım.

Egyszerre megértettem, hogy mit keresett!

Kovayı dudaklarına kaldırdım. Gözlerini kapayıp içti. Bir şölen içkisiymiş gibi tatlı, bildiğimiz içkilerden başkaydı bu su. Tatlılığı yıldızların altındaki yürüyüşten, çıkrığın ezgisinden, kollarımdaki güçten geliyordu. Bir armağan gibi iç açıcıydı.

Ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan volt ez, mint egy ünnep. Ez a víz más volt, több volt puszta italnál. A csillagok alatti vándorlásból született, a csiga énekéből, a karom megfeszített erejéből. Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék.

Küçükken Noel ağacının ışıkları, gece duasının ezgisi, gülümseyen yüzlerin sevecenliği işte böyle bir parıltı katardı aldığım armağana.

Mikor gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa fénye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa.

“Sizin Dünya’da insanlar,” dedi Küçük Prens, “bir bahçede beş bin gül yetiştiriyorlar; yine de aradıklarını bulamıyorlar.”

— Nálatok — mondta a kis herceg — az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.

“Bulamıyorlar,” dedim.

— Nem találják meg — mondtam.

“Oysa aradıkları tek bir gülde, bir damla suda bulunabilir.”

— Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák…

“Doğru,” dedim.

— Minden bizonnyal — feleltem.

Küçük Prens ekledi:


“Ama gözler kördür. İnsan ancak yüreğiyle baktığı zaman gerçeği görebilir…”

— Csakhogy a szem vak — tette hozzá a kis herceg. — A szívünkkel kell keresni.

Suyu içmiştim. Soluklarım düzene girmişti. Şafakta kum, bal rengindedir. Bal rengi de mutluluğuma ekleniyordu. Peki, neydi beni hüzünlendiren?

Én is ittam. Megkönnyebbültem tőle. Mikor a nap fölkel, mézszíne van a homoknak. Most ennek a mézszínnek is örültem. Miért is ért utol aztán a szenvedés…

Küçük Prens yumuşak bir sesle: “Sözünü tutmalısın,” dedi yanıma oturarak.

— Meg kell tartanod, amit ígértél — mondta szelíden a kis herceg, és már újra ott ült mellettem.

“Hangi sözümü?”

— Mit ígértem?

“Şey… Koyunum için bir tasma… Çiçekten ben sorumluyum.”

— Tudod… szájkosarat a bárányomnak… hiszen felelős vagyok a virágomért!

Cebimden resimlerin taslaklarını çıkardım. Küçük Prens onları inceledi ve güldü:

Előszedtem a zsebemből a rajzaimat. A kis herceg rájuk pillantott, és elnevette magát.

“Senin baobablar da lahanaya benzemiş.”

— Ó, a majomkenyérfáid! — mondta. — Mint a káposztafejek…

“Aaa!” Oysa ben övünüyordum baobablarımla.

— Ugyan! Pedig olyan büszke voltam a majomkenyérfáimra!

“Tilkiye gelince kulaklarına bak, sanki birer boynuz; ne uzun yapmışsın.”

— A rókád meg… a fülei… inkább mintha szarvak volnának… meg aztán túl nagyok is!

Yine güldü.

És megint nevetett.

“Böyle dememeliydin küçük dostum,” dedim, “ben yalnız boa yılanlarının içten ve dıştan görünüşlerini çizebilirim.”

— Igazságtalan vagy, barátocskám; megmondtam, hogy nem tudok egyebet rajzolni, mint nyitott meg csukott óriáskígyót.

“Üzme canını,” dedi. “Çocuklar anlar.”

— Semmi hiba — mondta. — A gyerekek megértik.

Ben de koyuna bir tasma çizdim. Ona uzatırken içim titriyordu.

Rajzoltam hát egy szájkosarat. És elszorult a szívem, ahogy átnyújtottam neki.

“Bilmediğim tasaların var galiba,” dedim.

— Neked valami titkos terved van…

Soruma karşılık vermedi,

Nem felelt. Azt mondta:

dedi ki: “Biliyor musun, yarın dünyaya inişimin yıldönümü.”

— Tudod… holnap lesz egy éve, hogy a Földre estem…

Biraz sustuktan sonra:

Majd némi szünet után:

“Tam da buralara inmiştim,” dedi.

— Egészen közel ide…

Kızarmıştı.

Elpirult.

Nedenini anlamadan içimde tuhaf bir eziklik duydum yine, sormaktan kendimi alamadım.

S engem, magam sem tudom, miért, elfogott valami sötét szomorúság.

“Demek bir hafta önce ilk karşılaştığımızda en yakın yerleşim merkezinden bin mil uzakta tek başına dolaşıp durman bir rastlantı değildi. İndiğin yere dönüyordun.”

Egyszerre fölötlött bennem egy kérdés:
— Akkor hát egy hete reggel, amikor megismertelek, nem csak úgy véletlenül kószáltál itt, egyszál-egyedül, ezer mérföldnyire minden lakott helytől? Oda akartál visszamenni, ahová leestél?

Küçük Prens yine kızardı.

A kis herceg újra elpirult.

Biraz duralayarak sordum:

Én pedig habozva hozzátettem:

“Belki de yıldönümü içindi?”

— Csak nem az évforduló miatt?

Küçük Prens yine kızardı. Kendisine sorulanlara hiç karşılık vermezdi. Ama insanın yüzünün kızarması “evet” anlamına gelir, değil mi?

A kis herceg még jobban elpirult. Felelni nem felelt a kérdéseimre; de ha valaki elpirul, az ugye azt jelenti, hogy „igen”.

“İçimde bir korku var,” dedim.

— Ó — mondtam neki —, attól félek…

Sözümü kesti:

Azt felelte:

“Şimdi sen çalışmalısın. Uçağının başına dönmelisin. Seni burada bekleyeceğim. Yarın akşam gel.”

— Neked most dolgoznod kell. Vissza kell menned a gépedhez. Itt várlak majd, gyere vissza holnap este…

Ama içime kuşku düşmüştü bir kere. Tilkiyi anımsadım. Birinin sizi evcilleştirmesine izin verirseniz gözyaşlarını da hesaba katmalısınız.

Én azonban nyugtalan maradtam. Eszembe jutott a róka. Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele…

XXVI

XXVI

Kuyunun yanında eski bir taş duvarın yıkıntısı vardı. Ertesi akşam işten döndüğümde uzaktan Küçük Prens’i bu duvarın üstüne oturmuş, bacaklarını sallar gördüm. Şöyle diyordu:

A kút mellett romladozó kőfal húzódott. Mikor másnap este, munkám után visszajöttem, már messziről észrevettem a kis herceget: lábát lógatva fönt ült a fal tetején. És hallottam, hogy beszél valakivel.

“Demek aklında kalmamış. Tam burası değildi.”

— Hát nem emlékszel rá? — mondta. — Nem egészen itt volt!

Başka biri bir şey demiş olmalıydı ki karşılık verdi:

Erre egy másik hang felelhetett neki valamit, mert ő megint erősködni kezdett:

“Evet, evet bugün. Ama burada değil.”

— Igen, igen! A napja ma van, de a helye nem egészen ez…

Duvara doğru yürüdüm. O kimseyi ne görüyor ne de duyuyordum. Küçük Prens yine karşılık verdi:

Mentem tovább a fal felé. Kívüle még mindig nem láttam, nem hallottam senkit. Ő azonban tovább vitatkozott:

“Tamam. Kumda ayak izlerimin başladığı yeri göreceksin. Orada durup beni bekleyeceksin. Bu gece geleceğim.”

— …Úgy bizony. Nézd csak meg, hol kezdődik a nyomom a homokban. És csak várj rám. Ma éjszaka ott leszek.

Duvara yirmi metre kalmıştı, hâlâ kimseyi göremiyordum.

Már csak húszméternyire voltam a faltól, de még most sem láttam semmit.

Bir sessizlikten sonra Küçük Prens yine konuştu:

A kis herceg egy darabig hallgatott, aztán azt kérdezte:

“Vereceğin zehir çok mu iyi? Uzun süre acı çekmeyeceğim, değil mi?”

— Jó mérged van? Biztos vagy benne, hogy nem fogok sokáig szenvedni?

Yüreğim ağzımda öylece kalakaldım, hâlâ anlamıyordum.

Megtorpantam, elszorult a szívem, de még mindig nem értettem a dolgot.

“Hadi şimdi git, aşağı inmek istiyorum.”

— Most pedig menj el — mondta a kis herceg. — Le akarok jönni innét!

Gözlerim duvarın dibine kayınca havaya sıçradım. İnsanı otuz saniyede öldüren sarı yılanlardan biri Küçük Prens’in karşısında duruyordu.

Erre magam is a fal tövébe néztem, hirtelen hőköléssel. Mert egy kígyó ágaskodott ott a kis herceg felé, egyike azoknak a sárga kígyóknak, amelyek harminc másodperc alatt végeznek az emberrel.

Tabancamı çekmek için elimi cebime atarken bir yandan da koşmaya başladım. Ancak çıkardığım gürültüyü duyan yılan kapatılan bir fıskiye gibi kumlarda yavaşça aktı, madeni bir ses çıkararak taşların arasına kaydı usulca.

Kezemet a zsebembe mélyesztettem, hogy előrántsam a revolveremet, és futni kezdtem feléjük; lépteim zajára azonban a kígyó puhán visszaernyedt a homokba, olyasformán, mint egy szökőkút elhaló sugara, és sietség nélkül, fémes kis nesszel eltűnt a kövek közt.

Küçük dostumu kollarıma almak için tam vaktinde yetişmiştim. Yüzü bembeyaz olmuştu.

Épp jókor értem a falhoz, hogy a butácska hercegecskét fölfogjam a karomban. Sápadt volt, mint a hó.

“Bu da ne demek?” diye sordum. “Yılanlarla mı konuşmaya başladın?”

— Hát ez meg mi volt? Most már kígyókkal társalkodol?

Hep boynuna bağladığı sarı atkıyı gevşettim, şakaklarını ıslattım, su içirdim. Ama soru soracak cesaretim yoktu. Dolu dolu yüzüme baktı ve kollarını boynuma doladı. Yüreği, vurulmuş bir kuşun yüreği gibi çarpıyordu. Dedi ki:

Kibontottam aranyszínű sálját, amit örökké a nyaka köré tekerve hordott. Megnedvesítettem a halántékát, és itattam vele pár kortyot. De kérdezni már nem mertem tőle semmit. Komolyan nézett rám, karját a nyakamba fonta. Éreztem a szívét: úgy vert, mint egy meglőtt madáré.

“Uçaktaki aksaklığı bulmana çok sevindim. Artık ülkene dönebilirsin.”

— Örülök neki, hogy sikerült megjavítanod a gépedet. Most aztán hazatérhetsz…

“Sen nereden biliyorsun?”

— Honnan tudod?

Ona onarım işinin umulmadık bir anda başarıyla sonuçlandığını haber vermeye gelmiştim.

Éppen azt akartam elújságolni neki, hogy minden várakozás ellenére mégiscsak zöld ágra vergődtem a munkámmal.

Soruya karşılık vermeden:

Nem felelt a kérdésemre. Aztán azt mondta:

“Ben de gezegenime dönüyorum bugün,” dedi.

— Én is hazamegyek ma… —

Sonra üzgün bir sesle ekledi:

És szomorkásan hozzátette:

“Benimki çok daha uzakta… Çok daha güç…”

— De az sokkal messzebb van… és sokkal nehezebb…

Olağanüstü bir şeylerin döndüğünü sezinliyordum. Onu kollarımda küçük bir çocuk gibi sıkıyordum ama bir uçuruma son hızla atılmasına engel olamayacakmışım gibi geliyordu bana.

Éreztem, hogy valami rendkívüli dolog történik. Úgy szorítottam a karomba, mint egy gyereket; közben mégis olyan volt, mintha függőlegesen elfolynék valami szakadékba, és én mit sem tehetek, hogy visszatartsam…

Derin düşüncelere dalmıştı galiba.

Tekintete komoly volt, és valahol a messzeségben járt.

“Senin koyunu aldım, sandığı da, tasmayı da.”

— Mim van? A bárányod. Meg a bárány ládája. Meg a szájkosár…

Hüzünle gülümsedi.

Szomorúan elmosolyodott.

Uzun süre bekledim; yavaş yavaş kendine geliyordu…

Vártam, hosszan, sokáig. Éreztem, hogy lassacskán átmelegszik.

“Küçük dostum,” dedim, “korkuyor musun?”

— Kedves kis barátom, te féltél…

Korkuyordu kuşkusuz, hafifçe gülümsedi.

Igen, félt, de még mennyire félt! Hanem azért szelíden fölnevetett.

“Bu akşam daha çok korkacağım.”

— Este sokkal jobban fogok félni…

Yeniden o çaresizlik duygusuyla buz gibi oldum. Anladım ki bu gülüşü bir daha görmezsem yapamam. Benim için çölde bir kaynaktı gülüşü.

Megint belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. És tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.