A kis herceg / O Pequeno Príncipe — czytaj online. Strona 8

Węgiersko-portugalska dwujęzyczna książka

Antoine de Saint-Exupéry

A kis herceg

Antoine de Saint-Exupéry

O Pequeno Príncipe

De ő nem felelt a kérdésemre. Egyszerűen csak ennyit mondott:

Mas ele não respondeu à minha pergunta. Disse apenas:

— Néha a szívnek is jó a víz…

— A água pode também ser boa para o coração…

Nem értettem a válaszát, de nem szóltam többet. Tudtam, hogy őt sosem szabad faggatni.

Não entendi sua resposta e me calei… Eu bem sabia que não adiantava interrogá-lo.

Elfáradt. Leült. Én melléje ültem. Akkor némi csönd után azt mondta:

Ele estava cansado. Sentou-se. Sentei-me junto dele. E, após uma pausa, ele disse ainda:

— A csillagok szépek. Attól, hogy van rajtuk egy láthatatlan virág…

— As estrelas são belas por causa de uma flor que não se pode ver…

Olyasmit feleltem, hogy „persze, persze”, aztán szótlanul bámultam a holdfényben a homok redőit.

Eu respondi “É verdade” e, mantendo-me em silêncio, fixei os olhos nas ondulações da areia iluminada pela Lua.

— A sivatag is szép — tette hozzá.

— O deserto é belo — acrescentou…

Igaza volt. Mindig szerettem a sivatagot. Az ember leül egy homokdombra. Nem lát semmit. Nem hall semmit. Valami mégis csöndesen sugárzik…

E era verdade. Eu sempre amei o deserto. A gente se senta numa duna de areia. Não vê nada. Não escuta nada. De repente, alguma coisa irradia no silêncio…

— Az teszi széppé a sivatagot — mondta a kis herceg —, hogy valahol egy kutat rejt…

— O que torna belo o deserto — disse o principezinho — é que ele esconde um poço em algum lugar.

Meglepődtem, mert egyszerre megértettem a homoknak ezt a titokzatos sugárzását. Gyerekkoromban egy régi házban laktam; a legenda szerint valahol kincs volt elásva benne. Igaz, soha senki nem jött a nyomára; meglehet, nem is kereste soha senki. Mégis elvarázsolta az egész házat. Titkot rejtett valahol a szíve mélyén…

Fiquei surpreso por compreender de repente essa misteriosa irradiação da areia. Quando eu era pequeno, morava numa casa antiga, e diziam as lendas que ali fora enterrado um tesouro. Ninguém jamais conseguiu descobri-lo, nem talvez o tenha procurado. Mas isto encantava a todos. Minha casa escondia um tesouro no fundo do seu coração…

— Igen — mondtam a kis hercegnek —, akár egy házról van szó, akár a csillagokról, akár a sivatagról: ami széppé teszi őket, az láthatatlan.

— Sim — respondi-lhe —, quer seja a casa, as estrelas ou o deserto, o que os torna belos é invisível!

— Örülök neki, hogy egy véleményen vagy a rókámmal — mondta a kis herceg.

— Estou contente — disse ele — que estejas de acordo com a minha raposa.

És mert elaludt, a karomba vettem, és úgy folytattam utamat. Meghatottságot éreztem: mintha törékeny kincset vittem volna. Sőt, mintha törékenyebb dolog egyáltalán nem is lett volna a Földön.

Como o principezinho adormecesse, tomei-o nos braços e prossegui a caminhada. Estava emocionado e tinha a impressão de carregar um frágil tesouro. Parecia-me mesmo não haver na Terra nada mais frágil.

Néztem a holdvilágban ezt a sápadt homlokot, ezt a csukott szempárt, ezeket a szélben meg-megrezdülő aranyfürtöket, és azt gondoltam magamban: „Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan…”

Observava, à luz da Lua, aquele rosto pálido, seus olhos fechados, suas mechas de cabelo que se agitavam com o vento. E pensava: “O que eu vejo não passa de uma casca. O mais importante é invisível…”

S mivel nyitott ajkai körül valami mosolyféle derengett, még ezt is gondoltam: „Ebben az alvó kis hercegben a legjobban a virágjához való hűsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor is úgy ragyog benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik…” És ettől még törékenyebbnek tűnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa őket…

Como seus lábios entreabertos esboçavam um sorriso, pensei ainda: “O que tanto me comove nesse príncipe adormecido é sua fidelidade a uma flor; é a imagem de uma rosa que brilha nele como a chama de uma lamparina, mesmo quando ele dorme…” E eu então o sentia ainda mais frágil. É preciso proteger a chama com cuidado: um simples sopro pode apagá-la!

Mentem, mentem, és hajnalban rábukkantam a kútra.

E, continuando a caminhada, eu descobri o poço, ao raiar do dia.

XXV

CAPÍTULO XXV

— Az emberek — mondta a kis herceg — gyorsvonatokon zötykölődnek, de már nem tudják, mit keresnek. Erre elkezdenek ágálni, és csak forognak körbe-körbe…

— Os homens — disse o pequeno príncipe — embarcam nos trens, mas já não sabem mais o que procuram. Então eles se agitam, sem saber para onde ir.

Aztán még hozzátette:

E acrescentou:

— Nem éri meg…

— E isso não leva a nada…

A kút, amit találtunk, nem hasonlított a szaharai kutakhoz. A szaharai kutak egyszerűen homokba ásott lyukak. Ez meg olyan volt, mint egy falusi kút. Holott falunak nyoma sem volt, úgyhogy azt hittem, káprázik a szemem.

O poço a que tínhamos chegado não se parecia de forma alguma com os poços do Saara. Os poços do Saara são simples buracos na areia. Aquele parecia um poço de aldeia. Mas não havia ali aldeia alguma, e eu pensava estar sonhando.

— Nem furcsa? — mondta a kis herceg. — Minden készen van: csiga, vödör, kötél…

— É estranho — disse eu ao principezinho. — Tudo está preparado: a roldana, o balde e a corda.

Nevetett, megfogta a kötelet, megmozgatta a csigát. A csiga nyikorgott, mint egy öreg szélkakas, ha hosszú szünet után fölébred a szél.

Ele riu, pegou a corda, fez girar a roldana. E a roldana gemeu como geme um velho cata-vento.

— Hallod? — mondta a kis herceg. — Fölébresztjük a kutat, ő meg énekel…

— Tu escutas? — disse o príncipe. — Estamos acordando o poço, ele canta…

Nem akartam, hogy megerőltesse magát.

Eu não queria que ele fizesse nenhum esforço:

— Hagyd, majd én — mondtam. — Neked ez túl nehéz.

— Deixa que eu puxo — disse eu. — É muito pesado para ti.

Lassan fölvontam a vödröt a káváig. Ráállítottam a kávára, jó szilárdan. Fülemben még tartott a csiga éneke; a vödörben még remegett a víz, és benne, láttam, ott remegett a nap.

Lentamente icei o balde e, com cuidado, o coloquei na borda do poço. O canto da roldana ainda permanecia nos meus ouvidos, e na água ainda trêmula eu podia ver o reflexo do sol.

— Éppen erre a vízre szomjazom — mondta a kis herceg. — Adj innom…

— Tenho sede dessa água — disse o principezinho. — Dá-me de beber…

Egyszerre megértettem, hogy mit keresett!

E eu compreendi o que ele havia buscado!

Ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan volt ez, mint egy ünnep. Ez a víz más volt, több volt puszta italnál. A csillagok alatti vándorlásból született, a csiga énekéből, a karom megfeszített erejéből. Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék.

Levantei o balde até sua boca. Ele bebeu, de olhos fechados. Era doce como uma festa. Aquela água era muito mais que um alimento. Nascera da caminhada sob as estrelas, do canto da roldana, do esforço do meu braço. Era boa para o coração, como um presente.

Mikor gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa fénye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa.

Quando eu era pequeno, as luzes da árvore de Natal, a música da missa de meia-noite e a doçura dos sorrisos se refletiam nos presentes que ganhava.

— Nálatok — mondta a kis herceg — az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.

— Os homens do teu planeta — disse o pequeno príncipe — cultivam cinco mil rosas num mesmo jardim… e não encontram o que procuram…

— Nem találják meg — mondtam.

— É verdade — respondi…

— Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák…

— E, no entanto, o que eles procuram poderia ser encontrado numa só rosa, ou num pouco de água…

— Minden bizonnyal — feleltem.

— É verdade.


E o principezinho acrescentou:

— Csakhogy a szem vak — tette hozzá a kis herceg. — A szívünkkel kell keresni.

— Mas os olhos são cegos. É preciso ver com o coração…

Én is ittam. Megkönnyebbültem tőle. Mikor a nap fölkel, mézszíne van a homoknak. Most ennek a mézszínnek is örültem. Miért is ért utol aztán a szenvedés…

Eu tinha bebido. Respirava normalmente. Ao amanhecer a areia é cor de mel. E a cor de mel também me fazia feliz. Por que, então, eu estava triste?

— Meg kell tartanod, amit ígértél — mondta szelíden a kis herceg, és már újra ott ült mellettem.

— É preciso que cumpras a tua promessa — disse baixinho o pequeno príncipe, que estava, de novo, sentado junto de mim.

— Mit ígértem?

— Que promessa?

— Tudod… szájkosarat a bárányomnak… hiszen felelős vagyok a virágomért!

— Tu sabes… A focinheira do meu carneiro… Eu sou responsável por aquela flor!

Előszedtem a zsebemből a rajzaimat. A kis herceg rájuk pillantott, és elnevette magát.

Tirei do bolso os meus esboços de desenho. O principezinho os viu e disse, rindo:

— Ó, a majomkenyérfáid! — mondta. — Mint a káposztafejek…

— Teus baobás mais parecem repolhos…

— Ugyan! Pedig olyan büszke voltam a majomkenyérfáimra!

— Oh!
E eu caprichara tanto nos meus baobás!

— A rókád meg… a fülei… inkább mintha szarvak volnának… meg aztán túl nagyok is!

— Tua raposa… as orelhas dela… parecem chifres… e são compridas demais!

És megint nevetett.

Ele riu outra vez.

— Igazságtalan vagy, barátocskám; megmondtam, hogy nem tudok egyebet rajzolni, mint nyitott meg csukott óriáskígyót.

— Tu és injusto, meu caro, eu só sabia desenhar jiboias abertas e fechadas…

— Semmi hiba — mondta. — A gyerekek megértik.

— Não faz mal — disse ele. — As crianças entendem.

Rajzoltam hát egy szájkosarat. És elszorult a szívem, ahogy átnyújtottam neki.

Rabisquei, então, uma pequena focinheira. Mas, ao entregá-la, senti um aperto no coração:

— Neked valami titkos terved van…

— Tu tens planos que eu desconheço…

Nem felelt. Azt mondta:

Ele não me respondeu. Mas disse:

— Tudod… holnap lesz egy éve, hogy a Földre estem…

— Lembras-te da minha chegada à Terra? Será amanhã o aniversário…

Majd némi szünet után:

Depois, após um silêncio, acrescentou:

— Egészen közel ide…

— Caí pertinho daqui…

Elpirult.

E enrubesceu.

S engem, magam sem tudom, miért, elfogott valami sötét szomorúság.

E de novo, sem compreender por que, eu sentia uma estranha tristeza.

Egyszerre fölötlött bennem egy kérdés:
— Akkor hát egy hete reggel, amikor megismertelek, nem csak úgy véletlenül kószáltál itt, egyszál-egyedül, ezer mérföldnyire minden lakott helytől? Oda akartál visszamenni, ahová leestél?

Entretanto, ocorreume perguntar:
— Então não foi por acaso que vagavas sozinho, quando te encontrei, há oito dias, a quilômetros e quilômetros de qualquer região habitada! Estavas retornando ao local aonde chegaste?

A kis herceg újra elpirult.

Ele enrubesceu novamente.

Én pedig habozva hozzátettem:

E eu acrescentei, hesitando:

— Csak nem az évforduló miatt?

— Talvez por causa do aniversário?…

A kis herceg még jobban elpirult. Felelni nem felelt a kérdéseimre; de ha valaki elpirul, az ugye azt jelenti, hogy „igen”.

O principezinho ficou mais vermelho. Não respondia nunca às perguntas. Mas quando a gente enrubesce, é o mesmo que dizer “sim”, não é verdade?

— Ó — mondtam neki —, attól félek…

— Ah! — disse-lhe eu. — Eu tenho medo…

Azt felelte:

Mas ele me respondeu:

— Neked most dolgoznod kell. Vissza kell menned a gépedhez. Itt várlak majd, gyere vissza holnap este…

— Tu deves agora trabalhar. Voltar para teu aparelho. Espero-te aqui. Volta amanhã de noite…

Én azonban nyugtalan maradtam. Eszembe jutott a róka. Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele…

Mas eu não estava seguro. Lembrava-me da raposa. A gente corre o risco de chorar um pouco quando se deixou cativar…

XXVI

CAPÍTULO XXVI

A kút mellett romladozó kőfal húzódott. Mikor másnap este, munkám után visszajöttem, már messziről észrevettem a kis herceget: lábát lógatva fönt ült a fal tetején. És hallottam, hogy beszél valakivel.

Havia, ao lado do poço, a ruína de um velho muro de pedra. Quando voltei do trabalho, no dia seguinte, vi, de longe, o meu pequeno príncipe sentado no alto, com as pernas balançando. E o escutei dizer:

— Hát nem emlékszel rá? — mondta. — Nem egészen itt volt!

— Tu não te lembras então? Não foi bem este o lugar!

Erre egy másik hang felelhetett neki valamit, mert ő megint erősködni kezdett:

Uma outra voz lhe respondeu, porque ele replicou em seguida:

— Igen, igen! A napja ma van, de a helye nem egészen ez…

— Não! Não estou enganado. O dia é este, mas não é este o lugar…

Mentem tovább a fal felé. Kívüle még mindig nem láttam, nem hallottam senkit. Ő azonban tovább vitatkozott:

Prossegui em direção ao muro. Não enxergava nem ouvia ninguém a não ser ele… No entanto, o principezinho replicou novamente:

— …Úgy bizony. Nézd csak meg, hol kezdődik a nyomom a homokban. És csak várj rám. Ma éjszaka ott leszek.

— … Está bem. Tu verás na areia onde começam as marcas dos meus passos. Basta me esperar. Estarei lá esta noite.

Már csak húszméternyire voltam a faltól, de még most sem láttam semmit.

Estava a vinte metros do muro e continuava a não ver nada.

A kis herceg egy darabig hallgatott, aztán azt kérdezte:

O pequeno príncipe disse ainda, após um silêncio:

— Jó mérged van? Biztos vagy benne, hogy nem fogok sokáig szenvedni?

— O teu veneno é do bom? Estás certa de que não vou sofrer por muito tempo?

Megtorpantam, elszorult a szívem, de még mindig nem értettem a dolgot.

Parei, o coração apertado, ainda sem compreender nada.

— Most pedig menj el — mondta a kis herceg. — Le akarok jönni innét!

— Agora, vai-te embora… — disse ele. — Eu quero descer!

Erre magam is a fal tövébe néztem, hirtelen hőköléssel. Mert egy kígyó ágaskodott ott a kis herceg felé, egyike azoknak a sárga kígyóknak, amelyek harminc másodperc alatt végeznek az emberrel.

Então baixei os olhos para o pé do muro e dei um salto! Lá estava, erguida para o principezinho, uma dessas serpentes amarelas que nos liquidam em trinta segundos.

Kezemet a zsebembe mélyesztettem, hogy előrántsam a revolveremet, és futni kezdtem feléjük; lépteim zajára azonban a kígyó puhán visszaernyedt a homokba, olyasformán, mint egy szökőkút elhaló sugara, és sietség nélkül, fémes kis nesszel eltűnt a kövek közt.

Rapidamente procurei o revólver no bolso. Mas, percebendo o barulho, a serpente deslizou pela areia, como um esguicho de água que de repente seca, e vagarosamente se enfiou entre as pedras com um leve tinir metálico.

Épp jókor értem a falhoz, hogy a butácska hercegecskét fölfogjam a karomban. Sápadt volt, mint a hó.

Cheguei ao muro a tempo de segurar nos braços o meu caro príncipe, pálido como a neve.

— Hát ez meg mi volt? Most már kígyókkal társalkodol?

— Que história é essa? Tu conversas agora com as serpentes?

Kibontottam aranyszínű sálját, amit örökké a nyaka köré tekerve hordott. Megnedvesítettem a halántékát, és itattam vele pár kortyot. De kérdezni már nem mertem tőle semmit. Komolyan nézett rám, karját a nyakamba fonta. Éreztem a szívét: úgy vert, mint egy meglőtt madáré.

Afrouxei o nó do lenço dourado que ele sempre usava no pescoço. Molhei sua testa. Dei-lhe de beber. E agora não ousava perguntar-lhe mais nada. Olhou-me seriamente e abraçou o meu pescoço. Sentia o seu coração bater de encontro ao meu, como o de um pássaro morrendo, atingido por um tiro. Ele me disse:

— Örülök neki, hogy sikerült megjavítanod a gépedet. Most aztán hazatérhetsz…

— Estou contente de teres consertado o defeito de tua máquina. Vais poder voltar para casa…

— Honnan tudod?

— Como soubeste?

Éppen azt akartam elújságolni neki, hogy minden várakozás ellenére mégiscsak zöld ágra vergődtem a munkámmal.

Eu vinha justamente avisar-lhe que, contra toda expectativa, havia conseguido realizar o conserto!

Nem felelt a kérdésemre. Aztán azt mondta:

Ele não respondeu à minha pergunta, mas acrescentou:

— Én is hazamegyek ma… —

— Eu também volto hoje para casa…

És szomorkásan hozzátette:

Depois, tristonho, disse:

— De az sokkal messzebb van… és sokkal nehezebb…

— É bem mais longe… bem mais difícil…

Éreztem, hogy valami rendkívüli dolog történik. Úgy szorítottam a karomba, mint egy gyereket; közben mégis olyan volt, mintha függőlegesen elfolynék valami szakadékba, és én mit sem tehetek, hogy visszatartsam…

Eu percebia claramente que algo de extraordinário se passava. Apertava-o nos braços como se fosse uma criancinha; mas tinha a impressão de que ele ia deslizando num abismo, sem que eu nada pudesse fazer para detê-lo…

Tekintete komoly volt, és valahol a messzeségben járt.

Seu olhar estava sério, vagando no além:

— Mim van? A bárányod. Meg a bárány ládája. Meg a szájkosár…

— Tenho o teu carneiro. E a caixa para o carneiro. E a focinheira…

Szomorúan elmosolyodott.

E ele sorriu com tristeza.

Vártam, hosszan, sokáig. Éreztem, hogy lassacskán átmelegszik.

Esperei muito tempo. Sentia que seu corpo, aos poucos, se reaquecia:

— Kedves kis barátom, te féltél…

— Meu caro, tu tiveste medo…

Igen, félt, de még mennyire félt! Hanem azért szelíden fölnevetett.

É claro que tivera. Mas ele sorriu docemente.

— Este sokkal jobban fogok félni…

— Terei mais medo ainda esta noite…

Megint belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. És tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.

O sentimento do irremediável me fez gelar de novo. E eu compreendi que não poderia suportar a ideia de nunca mais escutar aquele riso. Ele era para mim como uma fonte no deserto.