Fordította: Rónay György

TO LEON WERTH

LÉON WERTH-NEK

I ask the indulgence of the children who may read this book for dedicating it to a grown-up. I have a serious reason: he is the best friend I have in the world. I have another reason: this grown-up understands everything, even books about children. I have a third reason: he lives in France where he is hungry and cold. He needs cheering up.

Kérem a gyerekeket, ne haragudjanak, amiért ezt a könyvet egy fölnőttnek ajánlom. Komoly mentségem van rá: ez a fölnőtt széles e világon a legjobb barátom. De van egy másik mentségem is: ez a fölnőtt mindent meg tud érteni, még a gyerekeknek szóló könyveket is. Harmadik mentségem pedig a következő: ez a fölnőtt Franciaországban él, s ott éhezik és fázik. Nagy szüksége van vigasztalásra.

If all these reasons are not enough, I will dedicate the book to the child from whom this grown-up grew. All grown-ups were once children — although few of them remember it. And so I correct my dedication:

Ha pedig ez a sok mentség nem elegendő, akkor annak a gyereknek ajánlom könyvemet, aki valaha ez a fölnőtt volt. Mert előbb minden fölnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.) Ajánlásomat tehát kijavítom, ilyesformán:

TO LEON WERTH WHEN HE WAS A LITTLE BOY.

LÉON WERTH-NEK, AMIKOR MÉG KISFIÚ VOLT.

I

I

Once when I was six years old I saw a magnificent picture in a book, called True Stories from Nature, about the primeval forest. It was a picture of a boa constrictor in the act of swallowing an animal. Here is a copy of the drawing.

Hatéves koromban egy könyvben, mely az őserdőről szólt, és Igaz Történetek volt a címe, láttam egy nagyszerű képet. Óriáskígyót ábrázolt, amint egy vadállatot nyel el. Tessék, itt a rajz másolata.

In the book it said: “Boa constrictors swallow their prey whole, without chewing it. After that they are not able to move, and they sleep through the six months that they need for digestion.”

A könyvben ez állt: „Az óriáskígyó egészben, rágás nélkül nyeli le zsákmányát. Utána moccanni sem bír, és az emésztés hat hónapját végigalussza.”

I pondered deeply, then, over the adventures of the jungle. And after some work with a colored pencil I succeeded in making my first drawing. My Drawing Number One. It looked something like this:

Akkoriban sokat tűnődtem a dzsungelek kalandjain, és egy színes ceruzával nekem is sikerült megrajzolnom első rajzomat. Az 1. számút. Ilyesformán:

I showed my masterpiece to the grown-ups, and asked them whether the drawing frightened them.

Remekművemet megmutattam a fölnőtteknek, és megkérdeztem őket, nem félnek-e tőle.

But they answered: “Frighten? Why should any one be frightened by a hat?”

— Miért kellene félni egy kalaptól? — válaszolták.

My drawing was not a picture of a hat. It was a picture of a boa constrictor digesting an elephant. But since the grown-ups were not able to understand it, I made another drawing: I drew the inside of a boa constrictor, so that the grown-ups could see it clearly. They always need to have things explained. My Drawing Number Two looked like this:

Az én rajzom azonban nem kalapot ábrázolt. Óriáskígyót ábrázolt, amint épp egy elefántot emészt. Erre lerajzoltam az óriáskígyót belülről is, hogy a fölnőttek megérthessék, miről van szó. Mert nekik mindig mindent meg kell magyarázni. Ez a 2. számú rajz ilyesforma volt:

The grown-ups’ response, this time, was to advise me to lay aside my drawings of boa constrictors, whether from the inside or the outside, and devote myself instead to geography, history, arithmetic, and grammar. That is why, at the age of six, I gave up what might have been a magnificent career as a painter.

Most aztán a fölnőttek azt ajánlották, ne rajzoljak többé óriáskígyót se nyitva, se csukva, hanem inkább foglalkozzam földrajzzal, történelemmel, számtannal és nyelvtannal. Így mondtam le hatéves koromban nagyszerű festői pályafutásomról.

I had been disheartened by the failure of my Drawing Number One and my Drawing Number Two. Grown-ups never understand anything by themselves, and it is tiresome for children to be always and forever explaining things to them.

Kedvemet szegte 1. és 2. számú rajzom kudarca. A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.

So then I chose another profession, and learned to pilot airplanes. I have flown a little over all parts of the world; and it is true that geography has been very useful to me.

Más mesterséget kellett választanom tehát: megtanultam repülőgépet vezetni. Nagyjából az egész világot berepültem. És való igaz, hogy közben nagy hasznát vettem a földrajznak.

At a glance I can distinguish China from Arizona. If one gets lost in the night, such knowledge is valuable.

Első pillantásra meg tudtam különböztetni Kínát Arizonától. Ez pedig fölöttébb hasznos dolog, ha éjszaka eltéved az ember.

In the course of this life I have had a great many encounters with a great many people who have been concerned with matters of consequence. I have lived a great deal among grown-ups. I have seen them intimately, close at hand. And that hasn’t much improved my opinion of them.

Így aztán életem folyamán nagyon sokszor kerültem kapcsolatba komoly emberekkel. Jócskán akadt dolgom a fölnőttekkel. Közvetlen közelből láthattam őket. És nem mondhatnám, hogy ettől jobb lett róluk a véleményem.

Whenever I met one of them who seemed to me at all clear-sighted, I tried the experiment of showing him my Drawing Number One, which I have always kept. I would try to find out, so, if this was a person of true understanding.

Ha olyannal találkoztam, aki kicsit értelmesebbnek látszott, kipróbáltam rajta 1. számú rajzomat, mert azt mindig magamnál tartottam. Meg akartam tudni, valóban megérti-e a dolgokat.

But, whoever it was, he, or she, would always say: “That is a hat.”

De a válasz mindig így hangzott: „Ez egy kalap.”

Then I would never talk to that person about boa constrictors, or primeval forests, or stars. I would bring myself down to his level. I would talk to him about bridge, and golf, and politics, and neckties. And the grown-up would be greatly pleased to have met such a sensible man.

Erre aztán nem beszéltem neki se óriáskígyókról, se őserdőkről, se csillagokról. Alkalmazkodtam hozzá. Bridzsről beszéltem neki, meg golfról meg politikáról és nyakkendőkről. Az illető fölnőtt pedig nagyon örült neki, hogy ilyen okos emberrel került ismeretségbe.

II

II

So I lived my life alone, without anyone that I could really talk to, until I had an accident with my plane in the Desert of Sahara, six years ago.

Így éltem magányosan, anélkül, hogy igazában bárkivel is szót érthettem volna, míg egyszer, hat esztendővel ezelőtt, kényszerleszállást nem kellett végeznem a Szaharában.

Something was broken in my engine. And as I had with me neither a mechanic nor any passengers, I set myself to attempt the difficult repairs all alone.

Valami eltörött a motoromban. És mivel se gépészem nem volt, se utasom, magamnak kellett nekilátnom, hogy zöld ágra vergődjem valahogyan, és kijavítsam a súlyos hibát.

It was a question of life or death for me: I had scarcely enough drinking water to last a week.

Élet és halál kérdése volt ez számomra. Alig egy hétre való ivóvizem volt.

The first night, then, I went to sleep on the sand, a thousand miles from any human habitation. I was more isolated than a shipwrecked sailor on a raft in the middle of the ocean.

Ott dőltem álomra az első este a homokon, ezermérföldnyire minden lakott helytől. Elhagyatottabb voltam, mint tutaján a hajótörött az óceán közepén.

Thus you can imagine my amazement, at sunrise, when I was awakened by an odd little voice. It said:

Elképzelhető hát, mennyire meglepődtem, amikor hajnalban egy fura kis hang ébresztett föl. Azt mondta:

“If you please — draw me a sheep!”

— Légy szíves, rajzolj nekem egy bárányt!

“What!”

— Micsoda?

“Draw me a sheep!”

— Rajzolj nekem egy bárányt…

I jumped to my feet, completely thunderstruck. I blinked my eyes hard. I looked carefully all around me. And I saw a most extraordinary small person, who stood there examining me with great seriousness.

Fölugrottam, mintha villám csapott volna le mellettem. Megdörgöltem a szememet, aztán jól kimeresztettem. És egy apró emberkét láttam, egy teljességgel rendkívüli kis emberkét, amint komoly figyelemmel szemlél.

Here you may see the best portrait that, later, I was able to make of him.

Itt a legjobb kép, amit később csinálnom sikerült róla.

But my drawing is certainly very much less charming than its model. That, however, is not my fault. The grown-ups discouraged me in my painter’s career when I was six years old, and I never learned to draw anything, except boas from the outside and boas from the inside.

Csakhogy az én rajzom kétségkívül sokkal kevésbé elragadó, mint amilyen a mintája volt. Igaz, nem az én hibámból. Mert ami festői pályafutásomat illeti, attól már hatesztendős koromban elvették a kedvemet a fölnőttek, így aztán nem is tanultam meg rajzolni, kivéve a csukott meg a nyitott óriáskígyókat.

Now I stared at this sudden apparition with my eyes fairly starting out of my head in astonishment. Remember, I had crashed in the desert a thousand miles from any inhabited region. And yet my little man seemed neither to be straying uncertainly among the sands, nor to be fainting from fatigue or hunger or thirst or fear.

Ámulattól kerek szemmel néztem hát a különös tüneményt. Ne feledjük el: ezer mérföldre voltam minden lakott vidéktől. Emberkémen pedig semmi jele nem volt annak, mintha eltévedt volna, vagy halálosan fáradt, halálosan éhes, halálosan szomjas lenne, esetleg halálosan félne.

Nothing about him gave any suggestion of a child lost in the middle of the desert, a thousand miles from any human habitation. When at last I was able to speak, I said to him:

Egyáltalán nem úgy festett, mint egy szerencsétlen gyerek, aki eltévedt a sivatagban, ezermérföldnyire minden lakott helytől. Mikor végre szavamra leltem, azt kérdeztem tőle:

“But — what are you doing here?”

— De hát… hogy kerülsz te ide?

And in answer he repeated, very slowly, as if he were speaking of a matter of great consequence:

Erre szelíden, és mintha valami nagyon komoly dolgot kérne, megismételte:

“If you please — draw me a sheep…”

— Légy szíves, rajzolj nekem egy bárányt…

When a mystery is too overpowering, one dare not disobey. Absurd as it might seem to me, a thousand miles from any human habitation and in danger of death, I took out of my pocket a sheet of paper and my fountain-pen.

Ha valami nagyon lenyűgözően rejtélyes, az ember nem meri megtenni, hogy ne engedelmeskedjék. Akármilyen képtelenségnek találtam, hogy ezer mérföldre minden lakott helytől és ráadásul halálos veszedelemben: elővettem a zsebemből egy darab papirost meg a töltőtollamat.

But then I remembered how my studies had been concentrated on geography, history, arithmetic and grammar, and I told the little chap (a little crossly, too) that I did not know how to draw. He answered me:

Hanem akkor eszembe jutott, hogy én főként földrajzot, történelmet, számtant és nyelvtant tanultam, és egy kicsit kedvetlenül közöltem az emberkémmel, hogy nem tudok rajzolni.

“That doesn’t matter. Draw me a sheep…”

— Annyi baj legyen — felelte. — Rajzolj nekem egy bárányt.

But I had never drawn a sheep. So I drew for him one of the two pictures I had drawn so often. It was that of the boa constrictor from the outside. And I was astounded to hear the little fellow greet it with:

Minthogy bárányt soha életemben nem rajzoltam, papírra vetettem neki a két rajz közül, amire egyáltalán képes voltam, az egyiket: a csukott óriáskígyót. De hogy elképedtem, mikor az emberke azt mondta rá:

“No, no, no! I do not want an elephant inside a boa constrictor. A boa constrictor is a very dangerous creature, and an elephant is very cumbersome. Where I live, everything is very small. What I need is a sheep. Draw me a sheep.”

— Nem! Nem! Nem elefántot akarok óriáskígyóban! Az óriáskígyó nagyon veszedelmes, az elefánt meg olyan behemót nagy. Nálam odahaza minden apró. Nekem bárányka kell. Rajzolj nekem egy bárányt.

So then I made a drawing.

Hát erre rajzoltam egyet.

He looked at it carefully, then he said:

Figyelmesen szemügyre vette, aztán:

“No. This sheep is already very sickly. Make me another.”

— Nem! — mondta. — Ez már nagyon beteg. Csinálj egy másikat nekem.

So I made another drawing.

Rajzoltam egy másikat.

My friend smiled gently and indulgently.

Kis barátom kedvesen, de elnézően mosolygott.

“You see yourself,” he said, “that this is not a sheep. This is a ram. It has horns.”

— Jó, jó… Csakhogy ez nem bárány, hanem kos. Ennek szarva van.

So then I did my drawing over once more.

Megint újat rajzoltam.

But it was rejected too, just like the others.

Ez se volt jó neki, akárcsak az előzők.

“This one is too old. I want a sheep that will live a long time.”

— Nagyon öreg. Nekem olyan bárány kell, amelyik sokáig él.

By this time my patience was exhausted, because I was in a hurry to start taking my engine apart. So I tossed off this drawing.

Erre már kifogytam a türelemből. Mielőbb neki akartam kezdeni a motorom szétszerelésének; ráfirkáltam hát a papírra a mellékelt rajzot.

And I threw out an explanation with it.

“This is only his box. The sheep you asked for is inside.”

— Tessék — mondtam. — Ez itt a ládája. Benne van a bárány, amit akarsz.

I was very surprised to see a light break over the face of my young judge:

Nagy meglepetésemre egyszeriben fölragyogott az arca.

“That is exactly the way I wanted it! Do you think that this sheep will have to have a great deal of grass?”

— Ez az! Éppen így akartam! Mit gondolsz, sok fű kell ennek a báránynak?

“Why?”

— Miért?

“Because where I live everything is very small…”

— Hát mert nálam odahaza minden olyan kicsi…

“There will surely be enough grass for him,” I said. “It is a very small sheep that I have given you.”

— Biztosan elég lesz neki. Egészen kicsi bárány.

He bent his head over the drawing.
“Not so small that — Look! He has gone to sleep…”

A rajz fölé hajolt.
— Nem is olyan kicsi… Nézd csak! Elaludt…

And that is how I made the acquaintance of the little prince.

Így ismerkedtem meg a kis herceggel.

III

III

It took me a long time to learn where he came from. The little prince, who asked me so many questions, never seemed to hear the ones I asked him.

Hosszú időbe tellett, míg megértettem, honnét jött. A kis herceg ugyanis engem elhalmozott kérdésekkel, az enyéimet azonban mintha meg se hallotta volna.

It was from words dropped by chance that, little by little, everything was revealed to me. The first time he saw my airplane, for instance (I shall not draw my airplane; that would be much too complicated for me), he asked me:

Lassanként, véletlenül elejtett szavakból tudtam meg, amit megtudtam. Így mikor először látta meg a repülőmet (nem rajzolom le: repülőgépet rajzolni az én számomra túl fogas föladat volna), azt kérdezte:

“What is that object?”

— Hát ez meg mi a szösz?

“That is not an object. It flies. It is an airplane. It is my airplane.”

— Ez nem szösz. Ez repül. Repülőgép. Az én repülőgépem.

And I was proud to have him learn that I could fly. He cried out, then:

Szinte hetvenkedtem neki azzal, hogy repülök.

“What! You dropped down from the sky?”

— Hogyan?! — kiáltott föl. — Az égből pottyanttál le?

“Yes,” I answered, modestly.

— Igen — feleltem szerényen.

“Oh! That is funny!”

— Hát ez furcsa…

And the little prince broke into a lovely peal of laughter, which irritated me very much. I like my misfortunes to be taken seriously. Then he added:

És fölkacagott, gyöngyöző kacagással; ez határozottan bosszantott. Megkívánom, hogy komolyan vegyék a szerencsétlenségeimet.

“So you, too, come from the sky! Which is your planet?”

— Szóval te is az égből jöttél? — tette hozzá. — Melyik bolygóról való vagy?

At that moment I caught a gleam of light in the impenetrable mystery of his presence; and I demanded, abruptly:

Mintha hirtelen fény világította volna meg rejtélyes jelenlétét.

“Do you come from another planet?”

— Eszerint egy másik bolygóról való vagy? — szegeztem neki a kérdést.

But he did not reply. He tossed his head gently, without taking his eyes from my plane:

Nem felelt. Csak a fejét csóválta lassan, és a repülőmet nézte.

“It is true that on that you can’t have come from very far away…”

— Igaz, ezen nem jöhetsz valami messziről…

And he sank into a reverie, which lasted a long time. Then, taking my sheep out of his pocket, he buried himself in the contemplation of his treasure.

És hosszas töprengésbe merült. Aztán elővette zsebéből a bárányomat, és kincse szemlélésébe mélyedt.

You can imagine how my curiosity was aroused by this half-confidence about the “other planets.” I made a great effort, therefore, to find out more on this subject.

Képzelhetni, hogy izgatott ez az elharapott vallomás a „másik bolygóról”. Próbáltam hát többet is megtudni.

“My little man, where do you come from? What is this ‘where I live,’ of which you speak? Where do you want to take your sheep?”

— Honnét jöttél, emberkém? Hol van az az „odahaza”? Hová akarod magaddal vinni a bárányomat?

After a reflective silence he answered:

Tűnődve hallgatott, aztán azt mondta:

“The thing that is so good about the box you have given me is that at night he can use it as his house.”

— Az a jó ebben a ládában, amit adtál, hogy éjszakára háznak is megfelel neki.

“That is so. And if you are good I will give you a string, too, so that you can tie him during the day, and a post to tie him to.”

— Persze, persze. Ha jó leszel, kötelet is adok, amivel megkötheted. Meg egy karót.

But the little prince seemed shocked by this offer:

Ajánlatom szemlátomást meghökkentette a kis herceget.

“Tie him! What a queer idea!”

— Megkötni? Milyen ostoba ötlet!

“But if you don’t tie him,” I said, “he will wander off somewhere, and get lost.”

— De ha nem kötöd meg, elkószál, elvész…

My friend broke into another peal of laughter:

Kis barátom erre megint fölkacagott.

“But where do you think he would go?”

— Elkószál? Hová?

“Anywhere. Straight ahead of him.”

— Mit tudom én. Az orra után…

Then the little prince said, earnestly:

A kis herceg elkomolyodott.

“That doesn’t matter. Where I live, everything is so small!”

— Annyi baj legyen. Hiszen nálam odahaza olyan kicsi minden… —

And, with perhaps a hint of sadness, he added:

És mintha egy kis szomorúság bujkált volna a hangjában, ahogy hozzátette:

“Straight ahead of him, nobody can go very far…”

— Nem valami sokáig mehet az orra után az ember…