De ő nem felelt a kérdésemre. Egyszerűen csak ennyit mondott:

Ama soruma karşılık vermedi.

— Néha a szívnek is jó a víz…

“Su yüreğe de iyi gelebilir,” dedi yalnızca.

Nem értettem a válaszát, de nem szóltam többet. Tudtam, hogy őt sosem szabad faggatni.

Dediğini anlamamıştım ama sustum. Onu sorguya çekmemek gerektiğini öğrenmiştim.

Elfáradt. Leült. Én melléje ültem. Akkor némi csönd után azt mondta:

Yorulmuştu. Oturdu. Ben de yanına çöktüm. Kısa bir sessizlikten sonra konuştu:

— A csillagok szépek. Attól, hogy van rajtuk egy láthatatlan virág…

“Yıldızlar, gözden ırak bir çiçek yüzünden güzeldirler.”

Olyasmit feleltem, hogy „persze, persze”, aztán szótlanul bámultam a holdfényben a homok redőit.

“Doğru,” dedim ve başka söz etmeden ay ışığı altında uzanan kum tepelerine baktım.

— A sivatag is szép — tette hozzá.

“Çok güzel,” dedi Küçük Prens.

Igaza volt. Mindig szerettem a sivatagot. Az ember leül egy homokdombra. Nem lát semmit. Nem hall semmit. Valami mégis csöndesen sugárzik…

Haklıydı. Çölü hep sevmişimdir. Bir kum tepeciğine oturursunuz, bir şey görmez, bir şey duymazsınız, yine de sessizlikte bir nabız atar, bir pırıltı kımıldar…

— Az teszi széppé a sivatagot — mondta a kis herceg —, hogy valahol egy kutat rejt…

“Bir yerde bir koyunun saklı oluşudur çöle güzellik veren,” dedi Küçük Prens.

Meglepődtem, mert egyszerre megértettem a homoknak ezt a titokzatos sugárzását. Gyerekkoromban egy régi házban laktam; a legenda szerint valahol kincs volt elásva benne. Igaz, soha senki nem jött a nyomára; meglehet, nem is kereste soha senki. Mégis elvarázsolta az egész házat. Titkot rejtett valahol a szíve mélyén…

Kumdaki gizemli parıltıyı birdenbire kavramak beni şaşkına çevirmişti. Küçükken eski bir evde otururduk, efsaneye göre bir define saklıydı orada. Tabii kimse definenin nasıl bulunacağını bilmiyor, aramaya da kalkmıyordu. Ama evimiz bir masal havası kazanmıştı. Evim, yüreğinin derinliklerinde bir sır saklıyordu.

— Igen — mondtam a kis hercegnek —, akár egy házról van szó, akár a csillagokról, akár a sivatagról: ami széppé teszi őket, az láthatatlan.

“Doğru,” dedim Küçük Prens’e, “ev olsun, yıldızlar olsun, çöl olsun, hepsi de güzelliğini gizliliğe borçlu!”

— Örülök neki, hogy egy véleményen vagy a rókámmal — mondta a kis herceg.

“Tilkimin görüşüne katılmana sevindim,” dedi.

És mert elaludt, a karomba vettem, és úgy folytattam utamat. Meghatottságot éreztem: mintha törékeny kincset vittem volna. Sőt, mintha törékenyebb dolog egyáltalán nem is lett volna a Földön.

Küçük Prens uykuya dalınca onu kollarıma alarak yola çıktım. Duygulanmış, coşmuştum. Kollarımda sırça bir hazine taşıyordum sanki. Sanki yeryüzünde ondan daha kolay örselenebilen bir nesne yoktu.

Néztem a holdvilágban ezt a sápadt homlokot, ezt a csukott szempárt, ezeket a szélben meg-megrezdülő aranyfürtöket, és azt gondoltam magamban: „Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan…”

Ay ışığında o solgun alna, o yumulu gözlere, rüzgârda uçuşan o saçlara bakıyor, kendi kendime diyordum ki “Bu gördüğüm sadece kabuğu. İçinde gizlenen, gözle görülemez…”

S mivel nyitott ajkai körül valami mosolyféle derengett, még ezt is gondoltam: „Ebben az alvó kis hercegben a legjobban a virágjához való hűsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor is úgy ragyog benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik…” És ettől még törékenyebbnek tűnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa őket…

Dudakları gülümseyecekmiş gibi yarı aralanınca: “Şu kollarımda uyuyan küçük varlığın bana asıl coşku veren yanı,” diye düşündüm, “bir çiçeğe — uyurken bile benliğinde lamba alevi gibi yanan — bir gül görüntüsüne olan bağlılığıdır.” Şimdi daha da çabuk örselenebilirmiş gibi geliyordu bana. Alevleri korumak gerekir, yoksa küçük bir esintiyle sönüverirler.

Mentem, mentem, és hajnalban rábukkantam a kútra.

Yürüye yürüye şafakta kuyuya vardım.

XXV

XXV

— Az emberek — mondta a kis herceg — gyorsvonatokon zötykölődnek, de már nem tudják, mit keresnek. Erre elkezdenek ágálni, és csak forognak körbe-körbe…

Küçük Prens:
“İnsanlar hızlı trenlere biniyorlar ama ne aradıklarını bildikleri yok. Koşuyor, heyecanlanıyor, dönüp duruyorlar,” dedi.

Aztán még hozzátette:

Sonra ekledi:

— Nem éri meg…

“Bunca çabaya değse bari…”

A kút, amit találtunk, nem hasonlított a szaharai kutakhoz. A szaharai kutak egyszerűen homokba ásott lyukak. Ez meg olyan volt, mint egy falusi kút. Holott falunak nyoma sem volt, úgyhogy azt hittem, káprázik a szemem.

Güldü. İpi tutarak çıkrığı çevirmeye başladı. Vardığımız kuyu çöl kuyularına benzemiyordu. Çöl kuyuları kumda açılmış ufak deliklerdir. Buysa bir köy kuyusunu andırıyordu. Ne var ki görünürlerde köy filan yoktu, düş görüyorum herhalde.

— Nem furcsa? — mondta a kis herceg. — Minden készen van: csiga, vödör, kötél…

“Çok tuhaf,” dedim Küçük Prens’e, “her şey hazır: Çıkrık, kova, ip…”

Nevetett, megfogta a kötelet, megmozgatta a csigát. A csiga nyikorgott, mint egy öreg szélkakas, ha hosszú szünet után fölébred a szél.

Güldü. İpi tutarak çıkrığı çevirdi. Çıkrık, rüzgârın uğramayı unuttuğu bir fırıldak gibi inliyordu.

— Hallod? — mondta a kis herceg. — Fölébresztjük a kutat, ő meg énekel…

“Duyuyor musun?” dedi Küçük Prens, “Kuyuyu uyandırdık, şarkı söylüyor…”

Nem akartam, hogy megerőltesse magát.

Yorulmasını istemiyordum:

— Hagyd, majd én — mondtam. — Neked ez túl nehéz.

“İpi bana bırak,” dedim, “sana ağır gelir.”

Lassan fölvontam a vödröt a káváig. Ráállítottam a kávára, jó szilárdan. Fülemben még tartott a csiga éneke; a vödörben még remegett a víz, és benne, láttam, ott remegett a nap.

Kovayı kuyunun ağzına kadar çektim, dayadım. Yorulmuştum ama mutluydum. Çıkrığın ezgisi kulaklarımdaydı; kıpırdayan suda güneşin kımıldadığını görüyordum.

— Éppen erre a vízre szomjazom — mondta a kis herceg. — Adj innom…

“Bu suya susamıştım,” dedi Küçük Prens, “ver de içeyim.”

Egyszerre megértettem, hogy mit keresett!

Neyi aradığını anlamıştım.

Ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan volt ez, mint egy ünnep. Ez a víz más volt, több volt puszta italnál. A csillagok alatti vándorlásból született, a csiga énekéből, a karom megfeszített erejéből. Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék.

Kovayı dudaklarına kaldırdım. Gözlerini kapayıp içti. Bir şölen içkisiymiş gibi tatlı, bildiğimiz içkilerden başkaydı bu su. Tatlılığı yıldızların altındaki yürüyüşten, çıkrığın ezgisinden, kollarımdaki güçten geliyordu. Bir armağan gibi iç açıcıydı.

Mikor gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa fénye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa.

Küçükken Noel ağacının ışıkları, gece duasının ezgisi, gülümseyen yüzlerin sevecenliği işte böyle bir parıltı katardı aldığım armağana.

— Nálatok — mondta a kis herceg — az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.

“Sizin Dünya’da insanlar,” dedi Küçük Prens, “bir bahçede beş bin gül yetiştiriyorlar; yine de aradıklarını bulamıyorlar.”

— Nem találják meg — mondtam.

“Bulamıyorlar,” dedim.

— Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák…

“Oysa aradıkları tek bir gülde, bir damla suda bulunabilir.”

— Minden bizonnyal — feleltem.

“Doğru,” dedim.

Küçük Prens ekledi:

— Csakhogy a szem vak — tette hozzá a kis herceg. — A szívünkkel kell keresni.

“Ama gözler kördür. İnsan ancak yüreğiyle baktığı zaman gerçeği görebilir…”

Én is ittam. Megkönnyebbültem tőle. Mikor a nap fölkel, mézszíne van a homoknak. Most ennek a mézszínnek is örültem. Miért is ért utol aztán a szenvedés…

Suyu içmiştim. Soluklarım düzene girmişti. Şafakta kum, bal rengindedir. Bal rengi de mutluluğuma ekleniyordu. Peki, neydi beni hüzünlendiren?

— Meg kell tartanod, amit ígértél — mondta szelíden a kis herceg, és már újra ott ült mellettem.

Küçük Prens yumuşak bir sesle: “Sözünü tutmalısın,” dedi yanıma oturarak.

— Mit ígértem?

“Hangi sözümü?”

— Tudod… szájkosarat a bárányomnak… hiszen felelős vagyok a virágomért!

“Şey… Koyunum için bir tasma… Çiçekten ben sorumluyum.”

Előszedtem a zsebemből a rajzaimat. A kis herceg rájuk pillantott, és elnevette magát.

Cebimden resimlerin taslaklarını çıkardım. Küçük Prens onları inceledi ve güldü:

— Ó, a majomkenyérfáid! — mondta. — Mint a káposztafejek…

“Senin baobablar da lahanaya benzemiş.”

— Ugyan! Pedig olyan büszke voltam a majomkenyérfáimra!

“Aaa!” Oysa ben övünüyordum baobablarımla.

— A rókád meg… a fülei… inkább mintha szarvak volnának… meg aztán túl nagyok is!

“Tilkiye gelince kulaklarına bak, sanki birer boynuz; ne uzun yapmışsın.”

És megint nevetett.

Yine güldü.

— Igazságtalan vagy, barátocskám; megmondtam, hogy nem tudok egyebet rajzolni, mint nyitott meg csukott óriáskígyót.

“Böyle dememeliydin küçük dostum,” dedim, “ben yalnız boa yılanlarının içten ve dıştan görünüşlerini çizebilirim.”

— Semmi hiba — mondta. — A gyerekek megértik.

“Üzme canını,” dedi. “Çocuklar anlar.”

Rajzoltam hát egy szájkosarat. És elszorult a szívem, ahogy átnyújtottam neki.

Ben de koyuna bir tasma çizdim. Ona uzatırken içim titriyordu.

— Neked valami titkos terved van…

“Bilmediğim tasaların var galiba,” dedim.

Nem felelt. Azt mondta:

Soruma karşılık vermedi,

— Tudod… holnap lesz egy éve, hogy a Földre estem…

dedi ki: “Biliyor musun, yarın dünyaya inişimin yıldönümü.”

Majd némi szünet után:

Biraz sustuktan sonra:

— Egészen közel ide…

“Tam da buralara inmiştim,” dedi.

Elpirult.

Kızarmıştı.

S engem, magam sem tudom, miért, elfogott valami sötét szomorúság.

Nedenini anlamadan içimde tuhaf bir eziklik duydum yine, sormaktan kendimi alamadım.

Egyszerre fölötlött bennem egy kérdés:
— Akkor hát egy hete reggel, amikor megismertelek, nem csak úgy véletlenül kószáltál itt, egyszál-egyedül, ezer mérföldnyire minden lakott helytől? Oda akartál visszamenni, ahová leestél?

“Demek bir hafta önce ilk karşılaştığımızda en yakın yerleşim merkezinden bin mil uzakta tek başına dolaşıp durman bir rastlantı değildi. İndiğin yere dönüyordun.”

A kis herceg újra elpirult.

Küçük Prens yine kızardı.

Én pedig habozva hozzátettem:

Biraz duralayarak sordum:

— Csak nem az évforduló miatt?

“Belki de yıldönümü içindi?”

A kis herceg még jobban elpirult. Felelni nem felelt a kérdéseimre; de ha valaki elpirul, az ugye azt jelenti, hogy „igen”.

Küçük Prens yine kızardı. Kendisine sorulanlara hiç karşılık vermezdi. Ama insanın yüzünün kızarması “evet” anlamına gelir, değil mi?

— Ó — mondtam neki —, attól félek…

“İçimde bir korku var,” dedim.

Azt felelte:

Sözümü kesti:

— Neked most dolgoznod kell. Vissza kell menned a gépedhez. Itt várlak majd, gyere vissza holnap este…

“Şimdi sen çalışmalısın. Uçağının başına dönmelisin. Seni burada bekleyeceğim. Yarın akşam gel.”

Én azonban nyugtalan maradtam. Eszembe jutott a róka. Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele…

Ama içime kuşku düşmüştü bir kere. Tilkiyi anımsadım. Birinin sizi evcilleştirmesine izin verirseniz gözyaşlarını da hesaba katmalısınız.

XXVI

XXVI

A kút mellett romladozó kőfal húzódott. Mikor másnap este, munkám után visszajöttem, már messziről észrevettem a kis herceget: lábát lógatva fönt ült a fal tetején. És hallottam, hogy beszél valakivel.

Kuyunun yanında eski bir taş duvarın yıkıntısı vardı. Ertesi akşam işten döndüğümde uzaktan Küçük Prens’i bu duvarın üstüne oturmuş, bacaklarını sallar gördüm. Şöyle diyordu:

— Hát nem emlékszel rá? — mondta. — Nem egészen itt volt!

“Demek aklında kalmamış. Tam burası değildi.”

Erre egy másik hang felelhetett neki valamit, mert ő megint erősködni kezdett:

Başka biri bir şey demiş olmalıydı ki karşılık verdi:

— Igen, igen! A napja ma van, de a helye nem egészen ez…

“Evet, evet bugün. Ama burada değil.”

Mentem tovább a fal felé. Kívüle még mindig nem láttam, nem hallottam senkit. Ő azonban tovább vitatkozott:

Duvara doğru yürüdüm. O kimseyi ne görüyor ne de duyuyordum. Küçük Prens yine karşılık verdi:

— …Úgy bizony. Nézd csak meg, hol kezdődik a nyomom a homokban. És csak várj rám. Ma éjszaka ott leszek.

“Tamam. Kumda ayak izlerimin başladığı yeri göreceksin. Orada durup beni bekleyeceksin. Bu gece geleceğim.”

Már csak húszméternyire voltam a faltól, de még most sem láttam semmit.

Duvara yirmi metre kalmıştı, hâlâ kimseyi göremiyordum.

A kis herceg egy darabig hallgatott, aztán azt kérdezte:

Bir sessizlikten sonra Küçük Prens yine konuştu:

— Jó mérged van? Biztos vagy benne, hogy nem fogok sokáig szenvedni?

“Vereceğin zehir çok mu iyi? Uzun süre acı çekmeyeceğim, değil mi?”

Megtorpantam, elszorult a szívem, de még mindig nem értettem a dolgot.

Yüreğim ağzımda öylece kalakaldım, hâlâ anlamıyordum.

— Most pedig menj el — mondta a kis herceg. — Le akarok jönni innét!

“Hadi şimdi git, aşağı inmek istiyorum.”

Erre magam is a fal tövébe néztem, hirtelen hőköléssel. Mert egy kígyó ágaskodott ott a kis herceg felé, egyike azoknak a sárga kígyóknak, amelyek harminc másodperc alatt végeznek az emberrel.

Gözlerim duvarın dibine kayınca havaya sıçradım. İnsanı otuz saniyede öldüren sarı yılanlardan biri Küçük Prens’in karşısında duruyordu.

Kezemet a zsebembe mélyesztettem, hogy előrántsam a revolveremet, és futni kezdtem feléjük; lépteim zajára azonban a kígyó puhán visszaernyedt a homokba, olyasformán, mint egy szökőkút elhaló sugara, és sietség nélkül, fémes kis nesszel eltűnt a kövek közt.

Tabancamı çekmek için elimi cebime atarken bir yandan da koşmaya başladım. Ancak çıkardığım gürültüyü duyan yılan kapatılan bir fıskiye gibi kumlarda yavaşça aktı, madeni bir ses çıkararak taşların arasına kaydı usulca.

Épp jókor értem a falhoz, hogy a butácska hercegecskét fölfogjam a karomban. Sápadt volt, mint a hó.

Küçük dostumu kollarıma almak için tam vaktinde yetişmiştim. Yüzü bembeyaz olmuştu.

— Hát ez meg mi volt? Most már kígyókkal társalkodol?

“Bu da ne demek?” diye sordum. “Yılanlarla mı konuşmaya başladın?”

Kibontottam aranyszínű sálját, amit örökké a nyaka köré tekerve hordott. Megnedvesítettem a halántékát, és itattam vele pár kortyot. De kérdezni már nem mertem tőle semmit. Komolyan nézett rám, karját a nyakamba fonta. Éreztem a szívét: úgy vert, mint egy meglőtt madáré.

Hep boynuna bağladığı sarı atkıyı gevşettim, şakaklarını ıslattım, su içirdim. Ama soru soracak cesaretim yoktu. Dolu dolu yüzüme baktı ve kollarını boynuma doladı. Yüreği, vurulmuş bir kuşun yüreği gibi çarpıyordu. Dedi ki:

— Örülök neki, hogy sikerült megjavítanod a gépedet. Most aztán hazatérhetsz…

“Uçaktaki aksaklığı bulmana çok sevindim. Artık ülkene dönebilirsin.”

— Honnan tudod?

“Sen nereden biliyorsun?”

Éppen azt akartam elújságolni neki, hogy minden várakozás ellenére mégiscsak zöld ágra vergődtem a munkámmal.

Ona onarım işinin umulmadık bir anda başarıyla sonuçlandığını haber vermeye gelmiştim.

Nem felelt a kérdésemre. Aztán azt mondta:

Soruya karşılık vermeden:

— Én is hazamegyek ma… —

“Ben de gezegenime dönüyorum bugün,” dedi.

És szomorkásan hozzátette:

Sonra üzgün bir sesle ekledi:

— De az sokkal messzebb van… és sokkal nehezebb…

“Benimki çok daha uzakta… Çok daha güç…”

Éreztem, hogy valami rendkívüli dolog történik. Úgy szorítottam a karomba, mint egy gyereket; közben mégis olyan volt, mintha függőlegesen elfolynék valami szakadékba, és én mit sem tehetek, hogy visszatartsam…

Olağanüstü bir şeylerin döndüğünü sezinliyordum. Onu kollarımda küçük bir çocuk gibi sıkıyordum ama bir uçuruma son hızla atılmasına engel olamayacakmışım gibi geliyordu bana.

Tekintete komoly volt, és valahol a messzeségben járt.

Derin düşüncelere dalmıştı galiba.

— Mim van? A bárányod. Meg a bárány ládája. Meg a szájkosár…

“Senin koyunu aldım, sandığı da, tasmayı da.”

Szomorúan elmosolyodott.

Hüzünle gülümsedi.

Vártam, hosszan, sokáig. Éreztem, hogy lassacskán átmelegszik.

Uzun süre bekledim; yavaş yavaş kendine geliyordu…

— Kedves kis barátom, te féltél…

“Küçük dostum,” dedim, “korkuyor musun?”

Igen, félt, de még mennyire félt! Hanem azért szelíden fölnevetett.

Korkuyordu kuşkusuz, hafifçe gülümsedi.

— Este sokkal jobban fogok félni…

“Bu akşam daha çok korkacağım.”

Megint belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. És tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.

Yeniden o çaresizlik duygusuyla buz gibi oldum. Anladım ki bu gülüşü bir daha görmezsem yapamam. Benim için çölde bir kaynaktı gülüşü.