Vilhelm Pedersen illusztrációival.

Med illustrasjoner av Vilhelm Pedersen.

Első mese, egy tükörről és cserepeiről

Første historie, som handler om speilet og splintene.

Hallgassátok csak! Már kezdjük is a mesét. Mire a végére érünk, többet tudunk majd, mint most, az elején. Volt egyszer egy gonosz manó. Gonosznál is gonoszabb volt; maga az ördög.

Se så! Nå begynner vi. Når vi er ved enden av historien, vet vi mere enn vi vet nå. For det var et ondt troll. Det var et av de aller verste, det var «Djevelen»!

Egy nap veszett jókedve támadt, mert olyan tükröt sikerült csiszolnia, amely elé ha szépet és jót tartottak, semmivé vált a lapján, a haszontalan és rút dolgokat pedig erősen felnagyítva és kidomborítva verte vissza.

En dag var han i et riktig godt humør, for han hadde laget et speil som hadde den egenskapen at alt godt og vakkert som speilte seg i det, forsvant det sammen til nesten ingenting, men det som ikke dugde og tok seg ille ut, trådte rett frem og ble enda verre.

A legszebb zöldellő tájakat főtt spenótnak mutatta, a legjobb embereket fertelmes arcúaknak ábrázolta, vagy úgy, mintha tótágast állnának; az arcok úgy eltorzultak, hogy senki rájuk nem ismerhetett; akinek egy szeplőcske aranylott az arcán, az bizonyosan ragyás képűnek látta magát a tükörben.

I det så de deiligste landskaper ut som kokt spinat, og de beste mennesker ble ekle eller stod på hode uten mage, ansiktene ble så fordreide at de var ikke til å kjenne, og hadde man en fregne, så kunne man være så viss på at den gikk ut over nese og munn.

— Ugyan tréfás holmi! — dörzsölte a kezét az ördög. Ha istenes, jámbor gondolatokba merült ember tekintett a tükörbe, vigyorgó, torz pofának mutatta a tükör — örülhetett a gonosz ördög!

Det var utmerket morsomt, sa «Djevelen». Gikk det nå en god from tanke gjennom et menneske, da kom det et hånflir i speilet, så trolldjevelen måtte le av sin kunstige oppfinnelse.

Bűvészinasai — mert bűvésziskolája is volt az ördögnek! — csodát emlegettek, azt mondták, végre híven megláthatja mindenki, milyenek az emberek.

Alle de som gikk på trollskolen, for han holdt trollskole, de fortalte rundt om at det hadde skjedd et mirakel. Nå kunne man først se, mente de, hvordan verden og menneskene egentlig så ut.

Elvitték a tükröt a világ minden tájára, s végül már nem volt ország, nem volt ember, akinek torzképét vissza ne verte volna a gonosz tükör.

De løp omkring med speilet, og til sist var det ikke et land eller et menneske som ikke hadde vært fordreid i det.

Akkor az égbe akartak felrepülni a tükörrel. Hanem egyszer csak kicsúszott a kezükből, s lezuhant a földre, ahol millió meg billió cserépre törött szét.

Nå ville de også fly opp mot Himmelen selv for å gjøre narr av englene og «vår Herre». Jo høyere de fløy med speilet, dess sterkere flirte det. De klarte nesten ikke å holde fast på det. Høyere og høyere fløy de, nærmere Gud og englene. Da sitret speilet så fryktelig i sitt hånflir at det fór dem ut av hendene og styrtet ned mot jorden,

Ebből pedig még az eddiginél is nagyobb baj kerekedett.

hvor det gikk i hundre millioner billioner og enda flere stykker, og nettopp da gjorde det mye større ulykke enn før.

Mert a tükör némelyik darabja alig volt nagyobb egy homokszemcsénél; ezek a parányi szilánkok szétrepültek az egész világon, s akinek ilyen kis szilánk a szemébe került, az mindennek a fonákját látta, mert a tükör minden csepp darabjának ugyanolyan gonosz ereje volt, mint az egész tükörnek.

For noen stykker var knapt så store som et sandkorn, og disse fløy rundt om i den vide verden. Og der de kom i øynene på folk, der ble de sittende, og da så de menneskene alltid feil, eller hadde kun øyne for det som var galt ved en ting, for hver lille speilbit hadde beholdt de samme kreftene som hele speilet hadde hatt.

Másoknak a szívébe fúródott egy kis tükörcserép, s az volt a legrettenetesebb, mert a szív jéggé fagyott tőle.

Noen mennesker fikk til og med en liten speilsplint inn i hjertet, og det som var ganske fryktelig var at det hjertet ble som en klump is.

Voltak akkora tükördarabok is, hogy ablakrámába illeszthették, de ebből az ablakból nem volt tanácsos az arra haladó barátokat nézni;

Noen speilstykker var så store at de ble brukt til ruteglass, men gjennom den ruten var det ikke verd å se sine venner.

némelyik darabból szemüveget készítettek, s ugyancsak nehéz volt az ilyen szemüvegen keresztül helyesen és igazságosan ítélni meg a dolgokat. Az ördög úgy nevetett, hogy a hasa rengett belé, csiklandozta a pompás ötlet.

Andre stykker kom i briller, og derfor gikk det dårlig når folk tok de brillene på for å se rett og være rettferdige. Den onde lo så hans mage revnet, og det kilte ham så deilig.

A levegőben még szállingóztak a széttört tükör porszemnyi szilánkjai. No, majd mindjárt többet hallunk róla.

Men ute fløy ennå små glasstumper om i luften. Nå skal vi høre!

Második mese, egy kisfiúról meg egy kislányról

Andre historie. En liten gutt og en liten pike.

Benn, a nagyváros szívében, ahol olyan sok a ház meg az ember, szűken vannak hely dolgában, s a legtöbb embernek nincs kertje, beérik hát a cserépbe ültetett virágoskerttel. Volt a városban két szegény kisgyerek, akiknek mégis nagyobb kertjük volt egy cserépnyinél.

Inne i den store byen, hvor det er så mange hus og mennesker at det ikke blir plass nok til at alle folk kan få en liten have, og hvor de fleste derfor må la seg nøye med blomster i urtepotter, der var dog to fattige barn som hadde hatt noe større enn en urtepotte.

Nem voltak testvérek, de éppen úgy szerették egymást, mintha azok lettek volna.

De var ikke bror og søster, men de holdt like godt av hverandre som om de var det.

Szüleik szemközt laktak egymással, egy-egy padlásszobában, ahol két szomszédház teteje majdnem összeér, s a tető alatt ereszcsatorna húzódik. A két padlásszoba ablaka a tetőre nyílt,

Foreldrene bodde like opp til hverandre. De bodde på to takkamre. Der hvor taket fra det ene nabohuset støtte opp til det andre, og vannrennen gikk langs med takskjegget, der vendte et vindu fra hvert hus ut.

csak az ereszt kellett átlépni, hogy az egyik ablaktól a másikig jusson az ember.

Man behøvde kun å skreve over i rennen, så kunne man komme fra det ene vinduet til det andre.

Mindkettőjük szülei földdel tömött faládát állítottak az ablakukba, abban zöldségfélét nevelgettek, még rózsát is; mindegyik ládában virágzott egy kis rózsatő, szépen cseperedett mind a kettő.

Utenfor hadde foreldrene en stor trekasse hver, og i den vokste kjøkkenurter som de brukte, og et lite rosentre. Det var ett i hver kasse og de vokste så velsignet.

A gyerekek szüleinek aztán az jutott eszébe, hogy a két faládát keresztbe fektethetik az ereszcsatorna fölött egyik ablaktól a másikig.

Nå fant foreldrene på å stille kassene tvers over rennen slik at de nesten nådde fra det ene vinduet til det andre, og så ganske livaktige ut som to blomstervoller.

Meg is tették, olyan volt, mintha két virágzó sövény kötné össze a két kis padlásablakot. Borsóindák csüggtek mélyre a két ládából, a két rózsatő hosszú ágai körülfonták az ablakokat, koronájuk egymáshoz hajolt; virágokkal meg levelekkel pompázó diadalkapuhoz hasonlítottak.

Erterankene hang ned over kassene, og rosentrærne skjøt lange grener som svingte seg om vinduene og bøyde seg mot hverandre: Det var nesten som en æresport av grønt og av blomster.

A faládák igen magasan voltak, a gyerekek nem mászhattak fel oda, de szüleik megengedték nekik, hogy átvihessék egymáshoz kis zsámolyukat, s a rózsafák árnyékában kedvükre játszhassanak.

Siden kassene var ganske høye, og barna visste at de ikke måtte krype opp, så fikk de tidt lov til å stige ut til hverandre og sitte på deres små skamler under rosene, og der lekte de nå så prektig.

Persze télen szó sem lehetett erről a mulatságról. Az ablakokat néha sűrűn belepte a jégvirág, de a gyerekek ilyenkor rézpénzt melegítettek a kályha oldalán, és a jeges üvegre nyomták. Szép kis kerek ablakot olvasztottak rajta, rátapasztották fél szemüket, s átkukucskáltak egymáshoz a kisfiú meg a kislány.

Om vinteren var jo den fornøyelsen forbi. Vinduene var tidt ganske tilfrosne, men så varmet de kobberskillinger på kakkelovnen, la den hete skillingen på den frosne ruten, og så ble det et vakkert kikkehull, så rundt så rundt. Bak ved tittet et velsignet mildt øye, ett fra hvert vindu. Det var den lille gutten og den lille piken.

A fiúcskának Kay volt a neve, a leánykának Gerda.

Han het Kay og hun het Gerda.

Nyáridőben egy ugrással ott teremhettek egymásnál, télen nehezebb volt: sok-sok lépcső lefelé, aztán sok-sok lépcső felfelé. Kint pedig hideg volt, kavargott a hó.

Om sommeren kunne de komme til hverandre i ett sprang, om vinteren måtte de først ned mange trapper og opp mange trapper. Ute føk sneen.

— Rajzanak már a fehér méhek! — mondta a kisfiú nagyanyja.

«Det er de hvite biene som svermer», sa den gamle bestemoren.

— Királynőjük is van? — kérdezte Kay, mert tudta, hogy az igazi méheknek van.

«Har de også en bidronning?» spurte den lille gutten, for han visste at imellom de virkelige biene er det en slik en.

— Hogyne volna! — felelte a nagyanyja. — Ott repül, ahol a legsűrűbben rajzanak a hópihék. Ő a legnagyobb; soha nem pihen meg a földön, felrepül újra meg újra az ólomszínű felhők közé. Téli éjeken néha átsuhan a város utcái felett, s benéz az ablakokon, olyankor festi azokat a csodálatos jégvirágokat az üvegekre.

«Det har de!» sa bestemoren. «Hun flyr der hvor de svermer tettest! Hun er størst av dem alle, og aldri forblir hun stille på jorden, hun flyr opp igjen i den store skyen. Mang en vinternatt flyr hun gjennom byens gater og kikker inn av vinduene, og da fryser de så underlig, akkurat som blomster.»

— Igen, a mienkre is festett — mondta egyszerre a két gyerek, s most már látták, hogy igaz a mese.

«Ja, det har jeg sett!» sa begge barna, og så visste de at det var sant.

— Ide is bejöhetne a Hókirálynő? — kérdezte a kislány.

«Kan snedronningen komme inn her?» spurte den lille piken.

— Jönne csak! — kiáltotta a kisfiú. — Ráültetném a meleg kályhára, s egyszerre elolvadna.

«La henne bare komme», sa gutten, «så setter jeg henne på den varme kakkelovnen, og så smelter hun.»

De a nagyanyja megsimogatta a haját, s új mesébe kezdett.

Men bestemoren glattet hans hår og fortalte andre historier.

Este, amikor a kis Kay lefekvéshez készülődött, gondolt egyet, fölkapaszkodott az ablak előtt álló székre, és kikukucskált a befagyott üveg kerek kis ablakán; odakinn gyéren szállingóztak a hópihék, s az egyik, a legnagyobbik, odalibbent a virágláda szélére. Ott megült aztán nőni kezdett, nőttön-nőtt, végül sudár hajadon lett belőle; finom fehér fátyolruhája pehelycsillagok millióiból volt összeszőve.

Om aftenen da den lille Kay var hjemme og halvt avkledd, krøp han opp på stolen ved vinduet og tittet ut av det lille hullet. Et par sneflak falt der ute, og en av disse, det aller største, ble liggende på kanten av den ene blomsterkassen. Sneflaket vokste mer og mer, det ble til sist til en hel kvinneskikkelse, kledd i det fineste hvite slør, som var som sammensatt av millioner stjerneaktige fnugg.

Szép volt és törékeny; tündöklő fehér jég volt a teste, mégis élő, eleven; a szeme úgy sugárzott, mint az ég csillaga, de nyugtalan és tétova volt a tekintete.

Hun var så vakker og fin, men av is, den blendende blinkende is, allikevel var hun levende. Øynene stirret som to klare stjerner, men det var ingen ro eller hvile i dem.

Az ablak felé bólintott, és intett a kezével. A kisfiú rémülten szökkent le a székről, s akkor úgy látta, mintha egy nagy, fehér madár suhant volna el az ablak előtt.

Hun nikket til vinduet og vinket med hånden. Den lille gutten ble forskrekket og løp ned fra stolen, da var det som om det utenfor fløy en stor fugl forbi vinduet.

Verőfényes, csikorgó hideg nap virradt, de aztán megjött az olvadás; elközelgett a tavasz, kisütött a nap, fű zsendült a mezőkön, fészket raktak a fecskék, az emberek kitárták az ablakokat, s a két jó pajtás megint kiült kiskertjébe ott fönn, a két padlásszoba előtt.

Neste dag ble det klar frost — og så kom våren, solen skinte, det grønne tittet frem, svalene bygde rede, vinduene kom opp, og de små barna satt igjen i deres lille have høyt oppe i takrennen over alle etasjene.

Soha olyan szépen nem virult a két rózsatő, mint ezen a nyáron; a kislány egy dalt tanult a rózsáktól, s amikor énekelte, mindig a maga rózsáira gondolt; megtanította kis pajtásának is, s attól fogva együtt énekelték:

Rosene blomstret den sommeren så makeløst. Den lille piken hadde lært en salme, og i den stod det om roser. Og ved de rosene tenkte hun på sine egne, og hun sang den for den lille gutten, og han sang den med:

Rózsa nyílik, szirma hull az ágra.
kicsi Jézus, látunk nemsokára!

«Rosene vokser i dale,
Der får vi Barn-Jesus i tale!»

Fogták egymás kezét, megcsókolták a rózsatő valamennyi virágát, felnéztek a sugaras égre, s úgy énekeltek a magasság felé, mintha a kicsi Jézus odafönn üldögélne.

Og de små holdt hverandre i hendene, kysset rosene og så inn i Guds klare solskinn og talte til det som om Jesusbarnet var der.

Milyen csodálatosan szép nyár volt az; milyen jólesett az üde rózsaágak alatt hűsölni, amelyekről soha le nem fogyott a virág.

Hvilke deilige sommerdager det var, hvor velsignet det var å være ute ved de friske rosentrærne som aldri syntes å ville holde opp med å blomstre.

Kay és Gerda kinn ültek a csöppnyi kertjükben, és állatokat meg madarakat nézegettek egy nagy képeskönyvben. A nagy toronyban éppen elkondították az ötöt, mikor Kay felkiáltott:
— Jaj, milyen nyilallást érzek a szívemben! A szememet is szúrja valami. —

Kay og Gerda satt og så i billedboken med dyr og fugler. Da var det — klokken slo akkurat fem på det store kirketårnet — at Kay sa: «Au! Det stakk meg i hjertet! Og nå fikk jeg noe inn i øyet!»

Gerda hevesen átölelte a nyakát, Kay hunyorgott, pislogott, de a kislány nem látott a szemében semmit.

Den lille piken tok ham om halsen. Han blunket med øynene. Nei, det var ikke noe å se.

— Azt hiszem, már nincs benne — mondta Kay. Pedig bizony benne volt.

«Jeg tror det er borte!» sa han, men borte var det ikke.

A földre zuhant varázstükör egy parányi szilánkja volt, amely — emlékszünk még rá? — kicsivé zsugorított vagy eltorzított minden szépet és jót, a rosszat és gonoszat pedig felnagyította, és kidomborította az apró hibákat mindenben és mindenkiben.

Det var nettopp et av disse glasskornene som sprang fra speilet, trollspeilet. Vi husker det nok, det fæle glasset som gjorde at alt stort og godt som avspeilet seg i det ble smått og heslig, men det onde og slette trådte ordentlig frem, og hver feil ved en ting kunne en straks merke.

A szegény kisfiúnak éppen a szívébe fúródott egy ilyen gonosz kis szilánk. Nemsokára jéggé fagyasztja a szívét.

Den stakkars Kay han hadde også fått et korn like inn i hjertet. Det ville snart bli som en isklump.

Fájdalmat már nem érzett, de a szilánk ott volt a szívében.

Nå gjorde det ikke vondt mere, men det var der.

— Mit bőgsz? — förmedt a kislányra. — Hogy elcsúfít a sírás! Ne sírj, hát semmi bajom! Pfuj! — kiáltott fel hirtelen. — Azt a rózsát ott féreg rágta! Ez meg milyen görbén nőtt! Milyen csúnya is ez a rózsatő! Akárcsak ez a korhadt láda, amelybe ültették. — Durván belerúgott a faládába, aztán leszakította a két rózsát.

«Hvorfor gråter du», spurte han, «slik at du ser stygg ut! Jeg feiler jo ikke noe! Fy!» ropte han med en gang. «Den rosen der er gnaget av en orm! Og se, den der er jo ganske skjev! Det er i grunnen noen ekle roser! De ligner på kassene de står i!» Og så støtte han med foten hardt imot kassen og rev de to rosene av.

— Mit csinálsz, Kay? — kiáltotta ijedten a kis Gerda, s amikor Kay látta a kislány rémületét, még egy rózsát leszakított, otthagyta kedves kis pajtását, s beugrott padlásszobájuk ablakán.

«Kay, hva gjør du?!» ropte den lille piken. Og da han så hennes forskrekkelse rev han enda en rose av og løp så inn gjennom sitt vindu, bort fra den velsignede lille Gerda.

Később, amikor Gerda átvitte neki a képeskönyvet, kicsúfolta; s azt mondta, hogy pólyásoknak való; ha a nagyanyja mesélt neki, minduntalan közbevágott, kötekedett vele, máskor meg utána osont, szemüveget biggyesztett az orrára, s éppen úgy tett-vett és beszélt, mint a nagyanyja. Pompásan utánozta az öregasszonyt, sokat nevettek rajta az emberek.

Når hun siden kom med billedboken, sa han at den var for småbarn, og fortalte bestemoren historier kom han hele tiden med et men. Kunne han komme til det, så gikk han bak etter henne, satte briller på og talte slik som henne. Det var ganske likt, og så lo folk av ham.

Hamarosan az utca minden lakójának beszédét és járását utánozni tudta.

Han kunne snart tale og gå etter alle menneskene i hele gaten.

Kay felfedezte és kifigurázta minden furcsaságukat és rútságukat, s az emberek nem győzték csodálni: milyen éles szemű, eszes fiú!
Pedig az üvegszilánk tette élessé a szemét, a szívét meg a másik üvegszilánk fagyasztotta jéggé, ezért kötekedett még a kis Gerdával is, aki pedig egész lelkéből szerette.

Alt som var merkelig hos dem og ikke skjønt, det visste Kay å gjøre bak dem, og så sa folk: «Det er bestemt et utmerket hode han har den gutten!» Men det var det glasset han hadde fått i øyet, og det glasset som satt i hjertet, derfor var det han ertet selv den lille Gerda, som av hele sin sjel holdt av ham.

Egészen új játékot eszelt ki, olyanokat, amelyekben a legfőbb szerepe az értelemnek volt. Egy téli napon, amikor heves szél kavarta a hópelyheket, egy jókora nagyítólencsét vitt ki a szabadba, és kék kabátja csücskével felfogta a pelyheket.

Hans leker ble nå ganske annerledes enn før, de var så forstandige: En vinterdag som sneflakene føk, kom han med et stort forstørrelsesglass, holdt sin blåe frakkeflik ut og lot sneflakene falle på den.

— Nézd a nagyítón át, Gerda, milyen érdekes! — mutatott a pihékre; csakugyan: a pelyhek csodálatosan nagyok voltak, akkorák, mint egy-egy különös virág vagy tízágú csillag; gyönyörűség volt a szemnek.

«Se nå i glasset, Gerda!» sa han, og hvert sneflak ble mye større og så ut som en prektig blomst eller en tikantet stjerne. Det var vakkert å se på.

— Milyen művészi a rajzuk! Mennyivel érdekesebbek, mint az igazi virágok! Tökéletesek, minden szirmuk szabályos. Kár, hogy elolvadnak.

«Ser du, hvor kunstnerisk!» sa Kay. «Det er mye mer interessant enn med de virkelige blomstene! Og det er ikke en eneste feil med dem, de er ganske korrekte, når de bare ikke smelter!»

Nemsokára vastag kesztyűben, szánkóval a hátán lépett az utcára. Gerdának a fülébe kiáltotta:
— Megengedték, hogy a nagy téren szánkózzam, ahol a többi fiú! — és már ott se volt.

Litt etter kom Kay med store hansker og sin kjelke på ryggen, han ropte Gerda like inn i ørene: «Jeg har fått lov å kjøre på den store plassen hvor de andre leker!» Og avsted dro han.

Azon a téren a legvakmerőbb fiúk hancúroztak; sokszor a parasztszekerek saroglyájához kötötték a szánkójukat, s jó darabon húzatták magukat. Most is éppen ezzel mulatoztak.

Der borte på plassen bandt de modigste guttene tidt kjelkene sine fast i bondemannens vogn, og så kjørte de et stykke med. Det gikk ganske godt.

Amikor a legvígabban voltak, egy fehérre festett, nagy szán repült feléjük; bolyhos fehér prémbe burkolózott, fehér prémsapkás alak ült a bakján. A szán kétszer megkerülte a nagy teret, és Kay gyorsan hozzákötötte kis szánkóját.

Mens de lekte som best kom det en stor slede. Den var helt hvitmalt, og det satt en i den, innsvøpt i en lodden hvit pels med hvit lodden lue. Sleden kjørte to ganger rundt plassen, og Kay fikk kastet frem sin lille kjelke, bundet seg fast i den, og nå kjørte han med.

A fehér szán egyre gyorsabban száguldott vele, bekanyarodott a legközelebbi utcába; a szán kocsisa hátrafordult, nyájasan íntett Kaynak, s annak úgy tetszett, mintha már régóta ismerné. Valahányszor el akarta oldani kis szánkóját, marasztalóan intett neki, és Kay tovább húzatta magát; végül kiértek a város kapuján.

Det gikk raskere og raskere like inn i nærmeste gate. Den som kjørte dreide hodet og nikket så vennlig til Kay, det var som om de kjente hverandre. Hver gang Kay ville løsne sin lille slede nikket personen igjen, og så ble Kay sittende. De kjørte like ut av byens port.

Ott olyan sűrűn kavargott a hó, hogy a fiú nem látott tovább az orránál, de a szán csak röpült; Kay nagy sietve eloldotta a kötelet, de hiába, nem tudott szabadulni, mert a kis szánkó mintha odatapadt volna a nagyhoz, s úgy száguldott a nyomában, mint a szélvész.

Da begynte sneen å velte såpass ned at den lille gutten ikke kunne se en hånd for seg, men han fór avsted. Da slapp han straks snoren for å komme løs fra den store sleden, men det hjalp ikke, hans lille kjøretøy hang fast, og det gikk med vindens fart.

Kay segítségért kiáltott, de nem hallotta meg senki; szakadt a hó, iramlott a szán, s néha nagyokat ugrott, mintha sövényeken, árkokon kellett volna átrepülnie.

Da ropte han ganske høyt, men ingen hørte ham, og sneen føk og sleden fløy avsted. Imellom kom et hopp, det var som om han fór over grøfter og gjerder.

Han var ganske forskrekket, han ville lese sin Fader Vår, men han kunne kun huske den store gangetabellen.

Egyre nagyobb hópelyhek kavarogtak körülötte; akkorák voltak már, mint egy-egy fehér madár. Hirtelen felröppentek a szán útjából, a szán megállt, s a bakon ülő alak felemelkedett. Bundája, sapkája csupa hó volt; Kay csak most látta, hogy asszonyféle, ragyogó fehér testű, karcsú, sudár teremtés: a Hókirálynő maga.

Snefnuggene ble større og større, til slutt så de ut som store hvite høns. Med ett sprang de til side, den store sleden stoppet, og den personen som kjørte i den reiste seg opp. Pelsen og luen var av bare sne. En dame var det, så høy og rak, så skinnende hvit, det var Snedronningen.

— Jó darab utat megtettünk! — szólalt meg a Hókirálynő. — De úgy látom, fázol. Bújj bele a medvebundámba! — Maga mellé ültette Kayt a szán bakjára, beletakargatta a bundájába, s a fiú úgy érezte, mintha nyakig süppedt volna a hóba.

«Vi har kommet raskt frem!» sa hun. «Men det er kaldt! Kryp inn i min bjørnepels!» Og hun satte ham i sleden hos seg, og slo pelsen om ham, det var som om han sank i en snefonn.

— Fázol még? — kérdezte tőle a Hókirálynő, és homlokon csókolta.

«Fryser du ennå?» spurte hun, og så kysset hun ham på pannen.

Hideg volt a csókja, jégnél is hidegebb. Kaynak egyenesen a szívére szaladt a jeges lehelet, s még keményebbre fagyasztotta félig jéggé vált szívét. Egy pillanatra úgy érezte, hogy meghal, de aztán jóleső érzés fogta el; s nem is érezte a metsző hideget.

Uh! Det var kaldere enn is, det gikk ham like inn i hans hjerte, det var jo allerede halvt en isklump. Det var som om han skulle dø — men kun et øyeblikk, så gjorde det bare godt. Han merket ikke mere til kulden rundt om.

— A szánkóm! Ne felejtsd el a kis szánkómat! — kapott észbe, amikor magához tért. A szánkóba befogtak egy fehér hópehely madarat, s az sebesen röpült vele a nagy fehér szán nyomában.

«Min kjelke! Glem ikke min kjelke!» Det husket han først på, og den ble bundet på en av de hvite hønsene, og den fløy bak etter med kjelken på ryggen.

A Hókirálynő újra megcsókolta Kayt, s az akkor egyszerre elfelejtette a kis Gerdát, nagyanyját, s mindent, amit otthon hagyott.

Snedronningen kysset Kay enda en gang, og da hadde han glemt lille Gerda og bestemor og alle dem der hjemme.

— Most már nem csókollak meg többet! — mondta a Hókirálynő. — Mert még megfagynál.

«Nå får du ikke flere kyss!» sa hun. «For da kysser jeg deg i hjel!»

Kay felnézett rá; olyan szép volt! Mintha most nem is jégből lett volna az arca, mint akkor, amikor az ablakból beintett hozzá; tökéletes lénynek látta, s egy cseppet sem félt tőle.

Kay så på henne, hun var så vakker, et klokere, vakrere ansikt kunne han ikke tenke seg. Nå syntes hun ikke å være av is, som den gangen hun satt utenfor vinduet og vinket til ham.

Eldicsekedett neki, hogy milyen jó fejszámoló, még törtekkel is tud fejben osztani, szorozni; tudja, hány négyzetmérföld az ország területe, s hány lakosa van. A Hókirálynő csak nézte és mosolygott. Kaynak egyszerre úgy rémlett, hogy nagyon keveset tud, s fölnézett a végtelen, magas égre. A Hókirálynő akkor felkapta és vitte, röpítette a nagy, fekete felhők közé. Vihar zúgott-tombolt körülöttük, úgy zengett, mintha régi-régi dalokat énekelt volna.

For hans øyne var hun fullkommen, han følte seg slett ikke redd. Han fortalte henne at han kunne hoderegning, og det med brøk, landenes kvadratmil og «hvor mange innbyggere», og hun smilte alltid. Da syntes han det ikke var nok det han visste, og han så opp i det store store luftrommet, og hun fløy med ham, fløy høyt opp på den sorte skyen, og stormen suste og bruste, det var som om den sang gamle viser.

Erdők és tavak, tengerek és szárazföldek fölött repültek, mélyen alattuk orkán bömbölt, farkasok üvöltöttek, hó sziporkázott, felettük pedig nagy hangú, fekete varjak szálltak csúnya károgással. De a magasban tisztán fénylett a hold nagy tányérja, s azt nézte Kay a hosszú, hosszú téli éjszakában, mindig csak a holdat; nappal a Hókirálynő lába előtt feküdt, és mélyen aludt.

De fløy over skoger og sjøer, over hav og land. Nedenunder suste den kalde blest, ulvene hylte, sneen gnistret. Hen over den fløy de sorte skrikende kråkene, men ovenfor skinte månen så stor og klar, og den så Kay på den lange, lange vinternatt. Om dagen sov han ved snedronningens føtter.

Harmadik mese, a varázslóasszony virágoskertjéről

Tredje historie. Blomsterhaven hos konen som kunne trolldom.

Ugyan mi történt a kis Gerdával, amikor pajtását hiába várta vissza a szánkózásból?

Men hvordan hadde den lille Gerda det, da Kay ikke kom mere?

Hol lehet Kay? — senki sem tudta. A fiúk csak annyit tudtak róla mondani, hogy egy pompás fehér szánhoz kötötte kis szánkóját; befordultak a legközelebbi utcába, aztán eltűntek a város kapuján.

Hvor var han da? — Ingen visste det, ingen kunne fortelle noe. Guttene fortalte kun at de hadde sett ham binde sin lille kjelke til en prektig stor slede som kjørte inn i gaten og ut av byens port.

Nem tudta senki, hová röpítette Kayt a szán, sok könnyet ejtettek érte, a kis Gerda sokáig siratta. Később híre futott, hogy Kay meghalt, belefulladt a városszélen kanyargó folyóba. Milyen hosszú és sötét téli napok voltak azok!

Ingen visste hvor han var, og mange tårer fløt. Den lille Gerda gråt så dypt og lenge. — Så sa de at han var død, at han hadde sunket i elven som rant tett ved byen. O, det var i sannhet lange, mørke vinterdager.

Aztán meleg napsütésével egyszer csak beköszöntött a tavasz.

Nå kom våren med varmere solskinn.

— Kay elment és meghalt! — panaszolta el a napfénynek Gerda.

«Kay er død og borte!» sa den lille Gerda.

— Nem hiszem el! — felelte a napfény.

«Det tror jeg ikke!» sa solskinnet.

— Elment és meghalt! — kiáltotta Gerda a fecskéknek.

«Han er død og borte!» sa hun til svalene.

— Nem hisszük el! — csivitelték a fecskék, s végül már a kis Gerda sem hitte el a szomorú hírt.

«Det tror jeg ikke!» svarte de, og til sist trodde den lille Gerda det heller ikke.

— Felhúzom az új piros cipőmet! — mondta egyik reggel. — Azt, amit még nem látott Kay. Aztán elmegyek a folyóhoz, és azt kérdem meg felőle.

«Jeg skal ta på mine nye røde sko», sa hun en morgenstund, «dem Kay aldri har sett, og så vil jeg gå ned til elven og spørre den ut!»

Kora reggel volt; Gerda megcsókolta az alvó nagyanyját, felhúzta az új piros cipőjét, és nekivágott egymaga az útnak; a város kapuján át a folyóhoz ment.

Og det var ganske tidlig. Hun kysset den gamle bestemoren som sov, tok de røde skoene på og gikk helt alene ut av porten til elven.

— Igaz—e, hogy te vetted el az én játszópajtásomat? — kiáltotta oda a víznek. — Neked ajándékozom a szép piros cipőmet, ha visszaadod.

«Er det sant at du har tatt min lille lekebror? Jeg skal gi deg mine røde sko dersom du vil gi ham til meg igjen!»

Úgy látta, mintha a hullámok biztatóan intenének feléje. Akkor lehúzta legféltettebb kincsét, az új piros cipőjét, s beledobta a folyóba, de nem tudta messzire hajítani, hát a hullámok visszasodorták a partra, mintha a folyó nem fogadná el Gerda nagy áldozatát, mert cserében úgysem tudja visszaadni Kayt.

Og bølgene, syntes hun, nikket så underlig. Da tok hun sine røde sko, det kjæreste hun hadde, og kastet dem begge to ut i elva, men de falt tett inne ved bredden, og de små bølgene bar dem straks i land til henne. Det var som om elva ikke ville ta det kjæreste hun hadde, da den jo ikke hadde den lille Kay.

De Gerda azt gondolta, az a baj, hogy nem tudta elég messzire dobni a piros cipőt, ezért beült egy csónakba, amely ott rengett a nádasban, kiült a szélére, s onnan hajította a vízbe. Hanem a csónak nem volt kikötve, s a kislány első mozdulatára megindult a vízen lefelé.

Men hun trodde nå at hun ikke kastet skoene langt nok ut, og så krøp hun opp i en båt som lå i sivene. Hun gikk helt ut i den ytterste enden og kastet skoene. Men båten var ikke bundet fast, og ved den bevegelsen hun gjorde, gled den fra land.

Amikor Gerda észrevette, ki akart szállni belőle, csakhogy a csónak már messze volt a parttól, röpült lefelé a folyón kis utasával.

Hun merket det og skyndte seg for å komme bort, men før hun nådde tilbake var båten over en alen ute, og nå gled den hurtig avsted.

A kis Gerda sírva fakadt ijedtében, de nem hallotta meg senki a sírását, csak a verebek, azok meg nem tudtak segíteni rajta, csak kísérték a csónakot, és vigasztalóan csiripelték magasból:
— Itt vagyunk! Itt vagyunk! —

Da ble den lille Gerda ganske forskrekket og gav seg til å gråte, men ingen hørte henne utenom gråspurvene, og de kunne ikke bære henne i land, men de fløy langs bredden og sang, likesom for å trøste henne: «Her er vi! Her er vi!»

A csónakot sebesen sodorta az ár, a kis Gerda csöndesen kuporgott a sarkában, csak harisnya volt a lábán; piros cipője ott bukdácsolt a csónak nyomában, de nem érhette utol, mert azt gyorsabban röpítették a hullámok.

Båten drev med strømmen. Den lille Gerda satt ganske stille i bare strømpene. Hennes små røde sko fløt bak etter, men de kunne ikke nå båten, den tok sterkere fart.

Szép tájak vonultak el mellette mindkét parton, pompázó virágok, öreg fák, lankás domboldalak, ahol tehenek meg birkák legeltek, de embert nem látott sehol.

Nydelig var det på begge bredder, deilige blomster, gamle trær og skrenter med får og kuer, men ikke et menneske å se.

— Talán éppen Kayhoz visz a folyó — reménykedett a kis Gerda, s felderült a kedve. Felállt a csónakban, és órák hosszat nézte a zöldellő partokat;

«Kanskje bærer elven meg hen til lille Kay», tenkte Gerda, og så ble hun i bedre humør, reiste seg opp og så i mange timer på de vakre grønne breddene.

aztán egy nagy cseresznyéskert felé közeledett a csónak, a kertben kicsi ház állt, szalmatetős, de ablakaiban különös kék meg piros üveg tündökölt, előtte pedig két fakatona őrködött, s tisztelgett a fegyverével a folyó minden utasának.

Så kom hun til en stor kirsebærhave hvor det var et lite hus med underlige røde og blåe vinduer, forresten var det stråtak, og utenfor to tresoldater som viste våpen til dem som seilte forbi.

Gerda kiáltott nekik, mert eleven katonáknak gondolta őket; a fakatonák persze nem válaszoltak. A kislány hamarosan közelebb ért hozzájuk, mert a hullámok a part felé sodorták a csónakot.

Gerda ropte på dem, hun trodde at de var levende, men de svarte naturligvis ikke. Hun kom ganske nær dem, elven drev båten like inn imot land.

Gerda még nagyobbat kiáltott nekik, mire egy öreg, öreg asszony sántikált elő kampósbotjára támaszkodva a házacskából. Nagy szélű kerti kalap volt a fején, telefestve szebbnél szebb virágokkal.

Gerda ropte enda høyere, og så kom en gammel gammel kone ut av huset som støttet seg på en krokkjepp. Hun hadde en stor solhatt på, og den var bemalt med de vakreste blomster.

— Szegény gyermek! — mondta szánakozva az öregasszony. — Hogy kerültél a sebes folyó sodrába, amely ilyen messzire röpített? — Azzal belegázolt a vízbe, kampósbotjával kicsáklyázta a csónakot a partra, és kiemelte belőle a kis Gerdát.

«Du stakkars barn!» sa den gamle konen. «Hvordan er du dog kommet ut på den store, sterke strømmen, og drevet lang ut i den vide verden?!» Og så gikk den gamle konen helt ut i vannet, slo sin krokkjepp fast i båten, trakk den i land, og løftet den lille Gerda ut.

A kislány örült, hogy szilárd földet érzett a lába alatt, de félt is egy kicsit az ismeretlen öregasszonytól.

Og Gerda var glad for å komme på det tørre, men dog litt redd for den fremmede gamle konen.

— Gyere hát, és mondd meg, ki vagy, és hogy vetődtél ide? — biztatta az a kislányt.

«Kom dog og fortell meg hvem du er, og hvordan du har kommet hit!» sa hun.