De ő nem felelt a kérdésemre. Egyszerűen csak ennyit mondott:

Но той не отговори на въпроса ми. Той каза простичко:

— Néha a szívnek is jó a víz…

— Водата също тъй помага на сърцето…

Nem értettem a válaszát, de nem szóltam többet. Tudtam, hogy őt sosem szabad faggatni.

Аз не разбрах неговия отговор, но млъкнах… Знаех, че не бива да го разпитвам.

Elfáradt. Leült. Én melléje ültem. Akkor némi csönd után azt mondta:

Той беше уморен. Седна. Аз седнах до него. И след кратко мълчание той добави:

— A csillagok szépek. Attól, hogy van rajtuk egy láthatatlan virág…

— Звездите са хубави поради едно цвете, което не се вижда…

Olyasmit feleltem, hogy „persze, persze”, aztán szótlanul bámultam a holdfényben a homok redőit.

Аз отговорих — „разбира се“ и без да кажа нещо, погледнах гънките на пясъка, огрени от луната.

— A sivatag is szép — tette hozzá.

— Пустинята е хубава — добави той.

Igaza volt. Mindig szerettem a sivatagot. Az ember leül egy homokdombra. Nem lát semmit. Nem hall semmit. Valami mégis csöndesen sugárzik…

Това беше вярно. Аз винаги съм обичал пустинята. Сядаш върху някоя пясъчна дюна. Не виждаш нищо. Не чуваш нищо. И все пак нещо мълчаливо свети…

— Az teszi széppé a sivatagot — mondta a kis herceg —, hogy valahol egy kutat rejt…

— Пустинята е хубава — каза малкият принц — от това, че някъде в нея има скрит кладенец…

Meglepődtem, mert egyszerre megértettem a homoknak ezt a titokzatos sugárzását. Gyerekkoromban egy régi házban laktam; a legenda szerint valahol kincs volt elásva benne. Igaz, soha senki nem jött a nyomára; meglehet, nem is kereste soha senki. Mégis elvarázsolta az egész házat. Titkot rejtett valahol a szíve mélyén…

Аз се изненадах, като разбрах изведнъж отде идеше тая тайнствена светлина на пясъка. Когато бях малко момченце, живеех в една старинна къща, за която поверието казваше, че в нея има заровено имане. Разбира се, никой никога не можа да го намери, нито може би го е и потърсил. Но то омагьосваше цялата къща. Моята къща криеше в дъното на сърцето си една тайна…

— Igen — mondtam a kis hercegnek —, akár egy házról van szó, akár a csillagokról, akár a sivatagról: ami széppé teszi őket, az láthatatlan.

— Да — казах аз на малкия принц, — все едно дали се отнася за къща или за звездите, или за пустинята: онова, което им дава красота, е невидимо!

— Örülök neki, hogy egy véleményen vagy a rókámmal — mondta a kis herceg.

— Доволен съм — каза той, — че си съгласен с моята лисица!

És mert elaludt, a karomba vettem, és úgy folytattam utamat. Meghatottságot éreztem: mintha törékeny kincset vittem volna. Sőt, mintha törékenyebb dolog egyáltalán nem is lett volna a Földön.

Тъй като малкият принц заспиваше, аз го взех на ръце и отново тръгнах. Бях развълнуван. Струваше ми се, че нося крехко съкровище. Струваше ми се дори, че на Земята няма нищо по-крехко.

Néztem a holdvilágban ezt a sápadt homlokot, ezt a csukott szempárt, ezeket a szélben meg-megrezdülő aranyfürtöket, és azt gondoltam magamban: „Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan…”

Гледах под лунната светлина това бледо чело, тия затворени очи, тия кичури коси, полюшвани от вятъра, и си казвах: „Това, което виждам, е само обвивка. Най-важното е невидимо.“

S mivel nyitott ajkai körül valami mosolyféle derengett, még ezt is gondoltam: „Ebben az alvó kis hercegben a legjobban a virágjához való hűsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor is úgy ragyog benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik…” És ettől még törékenyebbnek tűnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa őket…

И тъй като полуотворените му устни очертаха една смътна усмивка, аз си казах още: „Онова, което толкова ме вълнува в тоя малък спящ принц, то е неговата вярност към едно цветче, то е образът на розата, която свети в него като пламък на лампа, дори когато той спи…“ И усещах, че той е още по-крехък. Трябва добре да пазим лампите: един повей на вятъра може да ги угаси…

Mentem, mentem, és hajnalban rábukkantam a kútra.

И вървейки така, призори намерих кладенеца.

XXV

XXV

— Az emberek — mondta a kis herceg — gyorsvonatokon zötykölődnek, de már nem tudják, mit keresnek. Erre elkezdenek ágálni, és csak forognak körbe-körbe…

— Хората — каза малкият принц — се пъхат в бързите влакове, но не знаят вече какво търсят. И затова почват да се движат, но се въртят в кръг…

Aztán még hozzátette:

И добави:

— Nem éri meg…

— Напразно…

A kút, amit találtunk, nem hasonlított a szaharai kutakhoz. A szaharai kutak egyszerűen homokba ásott lyukak. Ez meg olyan volt, mint egy falusi kút. Holott falunak nyoma sem volt, úgyhogy azt hittem, káprázik a szemem.

Кладенецът, до който бяхме стигнали, не приличаше на сахарските кладенци. Сахарските кладенци са обикновени дупки, изкопани в пясъка. Тоя приличаше на селски кладенец. Но тук нямаше никакво село и мен ми се стори, че сънувам.

— Nem furcsa? — mondta a kis herceg. — Minden készen van: csiga, vödör, kötél…

— Чудно нещо — казах аз на малкия принц, — всичко е готово: и чекръкът, и кофата, и въжето…

Nevetett, megfogta a kötelet, megmozgatta a csigát. A csiga nyikorgott, mint egy öreg szélkakas, ha hosszú szünet után fölébred a szél.

Той се засмя, пипна въжето, завъртя чекръка. И чекръкът заскрибуца като някой стар ветропоказател, който отдавна не е бил въртян от вятъра.

— Hallod? — mondta a kis herceg. — Fölébresztjük a kutat, ő meg énekel…

— Чуваш ли — рече малкият принц, — ние събудихме тоя кладенец и той пее…

Nem akartam, hogy megerőltesse magát.

Аз не исках малкия принц да се изморява:

— Hagyd, majd én — mondtam. — Neked ez túl nehéz.

— Остави ме аз да въртя — казах му аз, — много е тежко за тебе.

Lassan fölvontam a vödröt a káváig. Ráállítottam a kávára, jó szilárdan. Fülemben még tartott a csiga éneke; a vödörben még remegett a víz, és benne, láttam, ott remegett a nap.

Изкарах бавно кофата до ръба на кладенеца. И я закрепих там здраво. Песента на чекръка продължаваше в ушите ми, а във водата, която още трептеше, виждах как трепти слънцето.

— Éppen erre a vízre szomjazom — mondta a kis herceg. — Adj innom…

— Жаден съм тъкмо за тая вода — каза малкият принц, — дай ми да пия…

Egyszerre megértettem, hogy mit keresett!

И аз разбрах какво бе търсил той!

Ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan volt ez, mint egy ünnep. Ez a víz más volt, több volt puszta italnál. A csillagok alatti vándorlásból született, a csiga énekéből, a karom megfeszített erejéből. Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék.

Дигнах кофата до устните му. Той пи със затворени очи. Това беше приятно, като празник. Тая вода беше нещо съвсем различно от обикновената вода за пиене. Тя се бе родила от дългия вървеж под звездите, от песента на чекръка, от усилията на ръцете ми. Тя беше благодатна за сърцето, като подарък.

Mikor gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa fénye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa.

Когато бях малко момченце светлината от коледната елха, музиката от среднощната църковна служба, нежността на усмивката, — всичко това правеше моя коледен подарък лъчезарен.

— Nálatok — mondta a kis herceg — az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.

— Хората, между които живееш ти — каза малкият принц, — отглеждат пет хиляди рози в една и съща градина… и не намират онова, което търсят…

— Nem találják meg — mondtam.

— Не го намират — отговорих аз.

— Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák…

— И все пак онова, което търсят, може да се намери в една-единствена роза или в малко вода…

— Minden bizonnyal — feleltem.

— Разбира се — отговорих аз.

И малкият принц добави:

— Csakhogy a szem vak — tette hozzá a kis herceg. — A szívünkkel kell keresni.

— Но очите са слепи! Човек трябва да търси със сърцето си.

Én is ittam. Megkönnyebbültem tőle. Mikor a nap fölkel, mézszíne van a homoknak. Most ennek a mézszínnek is örültem. Miért is ért utol aztán a szenvedés…

Аз пих вода. Дишах добре. Призори пясъкът има цвят на мед. Чувствувах се щастлив от тоя цвят на мед. Защо би трябвало да ми бъде тъжно…

— Meg kell tartanod, amit ígértél — mondta szelíden a kis herceg, és már újra ott ült mellettem.

— Трябва да изпълниш обещанието си — каза ми тихичко малкият принц, който отново бе седнал до мене.

— Mit ígértem?

— Какво обещание?

— Tudod… szájkosarat a bárányomnak… hiszen felelős vagyok a virágomért!

— Нали знаеш… един намордник за овцата ми… аз съм отговорен за онова цветче!

Előszedtem a zsebemből a rajzaimat. A kis herceg rájuk pillantott, és elnevette magát.

Извадих от джоба скицника си. Малкият принц го видя и каза разсмян:

— Ó, a majomkenyérfáid! — mondta. — Mint a káposztafejek…

— Я, какви са твоите баобаби, те приличат май на зелки…

— Ugyan! Pedig olyan büszke voltam a majomkenyérfáimra!

— О-о!
А пък аз толкова се гордеех с моите баобаби!

— A rókád meg… a fülei… inkább mintha szarvak volnának… meg aztán túl nagyok is!

— А лисицата ти… ушите й… те май приличат на рога… и са толкова дълги!

És megint nevetett.

И пак се разсмя.

— Igazságtalan vagy, barátocskám; megmondtam, hogy nem tudok egyebet rajzolni, mint nyitott meg csukott óriáskígyót.

— Ти си несправедливо, мило мое, аз не можех да рисувам нищо друго освен змии боа — както изглеждат отвън и отвътре.

— Semmi hiba — mondta. — A gyerekek megértik.

— О-о! — рече той. — И така е добре, децата знаят.

Rajzoltam hát egy szájkosarat. És elszorult a szívem, ahogy átnyújtottam neki.

Аз изрисувах с молив един намордник. И като го давах на малкия принц, сърцето ми се сви.

— Neked valami titkos terved van…

— Ти имаш някакви планове, които аз не зная…

Nem felelt. Azt mondta:

Но той не ми отговори.

— Tudod… holnap lesz egy éve, hogy a Földre estem…

Той ми каза:
— Знаеш ли, утре ще стане една година, откак паднах на земята…

Majd némi szünet után:

Сетне помълча и рече:

— Egészen közel ide…

— Паднах съвсем близо оттук…

Elpirult.

И се изчерви.

S engem, magam sem tudom, miért, elfogott valami sötét szomorúság.

И отново, без да разбирам защо, усетих странна тъга.

Egyszerre fölötlött bennem egy kérdés:
— Akkor hát egy hete reggel, amikor megismertelek, nem csak úgy véletlenül kószáltál itt, egyszál-egyedül, ezer mérföldnyire minden lakott helytől? Oda akartál visszamenni, ahová leestél?

Но хрумна ми един въпрос:
— Значи не беше случайно, че в оная сутрин преди осем дни ти се разхождаше така, съвсем самичък, далеч на хиляда мили от всички населени области! Върна се пак там, дето си паднал?

A kis herceg újra elpirult.

Малкият принц отново се изчерви.

Én pedig habozva hozzátettem:

А аз добавих с колебание:

— Csak nem az évforduló miatt?

— Може би поради годишнината?

A kis herceg még jobban elpirult. Felelni nem felelt a kérdéseimre; de ha valaki elpirul, az ugye azt jelenti, hogy „igen”.

Малкият принц пак се изчерви. Той не отговаряше нищо на въпросите, но когато човек се изчервява, това означава „да“, нали?

— Ó — mondtam neki —, attól félek…

— Ах! — казах му аз. — Страх ме е…

Azt felelte:

Но той ми отговори:

— Neked most dolgoznod kell. Vissza kell menned a gépedhez. Itt várlak majd, gyere vissza holnap este…

— Сега ти трябва да работиш. Трябва да отидеш при машината си. Аз ще те чакам тук. Ела утре вечер…

Én azonban nyugtalan maradtam. Eszembe jutott a róka. Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele…

Но аз не бях успокоен. Спомних си за лисицата. Оставиш ли се да те опитомят, има опасност да поплачеш…

XXVI

XXVI

A kút mellett romladozó kőfal húzódott. Mikor másnap este, munkám után visszajöttem, már messziről észrevettem a kis herceget: lábát lógatva fönt ült a fal tetején. És hallottam, hogy beszél valakivel.

Встрани до кладенеца имаше развалини от стара каменна стена. На следната вечер, когато се върнах след работа, видях още отдалеч моя малък принц седнал горе на развалините провесил нозе. И го чух, като казваше:

— Hát nem emlékszel rá? — mondta. — Nem egészen itt volt!

— Та не си ли спомняш? То не е точно тук!

Erre egy másik hang felelhetett neki valamit, mert ő megint erősködni kezdett:

И сигурно някой друг глас му се обади, защото той отвърна:

— Igen, igen! A napja ma van, de a helye nem egészen ez…

— Да! Да! Денят е този, но мястото не е това…

Mentem tovább a fal felé. Kívüle még mindig nem láttam, nem hallottam senkit. Ő azonban tovább vitatkozott:

Продължих да вървя към стената. Все така не виждах, нито чувах някого. Но малкият принц отново отвърна:

— …Úgy bizony. Nézd csak meg, hol kezdődik a nyomom a homokban. És csak várj rám. Ma éjszaka ott leszek.

— … Разбира се. Ще видиш де започват следите ми в пясъка. Ще трябва само да ме почакаш там. Аз ще дойда тая нощ.

Már csak húszméternyire voltam a faltól, de még most sem láttam semmit.

Аз бях на двадесет метра от стената и все тъй не виждах нищо.

A kis herceg egy darabig hallgatott, aztán azt kérdezte:

След кратко мълчание малкият принц продължи:

— Jó mérged van? Biztos vagy benne, hogy nem fogok sokáig szenvedni?

— Имаш ли хубава отрова? Уверена ли си, че няма да ме накараш да се мъча дълго?

Megtorpantam, elszorult a szívem, de még mindig nem értettem a dolgot.

Спрях със свито сърце, но все още не можех да разбера.

— Most pedig menj el — mondta a kis herceg. — Le akarok jönni innét!

— Сега отивай си — каза той — … искам да сляза.

Erre magam is a fal tövébe néztem, hirtelen hőköléssel. Mert egy kígyó ágaskodott ott a kis herceg felé, egyike azoknak a sárga kígyóknak, amelyek harminc másodperc alatt végeznek az emberrel.

Тогава и аз сам наведох очи към подножието на стената и подскочих! Там, насочена към малкия принц, се бе изправила една от ония жълти змии, които умъртвяват човека в тридесет секунди.

Kezemet a zsebembe mélyesztettem, hogy előrántsam a revolveremet, és futni kezdtem feléjük; lépteim zajára azonban a kígyó puhán visszaernyedt a homokba, olyasformán, mint egy szökőkút elhaló sugara, és sietség nélkül, fémes kis nesszel eltűnt a kövek közt.

Бъркайки в джоба, за да измъкна револвера си, аз хукнах, но от шума на стъпките ми змията тихичко се плъзна по пясъка, като ручейче, което замира, и без много да бърза, мушна се с лек металичен звук между два камъка.

Épp jókor értem a falhoz, hogy a butácska hercegecskét fölfogjam a karomban. Sápadt volt, mint a hó.

Стигнах до стената точно навреме, за да мога да взема на ръце моя мъничък принц, бял като сняг.

— Hát ez meg mi volt? Most már kígyókkal társalkodol?

— Каква е тая работа? Сега разговаряш със змиите!

Kibontottam aranyszínű sálját, amit örökké a nyaka köré tekerve hordott. Megnedvesítettem a halántékát, és itattam vele pár kortyot. De kérdezni már nem mertem tőle semmit. Komolyan nézett rám, karját a nyakamba fonta. Éreztem a szívét: úgy vert, mint egy meglőtt madáré.

Развих златното му шалче, което той постоянно носеше. Намокрих слепите му очи и го накарах да пие вода. И не смеех да го попитам нищо. Той ме погледна сериозно и обви ръце около шията ми. Усещах, че сърцето му бие като сърце на умиращо птиче, ударено с пушка. Той ми каза:

— Örülök neki, hogy sikerült megjavítanod a gépedet. Most aztán hazatérhetsz…

— Доволен съм, че си разбрал в какво се състои повредата на машината ти. Сега ще можеш да си отидеш у вас…

— Honnan tudod?

— Отде знаеш?

Éppen azt akartam elújságolni neki, hogy minden várakozás ellenére mégiscsak zöld ágra vergődtem a munkámmal.

Аз тъкмо смятах да му кажа, че въпреки всяко очакване бях успял да поправя повредата.

Nem felelt a kérdésemre. Aztán azt mondta:

Той не отговори на въпроса ми, но добави:

— Én is hazamegyek ma… —

— И аз също тъй днес се връщам в къщи.

És szomorkásan hozzátette:

Сетне каза тъжно:

— De az sokkal messzebb van… és sokkal nehezebb…

— То е много по-далеч… много по-мъчно…

Éreztem, hogy valami rendkívüli dolog történik. Úgy szorítottam a karomba, mint egy gyereket; közben mégis olyan volt, mintha függőlegesen elfolynék valami szakadékba, és én mit sem tehetek, hogy visszatartsam…

Чувствувах ясно, че ставаше нещо необикновено. Стисках го в прегръдките си като малко дете и все пак струваше ми се, че той се изплъзва от мене, смъква се отвесно в някаква пропаст и аз не мога да сторя нищо, за да го задържа…

Tekintete komoly volt, és valahol a messzeségben járt.

Погледът му бе сериозен, зареян много надалеч.

— Mim van? A bárányod. Meg a bárány ládája. Meg a szájkosár…

— Аз имам твоята овца. Имам и сандъка за овцата. Имам и намордника…

Szomorúan elmosolyodott.

И се усмихна тъжно.

Vártam, hosszan, sokáig. Éreztem, hogy lassacskán átmelegszik.

Аз чаках дълго. Усещах, че той постепенно се затопля.

— Kedves kis barátom, te féltél…

— Мило мое, тебе те беше страх…

Igen, félt, de még mennyire félt! Hanem azért szelíden fölnevetett.

Него, разбира се, го беше страх, но той се засмя тихичко:

— Este sokkal jobban fogok félni…

— Довечера много повече ще ме е страх…

Megint belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. És tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.

Отново се усетих смразен от усещането на нещо непоправимо. И разбрах, че не можех да понеса мисълта — да не чуя никога вече тоя смях. За мене той беше като извор в пустинята.