Ale neodpovedal na moju otázku. Povedal mi iba:

De ő nem felelt a kérdésemre. Egyszerűen csak ennyit mondott:

— Voda môže byť dobrá aj pre srdce…

— Néha a szívnek is jó a víz…

Nepochopil som jeho odpoveď, ale mlčal som… Dobre som vedel, že sa ho nesmiem pýtať.

Nem értettem a válaszát, de nem szóltam többet. Tudtam, hogy őt sosem szabad faggatni.

Bol unavený. Sadol si. Ja som si sadol vedľa neho. A po chvíli ticha ešte povedal:

Elfáradt. Leült. Én melléje ültem. Akkor némi csönd után azt mondta:

— Hviezdy sú krásne vďaka ruži, ktorú nie je vidieť…

— A csillagok szépek. Attól, hogy van rajtuk egy láthatatlan virág…

Odpovedal som „prirodzene“ a mlčky som sa vo svetle mesiaca zadíval na vlny piesku.

Olyasmit feleltem, hogy „persze, persze”, aztán szótlanul bámultam a holdfényben a homok redőit.

— Púšť je krásna, — dodal.

— A sivatag is szép — tette hozzá.

A bola to pravda. Vždy som mal rád púšť. Človek si sadne na pieskový presyp. Nič nevidí. Nič nepočuje. A predsa čosi v tichu žiari…

Igaza volt. Mindig szerettem a sivatagot. Az ember leül egy homokdombra. Nem lát semmit. Nem hall semmit. Valami mégis csöndesen sugárzik…

— Púšť robí krásnou to, že niekde skrýva studňu… — povedal Malý princ.

— Az teszi széppé a sivatagot — mondta a kis herceg —, hogy valahol egy kutat rejt…

Bol som prekvapený, že som zrazu pochopil to tajomné žiarenie piesku. Keď som bol malým chlapcom, býval som v starobylom dome a podľa povesti mal v ňom byť zakopaný poklad. Prirodzene, nikdy ho nikto nevedel nájsť, ba ani ho možno nikto nehľadal. Ale pridával čaro celému domu. Môj dom skrýval vo svojom vnútri tajomstvo…

Meglepődtem, mert egyszerre megértettem a homoknak ezt a titokzatos sugárzását. Gyerekkoromban egy régi házban laktam; a legenda szerint valahol kincs volt elásva benne. Igaz, soha senki nem jött a nyomára; meglehet, nem is kereste soha senki. Mégis elvarázsolta az egész házat. Titkot rejtett valahol a szíve mélyén…

— Áno, — povedal som Malému princovi, — či už ide o dom, o hviezdy alebo o púšť, to, čo ich robí krásny mi, je neviditeľné!

— Igen — mondtam a kis hercegnek —, akár egy házról van szó, akár a csillagokról, akár a sivatagról: ami széppé teszi őket, az láthatatlan.

— Som rád, — povedal, — že súhlasíš s mojou líškou. Pretože Malý princ zaspával, vzal som ho do náručia

— Örülök neki, hogy egy véleményen vagy a rókámmal — mondta a kis herceg.

a vydal som sa znova na cestu. Bol som dojatý. Zdalo sa mi, že nesiem krehký poklad. Ba dokonca sa mi zdalo, že na Zemi nie je nič krehkejšie.

És mert elaludt, a karomba vettem, és úgy folytattam utamat. Meghatottságot éreztem: mintha törékeny kincset vittem volna. Sőt, mintha törékenyebb dolog egyáltalán nem is lett volna a Földön.

V mesačnom svetle som hľadel na to bledé čelo, na tie zatvorené oči, na tie kučery čo sa chveli vo vetre, a vravel som si: „To, čo tu vidím, je iba škrupina. To najdôležitejšie je neviditeľné…“

Néztem a holdvilágban ezt a sápadt homlokot, ezt a csukott szempárt, ezeket a szélben meg-megrezdülő aranyfürtöket, és azt gondoltam magamban: „Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan…”

A pretože jeho pootvorené ústa sa nesmelo pokúšali usmiať, vravel som si ešte: „Na tomto spiacom Malom princovi ma tak veľmi dojíma jeho oddanosť jednej kvetine, jeho obraz ruže, ktorý v ňom žiari ako plamienok lampy, aj keď spí…“ A tušil som, že je ešte krehkejší. Lampy musíme dobre chrániť: jeden náraz vetra ich môže zahasiť…

S mivel nyitott ajkai körül valami mosolyféle derengett, még ezt is gondoltam: „Ebben az alvó kis hercegben a legjobban a virágjához való hűsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor is úgy ragyog benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik…” És ettől még törékenyebbnek tűnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa őket…

A ako som tak kráčal, objavil som na úsvite studňu.

Mentem, mentem, és hajnalban rábukkantam a kútra.

XXV

XXV

— Ľudia sa napchajú do rýchlikov, — povedal Malý princ, — ale potom už nevedia, za čím idú. Tak sa v nich natriasajú a vozia sa stále dookola…

— Az emberek — mondta a kis herceg — gyorsvonatokon zötykölődnek, de már nem tudják, mit keresnek. Erre elkezdenek ágálni, és csak forognak körbe-körbe…

A dodal:

Aztán még hozzátette:

— Nestojí to za to…

— Nem éri meg…

Studňa, ku ktorej sme sa dostali, nevyzerala ako saharské studne. Saharské studne sú iba jamy vyhĺbené v piesku. Táto sa podobala na dedinskú studňu. Ale nebola tam nijaká dedina a ja som si pomyslel, že sa mi to sníva.

A kút, amit találtunk, nem hasonlított a szaharai kutakhoz. A szaharai kutak egyszerűen homokba ásott lyukak. Ez meg olyan volt, mint egy falusi kút. Holott falunak nyoma sem volt, úgyhogy azt hittem, káprázik a szemem.

— To je čudné, — povedal som Malému princovi, — všet — ko je prichystané: hriadeľ, vedro i povraz…

— Nem furcsa? — mondta a kis herceg. — Minden készen van: csiga, vödör, kötél…

Zasmial sa, chytil povraz, rozkrútil hriadeľ. A hriadeľ škrípal, ako škrípe starý veterníček, keď vietor dlho spal.

Nevetett, megfogta a kötelet, megmozgatta a csigát. A csiga nyikorgott, mint egy öreg szélkakas, ha hosszú szünet után fölébred a szél.

— Počuješ, — povedal Malý princ, — zobúdzame túto studňu a ona spieva…

— Hallod? — mondta a kis herceg. — Fölébresztjük a kutat, ő meg énekel…

Nechcel som, aby sa namáhal.

Nem akartam, hogy megerőltesse magát.

— Nechaj, ja to urobím, — povedal som mu, — pre teba je to priťažké.

— Hagyd, majd én — mondtam. — Neked ez túl nehéz.

Pomaly som vyťahoval vedro až na okraj studne. Pekne rovno som ho ta postavil. V ušiach mi stále znel spev hriadeľa; a vo vode, čo sa ešte vlnila, som videl chvejúce sa slnko.

Lassan fölvontam a vödröt a káváig. Ráállítottam a kávára, jó szilárdan. Fülemben még tartott a csiga éneke; a vödörben még remegett a víz, és benne, láttam, ott remegett a nap.

— Žíznim po tejto vode, — povedal Malý princ, — daj sa mi napiť…

— Éppen erre a vízre szomjazom — mondta a kis herceg. — Adj innom…

A ja som pochopil, čo hľadal!

Egyszerre megértettem, hogy mit keresett!

Zodvihol som vedro až k jeho perám. Pil so zatvorenými očami. Bolo to pôvabné ako nejaká slávnosť. Táto voda bola naozaj čosi iné ako obyčajná živina. Zrodila sa z chôdze pod hviezdami, zo spevu hriadeľa, z námahy mojich rúk. Bola srdcu taká milá ako nejaký dar.

Ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan volt ez, mint egy ünnep. Ez a víz más volt, több volt puszta italnál. A csillagok alatti vándorlásból született, a csiga énekéből, a karom megfeszített erejéből. Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék.

Keď som bol malým chlapcom, svetlo vianočného stromčeka, hudba na polnočnej omši a nežnosť úsmevov mi takto obostreli najväčším leskom vianočný darček, čo som dostal.

Mikor gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa fénye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa.

— Ľudia u vás pestujú päťtisíc ruží v jedinej záhrade… a nenachádzajú v nej to, čo hľadajú… — povedal Malý princ.

— Nálatok — mondta a kis herceg — az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.

— Nenachádzajú to, — odpovedal som.

— Nem találják meg — mondtam.

— A predsa to, čo hľadajú, by sa mohlo nájsť v jedinej ruži alebo v troške vody…

— Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák…

— Pravdaže, — odpovedal som.

— Minden bizonnyal — feleltem.

A Malý princ dodal:

— Ale oči sú slepé. Treba hľadať srdcom.

— Csakhogy a szem vak — tette hozzá a kis herceg. — A szívünkkel kell keresni.

Napil som sa. Dobre sa mi dýchalo. Piesok má na svitaní farbu medu. Tešil som sa aj z tej medovej farby. Prečo som len pocítil úzkosť…

Én is ittam. Megkönnyebbültem tőle. Mikor a nap fölkel, mézszíne van a homoknak. Most ennek a mézszínnek is örültem. Miért is ért utol aztán a szenvedés…

Zasmial sa, chytil povraz, rozkrútil hriadeľ.
— Musíš dodržať svoj sľub, — povedal mi tichučko Malý princ, ktorý už zase sedel pri mne.

— Meg kell tartanod, amit ígértél — mondta szelíden a kis herceg, és már újra ott ült mellettem.

— Aký sľub?

— Mit ígértem?

— Vieš… ten náhubok pre moju ovečku… som zodpovedný za tú ružu!

— Tudod… szájkosarat a bárányomnak… hiszen felelős vagyok a virágomért!

Vytiahol som z vrecka svoje maliarske pokusy. Malý princ ich zazrel, zasmial sa a povedal:

Előszedtem a zsebemből a rajzaimat. A kis herceg rájuk pillantott, és elnevette magát.

— Tie tvoje baobaby sa trochu podobajú hlávkam kapusty…

— Ó, a majomkenyérfáid! — mondta. — Mint a káposztafejek…

—Och! A ja som bol na baobaby taký pyšný!

— Ugyan! Pedig olyan büszke voltam a majomkenyérfáimra!

— Tá tvoja líška… jej uši… tie sa trošku podobajú rohom… a sú priveľmi dlhé!

— A rókád meg… a fülei… inkább mintha szarvak volnának… meg aztán túl nagyok is!

A znova sa zasmial.

És megint nevetett.

— Si nespravodlivý, chlapček môj, ja som nevedel kresliť nič iné, iba zatvorené a otvorené veľhady.

— Igazságtalan vagy, barátocskám; megmondtam, hogy nem tudok egyebet rajzolni, mint nyitott meg csukott óriáskígyót.

— Och, bude to dobré, — povedal, — deti vedia ľahko pochopiť.

— Semmi hiba — mondta. — A gyerekek megértik.

Nakreslil som mu teda náhubok. A srdce sa mi zvieralo, keď som mu ho podával.

Rajzoltam hát egy szájkosarat. És elszorult a szívem, ahogy átnyújtottam neki.

— Ty máš nejaké plány, o ktorých ja neviem…

— Neked valami titkos terved van…

Ale neodpovedal mi na to.

Nem felelt. Azt mondta:

Vravel:
— Vieš, môj pád na Zem… zajtra bude jeho výročie.

— Tudod… holnap lesz egy éve, hogy a Földre estem…

Chvíľu mlčal, potom ešte dodal:

Majd némi szünet után:

— Spadol som celkom blízko odtiaľto…

— Egészen közel ide…

A začervenal sa.

Elpirult.

A hoci som nechápal prečo, opäť som pocítil čudný žiaľ.

S engem, magam sem tudom, miért, elfogott valami sötét szomorúság.

Predsa mi prišlo na um spýtať sa ho:
— Teda to nebola náhoda, že si sa v to ráno, keď som ťa pred ôsmimi dňami spoznal, prechádzal len tak sám, na tisíc míľ od všetkých obývaných krajov? Vracal si sa na miesto, kam si spadol?

Egyszerre fölötlött bennem egy kérdés:
— Akkor hát egy hete reggel, amikor megismertelek, nem csak úgy véletlenül kószáltál itt, egyszál-egyedül, ezer mérföldnyire minden lakott helytől? Oda akartál visszamenni, ahová leestél?

Malý princ sa znova začervenal.

A kis herceg újra elpirult.

A ja som váhavo dodal:

Én pedig habozva hozzátettem:

— Možno pre to výročie… ?

— Csak nem az évforduló miatt?

Malý princ sa opäť začervenal. Nikdy neodpovedal na otázky, no ak sa niekto červená, znamená to „áno“, nemám pravdu?

A kis herceg még jobban elpirult. Felelni nem felelt a kérdéseimre; de ha valaki elpirul, az ugye azt jelenti, hogy „igen”.

— Ach, — povedal som mu, — bojím sa…

— Ó — mondtam neki —, attól félek…

Ale on mi povedal:

Azt felelte:

— Teraz musíš pracovať. Musíš sa vrátiť k svojmu stroju. Budem ťa tu čakať. Vráť sa zajtra večer…

— Neked most dolgoznod kell. Vissza kell menned a gépedhez. Itt várlak majd, gyere vissza holnap este…

No ja som sa neuspokojil. Spomenul som si na líšku. Človek sa vystavuje nebezpečenstvu, že bude trošku plakať, keď sa nechal skrotiť…

Én azonban nyugtalan maradtam. Eszembe jutott a róka. Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele…

XXVI

XXVI

Neďaleko studne bola zrúcanina starého kamenného múru. Keď som sa sem na druhý deň večer vracal od svojej práce, zazrel som zďaleka svojho Malého princa, ako sedí so spustenými nohami hore na múre. A počul som, že hovorí.

A kút mellett romladozó kőfal húzódott. Mikor másnap este, munkám után visszajöttem, már messziről észrevettem a kis herceget: lábát lógatva fönt ült a fal tetején. És hallottam, hogy beszél valakivel.

— Tak ty sa na to nepamätáš? — vravel. — To nebolo presne tu!

— Hát nem emlékszel rá? — mondta. — Nem egészen itt volt!

Nejaký hlas mu bezpochyby niečo povedal, lebo Malý princ odpovedal:

Erre egy másik hang felelhetett neki valamit, mert ő megint erősködni kezdett:

— Áno! Je to naozaj ten deň, ale nie na tomto mieste…

— Igen, igen! A napja ma van, de a helye nem egészen ez…

Kráčal som ďalej k múru. Ešte vždy som nikoho nevidel, ani nepočul. A predsa Malý princ opäť komusi odpovedal:

Mentem tovább a fal felé. Kívüle még mindig nem láttam, nem hallottam senkit. Ő azonban tovább vitatkozott:

— Pravdaže. Uvidíš, kde sa začína moja stopa v piesku. Teda tam na mňa čakaj. Budem tam dnes v noci.

— …Úgy bizony. Nézd csak meg, hol kezdődik a nyomom a homokban. És csak várj rám. Ma éjszaka ott leszek.

Bol som asi dvadsať metrov od múru a ešte vždy som nič nevidel.

Már csak húszméternyire voltam a faltól, de még most sem láttam semmit.

Malý princ chvíľu mlčal, potom povedal:

A kis herceg egy darabig hallgatott, aztán azt kérdezte:

— Máš dobrý jed? Si pevne presvedčený, že ma nenecháš dlho trpieť?

— Jó mérged van? Biztos vagy benne, hogy nem fogok sokáig szenvedni?

Zastal som, srdce sa mi zovrelo, ale ešte som to nechápal.

Megtorpantam, elszorult a szívem, de még mindig nem értettem a dolgot.

— Teraz choď preč! — povedal. — Chcem zostúpiť.

— Most pedig menj el — mondta a kis herceg. — Le akarok jönni innét!

Tak som aj ja pozrel dolu k päte múru, a odskočil som! K Malému princovi sa vzpínal jeden z tých žltých hadov, ktoré vás za tridsať sekúnd zavraždia.

Erre magam is a fal tövébe néztem, hirtelen hőköléssel. Mert egy kígyó ágaskodott ott a kis herceg felé, egyike azoknak a sárga kígyóknak, amelyek harminc másodperc alatt végeznek az emberrel.

Rozbehol som sa, hmatajúc po vrecku, aby som odtiaľ vytiahol revolver, ale na lomoz, čo som narobil, had sa tichučko spustil do piesku ako vodomet, keď opadáva, a nenáhlivo, s ľahkým kovovým šuchotom vkĺzol medzi kamene.

Kezemet a zsebembe mélyesztettem, hogy előrántsam a revolveremet, és futni kezdtem feléjük; lépteim zajára azonban a kígyó puhán visszaernyedt a homokba, olyasformán, mint egy szökőkút elhaló sugara, és sietség nélkül, fémes kis nesszel eltűnt a kövek közt.

Dorazil som k múru práve včas, aby som zachytil do náručia svojho chlapčeka-princa, bledého ako sneh.

Épp jókor értem a falhoz, hogy a butácska hercegecskét fölfogjam a karomban. Sápadt volt, mint a hó.

— To je pekný poriadok! Ty sa teraz dávaš do reči s hadmi!

— Hát ez meg mi volt? Most már kígyókkal társalkodol?

Rozviazal som mu zlatožltú šatku, čo ustavične nosil na krku. Navlhčil som mu na sluchy a dal som sa mu napiť. Ale teraz som sa ho už neodvážil na nič pýtať. Vážne na mňa hľadel a objal ma okolo krku. Cítil som, že srdce mu bije ako umierajúcemu, postrelenému vtáčikovi. Povedal mi:

Kibontottam aranyszínű sálját, amit örökké a nyaka köré tekerve hordott. Megnedvesítettem a halántékát, és itattam vele pár kortyot. De kérdezni már nem mertem tőle semmit. Komolyan nézett rám, karját a nyakamba fonta. Éreztem a szívét: úgy vert, mint egy meglőtt madáré.

— Som rád, že si prišiel na to, čo tvojmu stroju chýba. Budeš sa môcť vrátiť domov…

— Örülök neki, hogy sikerült megjavítanod a gépedet. Most aztán hazatérhetsz…

— Ako to vieš?

— Honnan tudod?

Práve som mu prišiel oznámiť, že napriek všetkému očakávaniu sa mi práca podarila!

Éppen azt akartam elújságolni neki, hogy minden várakozás ellenére mégiscsak zöld ágra vergődtem a munkámmal.

Na moju otázku neodpovedal, ale pokračoval:

Nem felelt a kérdésemre. Aztán azt mondta:

— Aj ja sa dnes vrátim domov…

— Én is hazamegyek ma… —

Potom smutne doložil:

És szomorkásan hozzátette:

— Je to oveľa ďalej… je to oveľa ťažšie…

— De az sokkal messzebb van… és sokkal nehezebb…

Dobre som vycítil, že sa odohráva čosi neobyčajné. Zovrel som ho do náručia ako malé dieťa, a predsa sa mi zdalo, že sa kíže strmhlav do priepasti, a ja nemôžem nič urobiť, aby som ho zadržal…

Éreztem, hogy valami rendkívüli dolog történik. Úgy szorítottam a karomba, mint egy gyereket; közben mégis olyan volt, mintha függőlegesen elfolynék valami szakadékba, és én mit sem tehetek, hogy visszatartsam…

Hľadel vážne kamsi do diaľky.

Tekintete komoly volt, és valahol a messzeségben járt.

— Mám tvoju ovečku. A mám debničku pre ovečku. A mám náhubok…

— Mim van? A bárányod. Meg a bárány ládája. Meg a szájkosár…

A smutne sa usmial.

Szomorúan elmosolyodott.

Dlho som čakal. Cítil som, že pomaly prichádza k sebe.

Vártam, hosszan, sokáig. Éreztem, hogy lassacskán átmelegszik.

— Chlapček môj, ty si sa bál…

— Kedves kis barátom, te féltél…

Bál sa, pravdaže! Ale tichučko sa zasmial:

Igen, félt, de még mennyire félt! Hanem azért szelíden fölnevetett.

— Dnes v noci sa budem báť ešte oveľa väčšmi…

— Este sokkal jobban fogok félni…

Opäť som zmeravel, keď som si uvedomil, že sa robí čosi nenapraviteľné. A pochopil som, že by som nezniesol myšlienku nepočuť nikdy viac ten smiech. Bol pre mňa ako studnička v púšti.

Megint belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. És tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.